vissza a főoldalra

 2012.03.09. 

Hiányzik az állami mecenatúra

Bensőmből fakadó hiányérzetem megszüntetése miatt festek

Hegedűs Endre festőművész 1939-ben született Budapesten. 1940-1960 között Szombathelyen élt, a helyi Derkovits Gyula Képzőművész Szakkörben rajzolt. 1960-1963 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke volt. Mesterei: Sarkantyú Simon, Szentiványi Lajos voltak. 1962 óta a Művészeti Alap, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Képző-és Iparművészek Szövetségének tagja. Természetelvű festészetét kezdetben élénk színhasználat jellemezte, majd koloritja visszafogottabbá vált. Olajképeket és akvarelleket, főként portrékat, csendéletszerű növénykompozíciókat és halábrázolásokat, ún. „halportrékat” fest.

Egyéni kiállításai: Budapesti Műszaki Egyetem Kollégiuma, Budapest (1968), XXII. kerületi Kultúrházak, Budapest (1970), Ferencvárosi Pincegaléria, Budapest (1972), Városi Könyvtár Galéria, Debrecen (1976), Erdős Renée Ház, Budapest (2000), Újlipótvárosi Klubgaléria (2001), Atrium Hotel Galéria (2003), Mednyánszky Terem (Budapest) (2005), Csók Galéria, Budapest (2008), Újpest Galéria (2009), San Marco Galéria, Óbuda (2010).

Csoportos kiállítások: T-art Alapítvány kiállításai, Budapest • Sopron 45. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (1998), Kiállítás és Vásár az árvízkárosultakért, Szolnok • IX. Képzőművészeti Triennálé, Szolnoki Galéria, Szolnok • Olof Palme Ház, Budapest 46. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (1999), Szegedi Nyári Tárlat, Debreceni Nyári Tárlat, A Festészet Napja kiállításai, stb.

Feledy Balázs művészeti író így írt róla: hogy kiből hogyan és milyen körülmények között lesz művész, az bizony még mindig a titkok birodalmába tartozik. Van természetesen olyan eset – nem is kevés, mintha az utóbbi időkben gyarapodna –, amikor a művészpályát választó fiatal otthonról hozza, otthon szívja magába a művészet atmoszféráját, illatát, s jobb esetben már gyermekkora óta készülni tud a pályára, még az esetleges szülői ellenszél dacára is. S van olyan eset másik szélsőségként, amikor a családi körülmények igen messze esnek a művészet ápolásától, az ilyesfajta pályaválasztás bármiféle lehetőségétől, sőt a körülmények kifejezetten ez ellen hatnak, s mégis valamiféle fátum vagy a tehetség ereje vagy a körülmények ilyetén alakulása folytán művészpálya lesz belőle. Balázs Sándor művészeti író szerint pedig: jelképes értelemben egy elszánt, nagy utazásnak nem lényege a visszatérés. Az utazó – noha őrzője korábbi élményeinek – maga mögött hagyja mindazt, ami már ismert vagy ismerhető, nem számol az érdektelenné vált mozzanatokkal. Az utazásban leginkább önmaga felé tart, magát szeretné megtudni a másban. Nem leképezni a valóságot, hanem általa kivetülni. Felnyitni az egyszemélyes érzelmi és gondolati hullámteret, a saját világot…E klasszikus talajba gyökerező, természetelvű festészet az utóbbi mellett dönt. A közvetlen megfigyelés, a szín és fényhatások, az efemer tulajdonságok közelébe férkőzik, de felülírja azokat. E festészet nem kívánja a látványelemeket a maguk realitásában visszaüzenni. A velük létesült kapcsolatról beszél. Így, mint Heidegger jelzi: a mű valódi eredete a művészetben rejlik. Alkotása a dolgokat megőrizni vágyó kérelem. Hiszen a valóság látványa eltelő, kiszolgáltatott a pillanatnak, az őrző számára azonban mégsem teljesen múló, mert benne felismert önmagát szemléli.

