|
 2012.03.16.
Ember, hóval
Azt hallom, Pista,
nem ágyadban haltál meg. Azt mondják, felkeltél éjjel, amikor
az önálló mozgás már valószínűtlennek tűnt, mondják,
felkeltél és elindultál valahová. A halálszagú kórtermet
nem tudtad elviselni, kibotorkáltál a kéken derengő folyosóra.
A budakeszi erdőkre láthattál a folyosó ablakából, és örömmel
vetted észre: esni kezdett a hó. Nem is akárhogy, hirtelen,
indulattal, nagy pelyhekben. Szél alig borzolta az éjt. Nem
szaladgálni jöttek ezek a pillekristályok, hanem befedni
mindent. A szándék nyilvánvaló. Legyen fehér minden. Takarja
ez a fehérség a szemetet, a tavalyról itt maradt, rothadó
avart. A keréknyomokat, az út egyenetlenségeit.
Szemben, a proszektúra halálosan egyszerű bejáratát.
A tetőket, a fákat, a márciusi feltámadásra váró bokrokat.
Öltöztesse fehér ruhába az égi szándék az összes feltámadni
vágyót. Akárhogy nem lehet megjelenni a Teremtő előtt.
Magadra néztél. Ez a pizsama nem méltó hozzád. Folyosó végén
kijárat a teraszra. A teraszajtó gombját könnyedén
elcsavartad, pedig aznap azzal három karbantartó birkózott káromkodva
– elcsavartad, kiléptél. Felöltöztél, szépen, lassan.
Arcod az égre. A fehér öltöny hamar elkészült. Méretre
stimmel. Kalapra is futotta belőle. Ott álltál, hófehér öltönyben,
fehér kalapban, mint a legszebb filmsztárok az álomhuzattal befújt
ünnepi szőnyegeken. Láttad magad, így, ebben a ruhában apád
mellett a negyvenes években, botorkálva a hadifogság ösvényein,
a színifőiskola kollégiumában, az üres Szaharov hűtőszekrény
előtt, ahonnan ellopták a Békésről neked küldött kolbászt.
Láttad magad boldogan, ünnepelve a színpadokon szerte az országban.
Láttad magad a lovin, ahogy gesztikulálva vitatkozol a hülye
szerencsével. Felvonultak gyors sorokban romlott mosolyú, csodálatos
nők, színésznők, mások. A rendszerváltók sátra a kollektív
ébredés előtt, hosszú utak a politikusok sötét, fényre
metszett sikátoraiban, a zsákutcák, a félfordulók. Állok itt
fehérben. Megtettem, amit akartam? Meg. Úgy mondtam, amit
mondtam, ahogy gondoltam? Asszem. Felvállaltam a kisfiú szerepét
az ismert meséből, aki rákiált a meztelen királyra? Fel. Jó
volt, hogy felvállaltam? Jó. Most könnyebb. Most nehéz lenne,
ha nem vállaltam volna fel. Most nem öltöztetne fel a tél, nem
bújtatna hófehér ruhába, és nem indítana el ilyen szépen az
erkélyen túlra. Jól van hát minden. Hagytam itt valakiket,
akik felvállalják az örökségemet? Akiknek van ehhez erejük,
hitük? Igen. Amit kellett, elintéztem. Bírtam volna még?
Biztos. Felőrölték idegrendszeremet, élni akarásomat az utóbbi
hónapok törpegyilkosai? Igen. Van erre paragrafus? Nincs. Hát
akkor? Fehérben, hóban öltözötten visszanéztem. Megérte, jó
volt. Nem megyek vissza arra a büdös ágyra, az izzadt paplan alá.
Mit keressek ott, ilyen szépen felöltözve? Csak összegyűrődik
fehér ruhám, elolvad rólam az élet. Jól van. Menjünk.
Lépett egyet,
valami használt test-féle anyag maradt utána a hideg kövön,
de lelke kitöltötte a hófrakkot, mindenhonnan taps, „hogy
volt”-bekiabálások. Mosolyogva, hózsebre vágott kezével
elhaladt az éjszakai épületek fölött.
Addig maradt a hó,
amíg el nem temettük azt, ami itt maradt belőled. A sírodnál
már sár, igazi, adys „magyar sár”.
Jó Neked, te
elmehettél szépen öltözve, ahogy kell. Ha eljön az idő, mi
vajon kapunk-e ilyen szép ruhát valakitől?
Pozsgai Zsolt
|
