vissza a főoldalra

 2012.03.23. 

A harmóniát szeretném közvetíteni a festészet által

A mű sorsa már induláskor eldől nálam

Néztem az interneten két táblaképét, melyet 2008. október 19-én áldott meg Kiss-Rigó László, a Szeged- csanádi egyházmegye megyéspüspöke a hódmezővásárhelyi Szent István templom urnakápolnájában. Önről azt írják, hogy expresszív realista festő. Bevallom, semmilyen jelentős expressziót nem fedeztem fel ebben a két szép táblaképben.

 Sonkoly Tibor, hódmezővásárhelyi festőművész: Ezen nem csodálkozom, mert pályafutásom „kakukktojása” ez a két táblakép. Egy olyan egyéni felkérésről van szó, amihez 2-3 hónap felkészülés kellett. Ennyi időre volt szükség, hogy beleéljem magam ebbe a témába. Hiszen ez az alkotás több mint illusztráció.

 A megrendelő kívánsága volt, hogy a szakrális jeleneten kívül jelenjen meg elhunyt felesége és saját figurája is, mely kifejezi felesége utáni vágyódását. Ezt nehéz megoldani?

 –Attól függ, hogy milyen megoldást választunk. Mivel én ezen képek megfestése közben közelítettem a reneszánsz, sőt a barokk irányába is, egyszerűbb volt a dolgom. A megrendelőt „világi” környezetben ábrázoltam, a felesége portréját pedig felhő sziluett formában helyeztem el. Ez nem zavaró, mert nem domináns a képen. Eléggé későn jutottam el ehhez a megoldáshoz, mert , bevallom, magam is küszködtem a problémával. Ezen kívül nincs is egyházi témájú alkotásom.

 Főleg galériák megrendelésére alkot?

 –Az igazság, hogy nem erőltetem ezt a módszert. Egy –két galériában maradt még képem, így a szegedi Gulácsy-ban.

 Akkor magánszemélyek keresik föl, hogy rendeljenek öntől?

 –Főleg ismerősök. Két év óta, a gazdasági válság kitörésétől, alig lehet megrendelésekről beszélni. Erről panaszkodnak a művészek. Vidéken egy kicsit jobb a helyzet, mint a fővárosban. Vidéken régebben is megvolt az ún. átvészelési lehetőség, hiszen az ismerősök könnyebben megtalálják a művészt. Hódmezővásárhelyen ráadásul együtt lélegzik a művészet a lakossággal.

 Meddig szólhat bele az alkotásba a megrendelő?

 –Nálam abszolúte nem szólnak bele az alkotásba. Tudja, a mai gazdasági körülmények idején nem beszélhetünk a gyűjtők, vagy a mecénások szerepéről. Meglátásom szerint elsősorban a nehéz helyzetbe került középosztály igényeit szolgálják ki a galériák, és nem egy nagy horderejű értékcsere zajlik. Én ezért más utat járok; azért festek, hogy magamat fejlesszem. Mindez sajátos életutamból következik.

 Legyen kedves beszélni erről a sajátos életútról.

 –47 évesen kerültem a helyi művészeti élet – stílusosan szólva – palettájára. Akkor hívtak meg először az őszi tárlatra. Előtte elég hosszadalmas volt a felkészülési időszak, a „kalandozások kora”, ami sokszor visszajelzések nélkül történt. Tehát nem tudhattam, hogy amit festek, az kinek és miért tetszhet. Pedagógusként, közalkalmazottként is dolgoztam, s mellette részt vettem a város kulturális életében. És a közéletben is.

 Nyolc év alatt összesen hat albérletben éltem „dobozokból

 Nem is jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára?

