vissza a főoldalra

 2012.03.09. 

Miért nem lesz magyar ipar?

Még mielőtt valami vészmadarat látnának bennem, előrebocsátom, hogy a cím töredékes. Hiányzik belőle, hogy ha így mennek tovább a dolgok. A dolgok ugyanis nem mennek valami jól, annak ellenére, hogy a kormányzat hatalmas erőfeszítéseket tesz. Ráadásul az elképzeléseik jók, ki is vannak dolgozva. Gőzerővel folyik a jogszabályi környezet megváltoztatása is, az eredmény mégis elmarad. Pontosabban a lehetősége sem látszik a változásnak, hacsak…

Mielőtt belekezdenénk a hacsak bővebb kifejtésébe, előrebocsátom, hogy a hiba forrása nem a mostani kormányzatban keresendő. Nem ők alakították a magyarországi államigazgatás és gazdaság bizonyos rétegeit ilyenné, ezért a rendszerért nem őket terheli a felelősség. Ugyanakkor a felismerés és a változtatás hiánya, ha most nem is, de a következő ciklusban már felróható lesz. Ha most még nem is lehet elvárni eredményeket, a csírákat már el kell, vagy el kellett volna ültetni.

 Az ipari termelés, egyáltalán a termelés helyreállítása, illetve újjáteremtése egy feltételen fordul. Ez pedig a pénz. Ha van pénz, akkor van termelés, akkor érdemes munkálkodni. Ha nincs, akkor nem történik semmi. Pillanatnyilag az a sajátos helyzet pusztítja az országot, hogy ugyan valamennyi pénz van, elsősorban az államnál, melyet el is költenek, csakhogy az nem a magyar iparba áramlik, hanem elsősorban külföldre. Miért? Mert nincs magyar ipar, ami van, az pedig külföldi tulajdonban, vagy ellenoldali, egykori szocialista-szabaddemokrata érdekeltség.

Még mielőtt elborzadnának, most engedtessék meg, hogy levegyem az álkorrektség valóságot elfedő köpenyét, és előadjam a pőre tényeket.

A közvéleményt teleordították, hogy Fidesz közeli vállalkozások kapják a megbízásokat, hogy az állami pénzek ezekhez vándorolnak. A híresztelés egyszerűen nem igaz. Két okból sem. Egyrészt nincs annyi Fidesz-közeli vállalkozás, hogy az egész piacot lekaszálhatnák, másrészt saját tapasztalatból tudom, hogy az államból kifolyó pénzcsatornák végén ugyanazok gyűjtik be az áldást, akik ezt korábban tették.

Márpedig a magyar gazdaság elmúlt húsz éve a pártkötődés, a korrupció és az érdekcsoporthoz tartozás alapján működött. Most, amikor változik az irány, most ugyanazoktól várni az együttműködést, akik korábban az ellentétes irányú rendszert működtették – hogy úgy mondjam – badarságnak tűnik. Mert a döntések megszületnek ugyan a legfelsőbb szinteken, csakhogy mire a kivitelezésig ér az ügy, az államigazgatás alsóbb szintjein ülő végrehajtók behozzák kapcsolatrendszerüket, ami mit sem változott az elmúlt 6 évben. Mitől változott volna? Hacsak nincs valami erélyes leszólás, akkor a gazdaságis miért ne bízná meg azt a nagyszerű kereskedőt, generálkivitelezőt, beszállítót, aki idáig is finanszírozta a nyaralásait, az autóját, esetleg a lakásépítését, házvásárlását. Mitől jönne rá a Scholl papucsban sétafikáló Manyika a főosztályon, hogy 20 év kiváló szakmai előremenetel után, most mégse az MSZP-közeli – azóta esetleg piros-fehér-zöldre kozmetikázott – vállalkozásnak kéne kiadni a beszerzést, mégse azokat kéne meghívni a pályázatra. És bizony a legtöbb esetben a dolgok Manyikákon állnak vagy buknak.

Ráadásul a baj igazi forrása, hogy Manyika kedvenc cégeinek nem is a pártkötődés a legfőbb hátránya, mégcsak nem is az, hogy Manyikának nagyobb összegű borítékokat adnak át, hanem hogy ezeknek a pénzszivattyúknak eszükben sincs termelni. Az ugyanis bonyolult. Ennél sokkal egyszerűbb külföldről megvásárolni a kész terméket és rárakni 70 százalék hasznot, plusz ellopni a 27 százalék áfát.