 Minek tartja a festészetet? Mesterségnek, hivatásnak, vagy valami más dimenziótól kapott adománynak?

 –Belső szükségletnek. Egy belső hiányérzet megszüntetésének. Talán megőrülnék, ha ez nem történne meg. Ezért a természettől kapott adománynak, ajándéknak tartom. Amikor elkezdtem rajzolni és kiderült, hogy képes vagyok utánozni emberi arcokat, akkor a környezetem tréfálkozva bár, de kivételes felsőbb adománynak tekintette.

 Önt is meglepte ez a hirtelen előbukkanó tehetség?

 –Örömmel töltött el , de az egész nem egyik napról a másikra történt. Először a verseket szerettem meg, és az irodalom mezsgyéjén érkeztem el a rajzoláshoz, majd természetes lett számomra, hogy lerajzolom a környezetemet, a lányokat, a barátaimat.

 Udvarláshoz is felhasználta a tudományát?

 –Előfordult. Szükségünk volt modellekre, ezért fiatal lányokat kértünk föl, hogy modellként üljenek előttünk egy-két órát. Egyértelmű, hogy azokat kértük fel, akik tetszettek.

 Emlékszik, hogy melyik festmény volt önre először hatással?

 – Egy olajnyomat volt. Nagyapám ágya fölött lógott egy Krisztus-kép, amelyen a Megváltó az egyik kezével vérző, lángoló aranyszívére mutat, a másik kezét pedig áldásra emelte, és feje fölött glória ragyogott. Nagypapám nyakában pedig skapuláré lógott Krisztus és Mária képével, ezek selyemre festett parányi szentképek voltak. Továbbá: egyik barátomnak aranyműves volt az édesapja; náluk nagyon sok kép volt a falakon, virágcsendéletek , karikatúrák bécsi muzsikusokról. Ezek tetszettek.

 Mennyire számít egy fiatal lelki, szellemi fejlődése szempontjából, hogy milyen festmények, képek veszik körül?

 –Nagyon sokat számít; a képek egészen konkrétan olyan vágyakozást keltettek bennem, hogy én is készítsek hasonlókat. Viszont a környezet is fontos a szellemi fejlődésben. Engem sokkal jobban inspirált a természeti környezet, mégpedig annak mikrovilága, titokzatos, ismeretlen zugai.

 Művész úr a Szombathely melletti Gyöngyöshermánban nevelkedett a II. világháború idején.

 –Így van. Annak idején ez egy falu volt, ami szorosan „összenőtt” a várossal. Nagy, parasztházas, istállós telkek voltak állatokkal, apró gyerekkoromban még a csordát is kihajtották.

 Hat éves volt 1945-ben. Félt?

 –Sok mindenre emlékszem, de félelmet nem éreztem.

 Apai nagymamámat halálosan megsebesítették

 Hozzátartozói nem sebesültek meg a harcokban?

 –Apai nagymamámat halálosan megsebesítették egy lövöldözés során. Nagyapám is megsebesült akkor, de hála Istennek komolyan. Ezután nagybátyáim neveltek.  

A gyermekkori emlékek visszatértek témaként a vásznon?

 –A háború soha. Viszont a halfestés témája gyerekkoromban gyökeredzik. Kissrác koromban sokat időztem a folyóparton és igyekeztem kifogni a halakat.

 De mégis mi fogta meg a halakban, hogy több képen is ábrázolta azokat?  

–A hal nagyon egyszerű és dekoratív forma, gazdag részletekkel és szinte hordozza magában a síkábrázolás lehetőségét. Ezen túl a hal valami rejtélyességet, titkot is jelentett. Legnagyobb élményem volt, mikor a csurgókon, zúgókon a halak tömege vergődött át, vagy a víz felszínén napozó halraj. Sok halat megöltem, de mindig együtt járt a zsákmányszerzés öröme a lelkiismeret furdalással.

 A halakon kívül – ahogy olvastam – a portrék és a csendéletek a témái.

 –Valóban ez a három dominál, de mindent megfestek, ami hatással van rám.