 –Érettségi után, de akkor nem vettek föl. Ez nem volt szokatlan; a mai neves művészek között is van olyan, aki ötször-hatszor próbálkozott. Ennek egyik oka, hogy vidéken még nem léteztek olyan művészeti szakközépiskolák, ahol felkészülhettek volna a jelentkezők. A két főiskolai felvétel közben pedig kerestem a lehetőségeket, így pl. rajzolóként dolgoztam a térképészeti hivatalnál. A Szegedi Nemzeti Színháznál pedig díszletfestő voltam, az egy szép időszaka volt az életemnek. Majd megnősültem, gyerekem született és ez meghatározta azt, hogy Vásárhelyen maradjak. „Kényszerszüneteket” kellett tartanom pályám során, így a válásom után is, mikor nyolc év alatt összesen hat albérletben éltem „dobozokból”. Egyedül a baráti kör tartotta bennem a lelkesedést…Az 1960-as években Szabó Iván mester a Képzőművészeti diákjait leirányították nyári gyakorlatokra Vásárhelyre, és a hasonló érdeklődésű körű, fiatalok összeverődtek a városban, tartottuk egymással a kapcsolatot, figyeltük a másik munkáját.

 Tagja volt Szőnyi István Szabadiskolának…

 –Igen, ez Zebegényben működött. Általában azok mentek oda, akiket nem vettek föl a Képzőművészetire. Nagy élményt jelentett látni Somogyi József szobrászmestert, és Hincz Gyula festőművészt. Később szálláshelyeket is építettek a szabadiskolában, de mi még nagy tábori sátrakban éjszakáztunk.

 Honnan merít ötleteket? Mi inspirálja?

 –Bizonyára sokak számára ismert az 1957 óta jegyzett Vásárhelyi Iskola.

 Vásárhelyen a parasztság féltése került előtérbe

 Ez az alföldi realista festészet?

 –Amit ön említ már egy tágabb fogalom, amibe beletartoznak a környékbeli települések is. Rendeznek a felújított Alföldi Galériában olyan kiállítást, mely ezt a korszakot dolgozza föl. Szerintem már jó ideje megszűnt az a témakör, ami összekapcsolta a vásárhelyi festészetet, és ami miatt az ’50-es és ’60-as években neves művészek – így Szalay Ferenc, Németh József és Kohán György – települtek ide. Ők elsősorban az akkori szocreálból menekültek, mert a paraszti világ motívumai, a figurák és a tanyavilág varázsa még elevenen éltek. Akkor a paraszti élet átfogó reneszánszát próbálták megfogalmazni, és ez mentesítette az itt alkotó művészeket attól, hogy beálljanak abba a bizonyos sorba, ahol a szocialista embernek a győzedelmességét kellett hirdetni. Vásárhelyen a parasztság féltése került előtérbe, a megmaradt emberi tartalmakat elemezték. Amikor festőnek készültem, én is ezekhez a témákhoz nyúlhattam, látva a környezetem motívumait. Később rájöttem, hogy ez az út már nem járható.

 A modern absztraktok mégis azzal vádolják a figurálisokat, hogy a szocreálból táplálkoznak.

 –A vásárhelyi Emlékpont Múzeumban igazi szocreál alkotásokat láthatunk, míg mellett helyi és alföldi alkotók munkáit. Akinek szeme van, láthatja a különbséget. Egyszer Pesten állított ki a festő szimpóziumunk, ahol látható volt a szoboröntést bemutató képem. Szobrász barátomat ábrázoltam rajta. Feledy Balázs művészeti író viccesen meg is jegyezte: te visszatértél a szocreálhoz. Valóban kerestem új motívumokat. Ennek első lépése volt, mikor elhagytam a tanyák festését, majd megpróbáltam a figurálison belül fogalmakat jelölni, azokat vizuálissá tenni. A tájban keresem a „sűrítményeket”, vagy ráfókuszálok egy olyan részletre, amiből ki lehet bontani egy olyan összefüggést, ami más jelentést is hordoz, mint ömagában az alföldi táj.

 A tájakat, a tanyákat a szabadban „plen air” festette, vagy a benyomásokat összegyűjtve a műteremben?

– Főleg a szabadban. Amikor tanárként dolgoztam, tíz évig a megye szervezésében Ásotthalmon alkotó-pedagógusok számára működtettek tábort. Nem kell szégyellni, hogy jó vázlattal, fotóval is el lehet indulni az úton, az a lényeg, hogy az illető hová jut el az alkotás során.

 A különböző társadalmi folyamatok mennyire hatnak a művészetére?

 –Annyiban, hogy itt, a vásárhelyi kollektív műteremben kollektívában dolgozik hat művész és én itt kifejtem a társadalmi véleményemet. A társdalombírálat bár nem jellemző a munkámra, mert a harmóniára törekszem. A harmóniát szeretném közvetíteni a festészet által. A politikai véleményemet pedig szóban fogalmazom meg. Gondolataimat pedig egy kis vázlatfüzetbe jegyzem le.

