|
 2012.03.09.
Falak,
könyvek, töredékek
Budaházi Tibor kiállítása a zalaegerszegi Gönczi Galériában
A tárlat címe
kultúrtörténeti bolyongást sejtet, hiszen a „falak” rétegei
alatt úgy vannak újabb és újabb rétegek, ahogyan a műtárggyá
(képzőművészeti alkotássá) vált könyv historikus lapjai mögött
– az írást az Írással (a Bibliával) megerősítve –
ugyancsak ott nyugszanak ezredévek históriás énekei. Ez utóbbira
nézvést nem is mindig az énekmondók, régmúlt idők szent
„rikkancsainak” az előadásában – a kódexmásolók szintén
eme becses csapatba tartoznak –, hanem a szél sodorta
ismeretlen levél, a Róma köveit tisztává mosó égi áldás
– a Hét dombon a mélységes idő emlékezete szerint is az
Isten csücsül –, és a ki tudja mely irányt fölerősítő
tengermoraj vagy műveltségorkán révén.
A
titok azáltal válik titokká, hogy a betű, az írás fölfedezése
előtti betű (betűkép) – noha a barlangfalon, a homokban, a
papiruszon és a pergamenen ékeskedve mutatja magát – mindinkább
befelé nő. Ott, valahol a lélek mélyén, a csend
kiismerhetetlen, ezért jóságos zugaiban terebélyesedik ki. Imádság
és áldás – a titok-oltár előtti megrendülés – kell
ahhoz, hogy föltáruljon. Mert a jel, a jelszerűség – Budaházi
Tibor grafikai vallomásainak ez az alfája és ómegája –, a töredék-lét
szimbólumait is egésznek (szenvedés-egésznek) láttatja, mint
ahogyan a corpusban sem csupán a golgotai kín gyötrelme – éles
kése – fedezhető fel, ám a föltámadás, megigazulás reménye
is.
S ebből a
szempontból szinte mindegy, hogy figurális vagy nonfiguratív
alkotásokkal van-e dolgunk – aki az alakrajz mesterére kíváncsi,
az a festőművész-grafikus megrendítő képeivel illusztrált
Ómagyar Mária-siralom című albumot forgassa (2002) –, hiszen
az illúziótlan időrétegek alatti „zene” kultúrtörténeti
jeleivel (kereszt, háromszög, ló) megidéz valamit – Az
Apokalipszis négy lovasát (2012) tekintve tökéllyel – az
aranykorból. De a különféle stílusvariációt, szerkezeti
rendet mutató falak is – piktogramszerű apostol-figura motívumhálóját
feszítő tornyaikkal (Fal – 2008) vagy frízszerűen ugyancsak
a kép fókuszát rajzoló tömörségükkel (Fal II. – 2008,
illetve 2011) – túlmutatnak azon a nonfiguratív, vagy Budaházi
korábbi, ugyancsak remek vásznakat, grafikai lapokat termő
absztrakt expresszionizmusából – bölcsességet sugallva, az
elmélyülés, a lélekben való filozofikus gyarapodás jegyében
– visszalépett arra az „egyszerű”, színeiben is
visszafogott terepre, amelyen a fekete-fehér s a jellé lecsupaszított
motívumvilág dominál. Ennek illusztris példája a kultikus,
fekete alapú betűmezőben a gesztusecset villódzásaitól
megelevenedett fehér (fehéres) háromszög (Jel – 2011). Az
egyszerűségében is bonyolult játszadozásnak ugyan megvan az
alkímiája, de az is érzi a nyugvó aktivitás eme rendteremtő,
az írást lelki fogódzóként használó örömét, aki nem mélyült
el a Jelképtár mítoszi rendszerében.