 A portrékat rendelésre készíti, vagy sétál az utcán, meglát egy érdekes arcot, és lefesti?

 –Az utóbbira is volt példa, de legtöbbször barátok vagy rokonok portréit festem le. Természetesen megbízásból is készítek arcképeket, de ez már egyre ritkább a gazdasági helyzet miatt elmarad. A ’90-es évek elején többen, még szegényebb sorsú emberek is felkerestek azzal, fényképeket adva, hogy portrékat fessek.  

Fényképet adtak önnek, de ön, a művész nem a valóságot, legfeljebb annak égi mását tudja visszaadni.

 –A legtöbb fénykép egyszerű emlék, dokumentáció, vannak azonban olyan fotóalkotások is, melyek hatással vannak rám is, ilyenkor nem restellek a fényképből kiindulni.

 Színészek szokták mondani, hogy utcán látott helyzeteket, viselkedéseket „raktározzák el” magukba, és később, ha szükséges, a színpadon „előveszik”. Hasonló a festővel is elfordul?

 –Rendszeresen, sőt direkt keresem az ilyen szituációkat. Ilyenkor a témáról vázlatot készítek, vagy ha van nálam fényképezőgép, akkor fényképet. Ezekből a vázlatokból, az esetek többségében nem lesz kép, ám ettől függetlenül, történik valami, talán elkezdődik egy kép.

 Két dologért volt érdemes élnem, az egyik 1956

Térjünk vissza a történelmi dátumokhoz. 1945 után 1956 a következő sorsfordító évszám. Milyen emlékei vannak a forradalomról?

 –Két dologért volt érdemes élnem, az egyik 1956. A második pedig az, amikor a kisfiammal szoros érzelmi kapcsolatba kerültünk. Ahogy a fiam felnőtté vált, ez az érzés elhomályosult, kedves emlékké lett, 1956 nem, az nem változott.

 1956-ban már kitűnt a rajztudásával?

 –Akkor még nem; igaz rajzolgattam már, főleg színésznőket, de inkább szavaltam a szakkörökben. Ady Endre szerelmes verseit illusztráltam „vakon”, rajztudás, technikai készség nélkül. Ezek inkább firkák voltak. Divat volt, az ún. krokizás. Krokikat készíthetünk élő modellről, de akár képzeletből is rajzolhatunk. A mai napig így megy nálam a vázlatkészítés, tehát megfogalmazom a főbb kompozíciós irányokat és felvázolom a motívumok jellegzetességeit.

 Mikor mondták önnek, hogy érdemes képzőművészettel foglalkoznia?

 –Néhány évvel az érettségi után a már említett aranyműves úr ajánlotta, hogy fejlesszem tovább rajzkészségemet. Nagyon jól működött a városban a Derkovits-szakkör, amit két idős rajztanár vezetett. A szakkör munkájában tanárok, amatőr festők és fiatal diákok vettek részt. Itt hetente háromszor, három órát rajzoltam.

 Arra ki beszélte rá, hogy felvételizzen a Képzőművészeti Főiskolára?

 –A szakkör egyik demonstrátora rábeszélt, hogy praktikus szempontokból menjek el felvételizni, hiszen akkor látom, hogy a saját korosztályom milyen szinten áll. Nagyon sokat lehet tanulni a többiektől. Kockáztatni pedig nem kockáztattam, mert biztos voltam benne, hogy elsőre úgyse vesznek föl.

 De mégis ez történt. Meglepődött?

 –Nagyon! A fiatalok most is abban a hiszemben élnek, hogy a Képzőművészetire csak protekcióval lehet bejutni. Így én is azt hittem, hogy csak a második, vagy a harmadik próbálkozásra kerülök be, attól függetlenül, hogy arra gondoltam: a 300 jelentkező közül, tudás alapján, az első tízben benne vagyok.

 Budapesten szegénység vett körül

 Nehéz volt megszokni a pesti környezetet?