 Ezekből születnek a képek? Vagy a képek „szülik” a gondolatokat?

 –A művészetre vonatkozó gondolatok leszűrődnek a képeimről. A politikára vonatkozó gondolatok pedig függetlenek művészetemtől és elsősorban az asztalfióknak írom, mert „ki kell írnom” valamit magamból.

 És olyan előfordul, hogy valamit „ki kell festenie magából?”

 –Sokszor. Többeket idegesít, de én ihletből festek, tehát akkor, ha látom az értelmét. Borzalmas bűnnek és a közönség becsapásának tartom, mikor a művész tudja, hogy nem sikerült egy műve, de azt mégis megpróbálja eladni.

 Hogyan érzi: nem távolodott-e el egymástól a közönség és a művész világa?

 –A XIX. század elejéig még a művészek múzeumokba jártak, hogy az elődök műveit másolva tanuljanak. A XIX. század végén, a szecesszióval ez megszűnik, és akkor egy szellemi újdonságot akartak a világ elé tárni, olyan újdonságot, ahol az egyediség uralkodik. Ez a törekvés aztán nagyon elhatalmasodott a XX. században, az izmusok dúlásával. Elindult az ideák építésének, lerombolásának, újraépítésének a folyamata. Az természetes, hogy ezt a folyamatot sokan nem bírják követni. Ez nagyobb hozzáértést kíván. A szocializmus pedig ezt próbálta meg közérthetővé, közkinccsé tenni a rajzoktatás során. Csak amíg tanár voltam négy rajzoktatási reformot vezettek be, mert azt hitték, hogy a művészetet mindenki számára érthetővé lehet tenni. Azt sosem tartottam szükségesnek, hogy mindenki értse a művészetet, de azt igen, hogy fogadják el létezését és azt, hogy bizonyos szellemi igényeket kielégít. A szocializmus időszakában minden vállalat kapott lehetőséget és pénzt alkotások vásárlására. A Képcsarnok Vállalaton át „özönlött a művészet” minden irányban, és ezáltal gyarapodott a Művészeti Alap vagyona is. Mikor megszűnt ez a lehetőség, akkor a megbízott vállalati vezetők hátat fordítottak a művészetnek, aminek az oka, hogy nem értettek hozzá.

 Az érzelmi rész, ami az ősi kultúrákat jellemezte, kimarad

 Mondják, ma azért távolodott el a művész a társadalomtól, mert túlzottan szabad lett és nincsenek már kötöttségei. Nem kell portrékat, reprodukciókat készítenie.

 –Olvastam egy esztéta sorait: az ember alkatilag évmilliók alatt nem igen változott. Érzékszervei szinte ugyanazok. Mi történt az értelemmel? Az fejlődött tovább. És ez az értelem az, ami túlsúlyba került. És ezért szinte fogalmakkal képes az ember érintkezni a valósággal. Az érzelmi rész, ami az ősi kultúrákat jellemezte, kimarad. Az előképek is megkötik sokunk kezét. A kicsiny gyermeknek nincsenek előképei, de mégis, amit alkot, az a valóság tükre. Nem az a lényeg tehát, hogy valami naturalista, vagy absztrakt, hanem: mennyire közelít a valósághoz. Vannak olyan művészek, akik annyira átélik a „küzdelmüket”, hogy bele is halnak. Azt pedig nem várhatjuk el, hogy olyasvalaki kövesse a művészet fejlődését, kacskaringós útjait, aki nem ezzel foglalkozik. Régen sem volt a művészet közkincs. A Mediciek, vagy más híres mecénások sokszor  rendeltek kisebb-nagyobb horderejű alkotásokat korabeli neves művészektől. Szerencsére kitűnő érzékkel válogattak közülük. Így születhettek maradandó alkotások. A művészeknek érdekük volt, hogy minél tovább maradjanak a megrendelőnél, mivel ő ellátást és jövedelmet biztosított számukra a mű elkészültéig. Ma olyan gyors az információáramlás, hogy nem beszélhetünk „elveszett” művészről. „Tehetetlen” művészről, mint amilyen én vagyok, már igen. Hiszen nem törekszem nagy babérokra, erről leszoktatott az élet.