A magyar gazdaság ugyanis ez. Lemutyizni, behozni, rárakni a hasznot és ellopni az áfát. Ez a működőképes modell, az állam is ezt támogatja. Ehhez nem kell háborúzni az önkormányzattal a telephelyengedélyért, nem kell négyszázhatvan szakhatósági engedélyt kikérni, nem kell számolni elégedetlen munkásokkal, ellenőrzésekkel, nem kell működőképes terméket gyártani, nem kell tervezni, gondolkodni, ehhez egyszerűen csak papírokat kell gyártani, köztük a legfontosabbat, a számlát.

Ebből könnyedén vissza lehet adni 5-10 százalékot Manyikának, sőt akár még feljebblevő érdekekre is juthat pénz. A könyvelő is ebből él, meg néhány beszállító, akik a nyomtatóban újratöltik a patront, és kitisztítják a légkondit.

Csakhogy így sohasem lesz magyar termelés. Ha mindenféle EU-s szabályok, mindenféle szabadpiaci szabályozás, versenytörvény és egyéb senki által be nem tartott irományokra hivatkozva nem a magyar termelőképes, vagy termelni akaró embereket, vállalkozásokat hozza helyzetbe a kormányzat, akkor bizony nem lesz ipar.

Talán egészen meglepő a következő okfejtésem, de kérem, gondolják végig alaposan. Magyarországnak, a magyar iparnak most protekcióra van szüksége. Igenis arra van szüksége, hogy kézivezérelten, irányítottan olyan vállalkozások kapják a pénzt, amelyek termelni akarnak. Tulajdonosaik magyar természetes személyek, és elkötelezettek Magyarország, ha úgy tetszik a magyar kormány felé. Lehet szépelegni, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt, meg a fair play később meghozza a hasznát, meg mi szabálykövetőek vagyunk. Ha a döntéshozók hallgatnak a fanyalgásra, a szépelgésre, akkor itt nem lesz semmi. Ugyanis az elmúlt húsz, de inkább negyven évben a pénzlefolyató csatornarendszer kiépült az államigazgatásban, és olyan masszívan tartja magát, hogy néhány főcsatorna elterelésén kívül a kormány felső köreinek másra nincs, és nem is lesz ereje, sőt megkockáztatom rálátása sem.

Innen lentről ezt bizony jobban látni, itt hitelesebb információk gyűjthetők, mint a miniszteri várókban és tárgyalókban átadott, vagy szakigazgatási beszámolókba foglalt hangulatjelentésekből.

Nem óriásprojektekhez kell 20-50-100 milliárdokat kiadni, nem ösztönzőrendszereket kell kidolgozni, nem pályáztatni kell, nem papírokat tologatni és feltételrendszereket kitalálni, hanem egyszerűen oda kell adni a pénzt avagy a megbízást. Pártkötődés, protekció, ismeretség, egyszerű jószándék vagy bizalom alapján. Olyan embereknek, akik termelnek. Akiknek vannak ötleteik, akik hajlandóak dolgozni. Oda kell adni a pénzt és fővesztés terhe mellett rászorítani őket a fenntartható termelésre.

Persze most jön a huhogók tábora, hogy na, de kinek adnak el, hol van a piac. Nos, Magyarország legnagyobb gazdasági szereplője a magyar állam. Ez adottság. A magyar állam fel tudja mérni, hogy mire van szüksége. Ha mást nem, akkor azt termeltesse. Sufniműhelyekben, kertvégi kisüzemekben, garázsnyomdákban, vagy ha tetszik ipari parkokban. Mindegy. Csak a pénz a termelni akaró és tudó magyar emberekhez áramoljon.

Hogy ez nem elegáns, nem európai, nem modern? A világ nagy gazdaságai ennél lényegesen piszkosabb módszerekkel virágoztak fel. Az Egyesült Államok első lépésként kiírtott több millió indiánt, majd behurcolt ugyanennyi rabszolgát, Anglia gyarmati sorba taszította a fél világot, Kína pedig a világ egyik legkorruptabb és legtekintélyelvűbb közigazgatási modelljével diadalmaskodik a Nyugat felett. Ezekhez képest még mindig urak maradunk.

Csorja Gergely