 –A környezetet könnyű volt, a pénztelenséget kevésbé. Szombathelyen én addigra már dolgoztam, volt valamennyi zsebpénzben is, nagybátyám is jó anyagi helyzetben volt; elég jól éldegéltem, a lányokkal ötórai teákra, bálokra, cukrászdába jártam. Budapesten viszont szegénység vett körül és barátaim is hasonló sorsúak voltak. Otthonról utaltak valamennyi pénzt, és ösztöndíjat is utaltak, de ez kevés volt. Általában délután öt óráig tartottak az órák, reggeltől-estig festettünk még a kollégiumban is. Ez volt a mi szenvedélyünk.

 Mi volt akkor a képzőművészetben a meghatározó stílus?

 –Míg diákok többsége számára a külföldi művészek, izmusok jelentették az etalont, addig számomra a magyar festők voltak meghatározók. Akkor Derkovits volt a kedvenc festőm. Csontváry lenyűgözött, de sosem szerettem.

 Csak három évet végzett el a főiskolán. Önként távozott?  

–Mindennek az origója, hogy nem jártam testnevelés órákra. Azt hittem, hogy mindezt megúszom következmények nélkül. Mire kiderült, hogy mégsem, addigra már késő volt, hiányzott öt félévem. A tanulmányi osztály addigi vezetője nyugdíjba ment, az új pedig bekeményített. Amire mindez bekövetkezett nagyon rossz légkör vett körül a főiskolán; barátaimat mind kirugdalták, vagy más szakra mentek át.

 A kapcsolat azért megmaradt?

 –A lapjukban már bemutatott Tenk László a mai napig a barátom, és haláláig barátomnak tartottam  Eisenmayer Tibor festőművészt is.

 1963-tól miből élt?

 –Egy ideig újságkihordásból, majd reklámgrafikából. A Budapesti Nemzetközi Vásár lehetőséget jelentett számomra, a nagy grafikusok segédjeként lehetett pénzhez jutnom. Így kerültem közel az alkalmazott grafikához, ami a mai értelemben nem volt reklám-, hanem inkább kiállítási grafika. Tehát közelebb állt a hirdetéshez, mint a reklámhoz. Kiállításokat terveztem a Színházi Intézetnek, az Országos Vízügyi Hivatalnak, a csatornázási műveknek.

 Közben volt ideje festeni is?

 –Természetesen rendszeresen festettem a Képcsarnok számára is, de kiállításokon kb. 20 éven keresztül nem voltam jelen. A rendszerváltás után tértem vissza a rendszeres kiállításhoz.

 Jelenleg a festészetből meg tud élni?

 –Nekem nem könnyű megélni a festészetből. Üzleti szempontból azok a művészek sikeresek elsősorban, kiknek tehetségük van arra is, hogy menedzselni tudják önmagukat, akik kiterjedt kapcsolati tőkével rendelkeznek. Néha-néha vesznek tőlem képeket, de a jelenlegi gazdasági válságban luxust jelent egy festmény megvásárlása.

 A főiskolán akkor nem tanítottak semmit a festészetről

 Soha nem érezte annak a hátrányát, hogy nem végezhette el a főiskolát?

 –Nem! Bizonyára meglepi önöket, de a főiskolán akkor nem tanítottak semmit a festészetről. Holott azért akartam főiskolára menni, mert nem éreztem magam késznek ahhoz, hogy önállóan alkossak. A főiskolán már az önmegvalósítás volt az elvárás. Kollegáim többsége azt gondolta magáról, hogy már mindent tud, ezért nagyon modern képeket festettek. Az egyik állvány mellett egy nagy vödörben ragasztó állt, és rongyokat ragasztottak föl a farostlemezekre. Ez jelentette nekik a művészetet. Olyan is előfordult, hogy valaki vödörből festett, folyt össze-vissza a festék. Én ezt megvetettem. Akkor nem fogtam föl, hogy mi ennek az értelme. Később rájöttem, hogy a növendék művész kísérletezett, azt kereste, milyen irányban, stílusban fessen tovább.