 Egyik barátom azt mondja, azért vesz mai modern festőktől alkotásokat, hogy ne nézzék le, hogy nem halad a korral. A másikat viszont nem érdekli, ki mit mond, ő olyat vesz, ami neki tetszik, nem giccseset, de figurálisat. Melyik véleménnyel ért egyet?

 –Egy nagyon híres gyűjtő írja: „Monet-t én ma meg se nézném, annyira nem a mai ízlésnek való.” Tehát a kor mindig újraértelmezi a műveket, amellett, hogy néhány alkotást elfogadunk örökértékűnek. A legbiztosabb az, ha valaki az összehasonlítás alapján dönt, mert akkor valószínű, hogy rátapint az értékre. Ehhez azonban el kell járni kiállításokra, és az összehasonlítás mutatja meg a különbséget. Bevallom: meglátogatok egy kiállítást, és egy kezemen meg tudom számolni, mennyi kép fog meg elsőnek. Aztán, ha jobban elmélyülök az anyagokba, néha a tőlem teljesen ellentétes szellemiségű kép is megfog, mert annak is lehet értéke,attól, hogy nem az én világom.

 Mennyi ideig festi meg a képet?

 –Elég gyorsan festek, azért is szeretem a pasztell-technikát, mert akkor nem csak a kréta, hanem a kezem is hozzáér a felületre. Tehát a kezemmel is munkálom a képet. Mindez egy olyan gyorsaságot ad, ami kifejezési formámnak jobban megfelel. Olajtechnikában pedig megfontolt alkotónak tartom magam , de a megvalósítást az ihletettségre bízom, vagyis a mű sorsa már induláskor eldől nálam.

 Még mindig tanít?

 –Már nyugdíjban vagyok, és ez egy remek lehetőség, hiszen immár nyolc éve csak a festészettel foglalkozom. Nem is vállaltam korrigálásokat, és magántanítványokat. Már ezekre nincs időm.

 Mi a véleménye a hazai rajzoktatásról?

 – Az, hogy jelentőségéből veszített. Teljeskörű munka nem folyhat a tanórákon, mert kevés az óraszám. Lehetőséget a művészeti tagozatot működtető foglalkozások, vagy szakkörök biztosítanak. De ezek az egyén fejlesztésén túl, többnyire pályázatok teljesítésére dolgoznak. Kezdő koromban még klasszikus rajzoktatás volt. Melynek része volt: a tanulmány rajz és festés, műelemzés /művészeti korok/, valamint a szakiskolákra való felkészítés, a műszaki rajz alapjainak elsajátítása. Amikor én tanárnak jelentkeztem, az igazgató közölte velem: az egész városban művészek tanítják a rajzot. Engem Csikós András festőművész kollégám küldött abba az iskolába, ahová őt hívták, de ő akkor eldöntötte, szabadúszó lesz, és azt mondta: menj te helyettem. A rajztanárok számára külön újságban mutatták be az eredményeket. A rajzoktatásnak akkora súlya volt, hogy én még a műelemzésekből írtam a szakdolgozatomat. Ezen kívül súlya volt a különböző szakmákra – ábrázoló geometria, műszaki rajz – való felkészítésnek. A legfontosabbak a tanulmányrajzok voltak, hiszen ha valaki nem tanul meg összefüggésekben látni, akkor az alkotásra való készség nem fejlődik ki nála. Ezért még kompozíciót is tanítottam, ami nagyon fontos dolog. A rajzoktatás minéműsége pedig befolyásolja az ízlést, bár az ízlés született képesség. Lehet fejleszteni, de ki kell mondani, hogy az ízlés mindenkinél konstans dolog. A semmiből nem lehet ízlést gyártani.

 Ha valamit kikiáltanak újnak, nem biztos, hogy megállja az idő próbáját

 A legújabb izmusoknak sikerül a magyar művészekhez eljutniuk?

 – Természetesen igen. Ma már olyan nagy lehetőség van a kitekintésre. Az más kérdés, hogy az újdonságokat utánozva, vagy átfogalmazva, vagy netán szelektálva alkalmazzuk .

