|
 2012.03.09.
Tanúságtétel Csurka István életműve,
irodalmunk megkerülhetetlen öröksége
Az Írószövetség
elnökségi tagjaként szólok. Az írótól búcsúzom, szövetségünk
tagjától.
Csurka István előttem
sokáig egy uszálykormányos képében jelent meg, aki megbékélt
a sorsával, és megelégedetten nézi a nagy vizet, megszabadulván
az értelmiségi lét terhétől és a kötelező hazugságok világától.
A pályakezdő író egyik népszerű novellájáról van szó,
amelyben hamiskás mosollyal mutatott fügét az önkényuralomnak.
Az íróra emlékezem, a tréfára, iróniára és öniróniára
mindig kész szellemre, akinek megadatott a siker, de a cenzúrával
való küzdelem és az elhallgattatás is osztályrésze volt pályája
során. Nem lesz könnyű az irodalom történészeinek, amikor a
mintegy öt és fél évtizedes írói munkásságról kell majd
számot adni. Hiszen rendkívül termékeny szerzőről van szó;
nem volna könnyű megmondani pontosan, hány kötetet tesznek ki
együtt novellái, drámái, regényei, publicisztikai írásai,
filmforgatókönyvei.
A 60-as, 70-es években
jelentősen hozzájárult a magyar dráma és próza megújításához.
Nemzetközi összehasonlításban a közép-európai groteszk, az
abszurd egyik úttörője. Ott kell látnunk valahol a lengyel
Mrozsek, a cseh Kundera és Havel korabeli műveinek a közelében.
Nem volt véletlen, hogy amikor több folyóiratban megjelent a Házmestersirató,
műsorára tűzte több lengyel színház, sőt a televízió is fölvette
a programjába. Csurka életművében megcsillannak Krúdy, Szabó
Dezső, Karinthy és a népi írók művei. Ahogy ő is ott van
akaratlanul is az utódok műveiben, gondoljunk akár Fehér Bélára,
Grecsó Krisztiánra vagy Spiró Györgyre. De 2012-ben talán
fontosabb ennél az, hogy mit olvashat ezekből a művekből
napjaink magyarja. Úgy gondolom, hogy létünk, szellemi kondíciónk
egyik megkerülhetetlen kérdéscsomójához szólnak hozzá, a kádári
korszak örökségéhez. Ez a mi igazi Deficitünk – mondom drámája
címével. Mert ott él tovább reflexeinkben, megalkuvásainkban,
erkölcsi relativizmusunkban. A kiüresedett nagy szavakban, a középszerűségben,
az elmaradt elszámoltatásban. Erről a korszakról igazabb
Csurka István drámáinak tükre, mint amit eddig a történetírás
készített. Az emelkedés idejének látszott az a kor, pedig a
magyar alkat eltorzulásának volt újabb ideje. Normális emberek
voltunk, elaljasodtunk – mondja darabjának egyik szereplője.
Az erkölcsi züllés évtizedeiről mutat az író önáltatás nélküli
keserű képet. Arról a világról, ahol – idézem – államosították
a markecolást. Amikor az értelmiség, ha nem akart kollaboránssá
válni, maradt az önbecsülés nélküli élet, a kivonulás vagy
az önpusztítás. Mi itt pókerezünk, mert sérült a lelkünk
– halljuk a Ki lesz a bálanyában? A kisembernek pedig a vegetálás
jutott. Ama cukor – Nagy László is írt róla –, amelyet mérték
nélkül tömhetett a szájába. A következmények ránk
maradtak, az utódokra.
Tanúságtétel
Csurka István életműve, irodalmunk megkerülhetetlen öröksége.
Pista bátyám!
Isten veled!
Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész,
az Irószövetség elnökségi tagja
2012. február 18-án Csurka
István ravatalánál elmondott beszéde
|