 S
ki ne venné észre a szintén falvariációként is becses, mértaniságával
valamennyire a konstruktivizmus felé forduló nonfiguratív mezők
tömörségét azokon a lapokon (Alak I. – III.), amelyek épp
avval sokkolnak, hogy a nem látható, csak látomás szintjén élő
ember figurája katedrálisok megdőlt falává, illetve házalakzatok,
kapualakzatok stilizált formájává nő (Jézus: a kapu én
vagyok). Ez az így vagy úgy rétegek, plasztikusan megjelenő idő-fragmentumok
harcát hordozó szenvedésleltár repedéseivel úgy idézi
Pilinszkyt – „És könny helyett az arcokon a ráncok, /
csorog alá, csorog az üres árok” (Apokrif) –, hogy valósággal
beledermedünk a jellé csupaszított férfi és nő egymást
kereső játékába, jóllehet a leheletnyi összekötő száll az
irgalmat is sugallhatja (Pár).
Ha
az Ómagyar Mária-siralom expresszív kereszt- és
corpus-alakzataitól eljutunk a sejtelmességében is izgalmas
2000-es Kereszt I. és Kereszt II. központi magjaként a foltmezőt
uraló – visszavont figuralitásában is megélénkítő –
stabil piktogramig, érzékelhetővé válik Budaházi stilizációs
képépítő módszere. A látomás látomásként, az én-reprodukció
szakrális jeleként akkor lesz csak az igazi, ha a lehető
legkisebb eszközzel dolgozva is (szín, forma, szerkezet) a művész
a lehető leggazdagabb érzésvilágot jeleníti meg. Az idő és
a foszlánylét kazamatáiban doboghatnak az Apokalipszis lovai (Töredék
– 2003), a Labirintusban (2004) megülhet az evilági és mítoszi
homály, a klasszikus magyar író szorongásmértana idézheti,
rajzolatában „elcsúsztatott” kereszttel, a golgotai út végét
(Kettős kép – Homagge a Babits – 2008), a töredékekben ott
a felszín alatti forrongások lávája. Nemegyszer a négy őselemet
kozmoszi erőnek láttató, faktúrájában a látvány dinamizmusát
hordozó lírai absztrakt is képes eme szenvedély igazolására
(Könyv – 2011).
Meditatív
alkata, amelyet a műveltségélmények tesznek színessé, a
teremtést átszellemíti, s a festőművész-grafikus szinte
minden lépése egy darabka út – bár önként vállalt
feladatként már végigjárta a szenvedés stációit – az önmagát
szétosztó krisztusi akarat, végső soron a megigazulás felé.
De Budaházi azt is tudja, hogy az embert ebben a zűrös korban
– az olvasó ember lassan unikum lesz – nem válthatja meg a könyv.
Még abban a szépségformában sem, amelyet hengerkönyvekből
rakott nagyhatású installációja, Az út jelent.
Mégis
újra és újra, hol papírra, hol vászonra, plasztikusan ható
festmény-grafikáinak toborzó erejét megsokszorozva megkísérli
a lehetetlen: föltámasztja az Igét. Az Igét, amely Igazság,
amelynek bibliai és emberi vonzata van, amely a Tiszahátat –
itt működött a makulátlan Kölcsey – éppúgy rabul ejtette,
mint az ország más szellemi pontján lakozó embereket. A kiállítás
legszebb, legnagyszerűbb grafikai sorozata a motívumkészletét
– már-már zenei harmonizációra utaló kottaképét – a
szatmárcsekei temető csónak alakú fejfáitól kölcsönözte.
Budaházi eme hosszú vallomásszerű „gyónásban” több mint
bravúros. A lélek legmélyéig hatolván megrendítően igaz is.
A
Szatmárcsekei könyvek oldalpárjai színvariációs gazdagsággal
(piros – fekete, arany – fekete), a fejfákat hol sűrűbben,
hol ritkábban egymás mellé téve, egymásnak fordítva, belőlük
katedrális- és vertikálisan hullámzó jelfolyamokat képezve,
adják vissza azt a mélységig megélt műveltségélményt,
amelyet Szatmárcseke és a Himnusz írója a magyarságnak
jelent. A rajzi forma nemegyszer reliefszerűen kidomborodó könyvlapra
kerül, többször újságpapírból kivágott (applikált)
alakzatokkal elegyedik, s együttes némaságuk az a plusz,
amelyben gyász és – paradox – örömóda ugyanazt a célt
szolgálja: a szépség, még inkább a bajvívó magyar szellem
ébrentartását.
Szakolczay Lajos
|