A magyar művészet mindig is az élvonalhoz tartozott. Ha mindig nem is vált teljeskörben ismerté a világban. Visszatérve az  izmusokra. Az, ha valamit kikiáltanak újnak, nem biztos, hogy megállja az idő próbáját. A kollektív műtermünkben pedig az egyik kolleganő a videotechnika és az alkotás összekapcsolásán kísérletezik, különleges monitorhatáson keresztül. Az ő férje szobrász, aki olyan szobrokat gyárt, melyek elektromágneses hatásra a térben lebeg. Rendszeresen járnak külföldre, ami jó Vásárhelynek is, mert nem ragad le a provincializmusnál.

 A fiatal generáció követi még a vásárhelyi iskolát?

 –Az amatőr művészet igen, de a hivatásos már nem. Fodor Józseffel és Csikós Andrással szinte kihalt az iskola képi megnyilvánulása. A szobrászaink közül pedig sokan európai és világszínvonalon alkotnak. Iskoláról már nem, de vásárhelyi szellemiségről még beszélhetünk. Kvalitásoktól függően mindenki törekszik az egyetemesnek vélt értékek keresésére és megfogalmazására. Bizton állíthatom, hogy büszkék elődeinkre és arra, hogy Vásárhelyen alkothatnak. Ez egy megelőlegezett bizalom számukra és számomra is.

 Sonkoly Tibor festőművész 1943-ban született Hódmezővásárhelyen. 1969-70-ig a Szőnyi István Szabadiskola növendéke. Mestere: Hincz Gyula; 1970-74-ig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán rajz-földrajz szakos hallgató, mestere: Cs. Pataj Mihály. 1985: Pedagógus Képzőművészek Megyei Kiállítása, Nívódíj; 1986: Csongrád Megyei Pedagógiai Intézet alkotói díja; 1994: 41. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Mónus István-díj; 1998: 45. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Weisz Mihály-Cseszkó Máté-díj. Dolgozott díszletfestőként, reklámgrafikusként. 1974 óta általános iskolai tanár. Tanulmányutakon 1972-ben, 1982-ben , 1985-ben és 1993-ban Párizsban, Velencében és 1972-ben Vallaurisban járt. A jövő irgalmáért, Válogatás Váci Mihály verseiből c. kötethez készített illusztrációkat (1984, Nyíregyháza). 1994- től tagja a Magyar Alkotók Országos Egyesületének (MAOE). Ettől az időtől dolgozik az egyesület kollektív műtermében. Expressziv realista művésznek tartja magát. Témakörei: figurális-, portré- és tájfestés. Alkalmazott technikái a pasztell, olaj és az akvarell.

Egyéni kiállítások (válogatás): 1984 • Budavidéki Erdő- és Vadgazdaság, Budakeszi • Kiskunhalasi ÁG Központ, 1985 • Metripond Vasas Művelődési Központ, Hódmezővásárhely, 1989 • Medgyessy Terem, Hódmezővásárhely, 1995 • Börzsönyi Múzeum, Szob, 1996 • Hódtói Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1997 • Bartók Galéria, Szeged. Válogatott csoportos kiállítások: 1974-76 • Alföldi Tárlat, Békéscsaba, 1986 • Pedagógus Művészek X. Országos Kiállítása, Budapest, 1989 • Alföldi Tárlat, Békéscsaba, Hódmezővásárhely, 1990-től Tavaszi Tárlat, Hódmezővásárhely, 1991 • Alföldi Tárlat, Békéscsaba, 1992 • Arcok és sorsok portrébiennálé, Hatvan, 1994-98 • Vásárhelyi Őszi Tárlat, Hódmezővásárhely, 1995 • Alföldi Tárlat, Békéscsaba • Művészek Háza, Szekszárd, 1996 • Magyar Kiállítás - Haarlemmermeer (NL), 1997 • Gyémánt Galéria, Nyíregyháza • Nyári Tárlat, Szeged, 1998 • Budapest Kongresszusi Központ, Budapest • Dési Huber Terem, Veszprém • VIII. Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé, Szeged, 1999 • Kortárs Galéria, Debrecen. 1989-től állandó kiállító a Vásárhelyi Őszi Tárlaton.

Medveczky Attila