 Azt megfogalmazta magában, hogy amikor fest a néző, a műítészek, vagy a barátok véleménye a meghatározó?

 –A műítészek véleményére festés, alkotás közben természetesen nem gondolhatok. A kép elkészülte után már valóban fontos, hogy arra valaki, pl. egy művészeti író reflektáljon.

 Milyen gyorsan szokott festeni?

 –Ahogy múlik felettem az idő, egyre lassabban. Számomra technikailag az ideális a francia módszer, az egy érintésre való festés volt. Így alkotott Matisse és Van Gogh. Ezt a módszert nagy örömmel használtam én is.

 A kiállításokra milyen képeket szokott vinni?  

–Mint a festők többsége, én is nagyobb képeket viszek, Ttermészetesen sok mindent meghatároz a kép szállíthatósága.

 El is kelnek a képei a kiállításokon?  

–Nagyon ritkán. Vettek tőlem, nem is egyszer kiállításon képet, de ez nem jellemző.

 Hatalmas a szakadék a különböző irányzatokat képviselők között

 Ismerős a mondás: egységben az erő. Megvan-e az egység a művészek között?

 –Hatalmas a szakadék a különböző irányzatokat képviselők között. Így a vásárhelyi kiállításon nem szerepelnek a posztmodernek, míg máshol csak az ő munkájukat látni.

 Mennyire utánozzák a magyarok a nyugati stílusokat, illetve képesek-e magyarosítani azokat?

 –Amit lehet, azt igen. Az expresszionizmus és az impresszionizmus már régen magyarosítva lett. A mostani posztmodern felfogásoknak viszont semmi közük a földrajzi és kulturális sajátosságokhoz.

 A posztmodern felfogásoknak semmi közük a földrajzi és kulturális sajátosságokhoz

 Azt mondják, hogy sokáig mi elzárva éltünk a Nyugattól. Ez a művészeknek védelmet is nyújtott?

 –Annyiban feltétlenül, hogy az állam megbízásokon, vagy vásárlásokon keresztül gondoskodott a művészekről. Most hiányzik az állami mecenatúra, és a magán mecenatúra még nem alakult ki teljesen. Talán majd a bankok, vagy a multik, nem tudom….

 Mi adja most egy festmény értékét?

 –Az eladhatósági ára. Egyszer felkeresett egy üzletember, gyűjtő látni kívánta a képeim nyilvántartását, a vásárlók névsorát, az árváltozásokat. Az illető befektető volt.

 A már említett gazdasági válság arra is kényszerítheti a művészt, hogy ár alatt értékesítse a műveit?

 –Ez szinte bizonyos. Ha egy hivatalos zsűrit felkér a művész, akkor egy képet feláraznak félmillió forintra, ám azt jó, ha féláron el tudják adni.

 A tömegízlést jelenleg a giccsek szolgálja ki

 Nem lennének-e kelendőbbek a képei, ha a tömegízlést szolgálnák ki?

 –A tömegízlést jelenleg a giccsek szolgálja ki. A plázák, a vándorkiállítások, a házaló ügynökök, a vallási kegyboltok nagy mennyiségű, rossz műtárgyat hoznak forgalomba. De ezt a posztmodernről is el lehet mondani.

 Ha valaki nem érti, hogy mi van egy festményen, akkor azt nem is teszi ki a falra. Elképzelhető, hogy a valódi művészetet direkt eltávolították a közönség ízlésétől?  

–Bizonyára szándékosan tették ezt társadalom javító tudós csoportok, de tudjuk, hogy a látható világ és annak értelmezése hozzá tartozik a mindennapi életünkhöz, sőt nélkülözhetetlen az életbe maradáshoz. A látható világ ugyanakkor hatalmas örömforrás is . Ennek az örömnek, mondjuk úgy, vizuális élménynek a megragadása és felmutatása a mindenkori művészet célja. Régebben egy tárgy nemzedékeken keresztül öröklődött. Ahhoz pedig, hogy tömegesen vásároljanak festményeket, hétköznapi árúvá kellett alacsonyítani azokat.