vissza a főoldalra

 2012.03.23. 

Ötven éve a Földön, harminchét éve a jégen

Ancsin János a XX. század legjobb magyar jégkorongozója

Illik rá a jelző: jégre született. Játékosként újpesti létére elérte, hogy még a ferencvárosi szurkolók is elismerték tudását, a válogatott pedig másfél évtizeden át elképzelhetetlen volt nélküle. Egy rövid dunaújvárosi kitérőn kívül mindvégig az Újpest csapatához tartozott. Immár tíz éve vezetőként és edzőként dolgozik a lila-fehéreknél, ahol emberfeletti munkát végez a szakosztály életben tartásáért.

Lapunk kedvéért megállt azért egy pillanatra, elvégre mégiscsak mérföldkőhöz érkezett: Ancsin János ötven éves lett.

-                     A Magyar Fórum olvasói nevében boldog születésnapot kívánok önnek! Hogyan került kapcsolatba a sporttal és az Újpesttel?

-                     Köszönöm a köszöntésüket. Szüleim nagyon kedvelték a sportot, édesapám pedig hatalmas Dózsa-drukker volt. Így aztán a sport, valamint a lila-fehér színek iránti elköteleződés családi indíttatásból is adta magát. Szóba sem kerülhetett, hogy mondjuk az ősi rivális, Ferencváros csapatához menjek le hokizni… Sajnos szüleim már nem élnek, éppen ezért ha lehet, még nagyobb nyomatékkal szeretném elmondani, hogy Laci öcsémmel együtt – aki szintén válogatott jéghokis lett – mindent nekik köszönhetünk. Iszonyatosan sok áldozatot hoztak azért, hogy mi sikeres jégkorongozók lehessünk. Az pedig külön is jól esett, hogy mindvégig figyelemmel követték pályafutásunkat.

-                     Gondolom, büszkélkedtek is a szülei, mert nagyszerű karriert futott be a jégen. Igaz, hogy még nem volt 18 éves, amikor már tagja lett az Újpest felnőtt csapatának?

-                     Igen, igaz. Bár csak 13 éves koromban kezdtem el játszani, hamar feljebb és feljebb léphettem a szamárlétrán. Az 1970-es évek végére az ifjúsági csapat egyik kulcsemberének számítottam már, az tehát megszokott volt, hogy ott sokat várnak tőlem. Azonban bekerülni a felnőttek közé igazi mélyvíznek számított. Az 1979-80-as bajnokságban azonban – hiába voltam még kiskorú, mindössze 17 éves – az ifjúsági mellett immár a felnőtt bajnokságba is benevezett csapatom. Bemutatkozásomra 1979. december 1-jén került sor. Egy teljesen új feladatkörhöz kellett felnőnöm, még akkor is, ha az első évben természetesen még csak kiegészítő emberként számítottak rám. Minden púder, vagy utólagos udvariaskodás nélkül mondhatom, hogy nagy megtiszteltetés volt ilyen fiatalon bekerülni abba a remek Dózsába, amelyet olyan kitűnőségek fémjeleztek, mint Buzás György, Szeles Dezső, Menyhárt Gáspár, Gogolák László vagy éppen Pék György, edzője pedig a legendás Boróczi Gábor volt.

-                     Milyen volt az akkor mezőny, és eleve a magyar hoki, belülről?

-                     Eléggé belterjes, hiszen mindössze három csapat nyűtte egymást a nyitott pályákon, ahol egy-egy eső vagy hóvihar elég volt ahhoz, hogy elmaradjon a várva-várt meccs. Egyszer valaki találóan megjegyezte, hogy talán még egymás arcvíz-márkáját is kívülről ismerjük, annyira szűk a mezőny. Mi tagadás, a háromcsapatos bajnokság nem sok változatosságot adott számunkra. Ám annyi előnye azért mégiscsak volt ennek a faramuci helyzetnek, hogy lényegében csak rangadóval felérő meccseink voltak. Különösen igaz volt ez az ősi rivális, Ferencváros elleni párharcainkra, amelyek mindig megmozgatták a szurkolókat és bennünket, játékosokat is. Mai eszemmel nézve természetesen elmondhatom, hogy meglehetősen szerény körülmények álltak rendelkezésünkre. Ám milyen érdekes egy fiatal sportoló gondolkodásmódja? Akkoriban mi ezzel nem foglalkoztunk. Nekünk akkor három dolog számított, a jég, a csapat és a játék. Az is igaz persze, hogy az eredmények egyre kevésbé jöttek, főleg válogatott szinten. 1985-ben bántóan simán estünk ki a „B” csoportból, és utána több mint egy évtizeden át még csak remény sem volt az újbóli feljutásra. Csak az 1990-es évek közepén, a későbbi aranygeneráció megjelenésével történt változás, igaz, akkor forradalmi fejlődés vette kezdetét.

-                     Ön talán a legérdekesebb személyisége ennek a korszaknak, hiszen folyamatosan válogatott játékos volt, és így belülről élte meg előbb a mély válságot, majd aztán az ugrásszerű fejlődés első lépcsőfokait is. Miben változott a helyzet ez idő tájt a nemzeti együttes háza táján?

-                     Ahogy egyre jobb lett válogatottunk, ismét komoly rangja lett a címeres meznek. Számomra mindig is megtiszteltetés volt az országomért küzdeni, ám az 1990-es évek közepére a góllövés mellett új feladatom is lett: korom és tapasztalatom miatt én lettem a fiatal tehetségek példaképe, és az újjáalakult válogatott „korelnöke”. Azért talán mondanom sem kell, édes teher volt ez! Igyekeztem vezéregyéniség lenni a pályán, de úgy, hogy ne akarjam túlzottan irányítani vagy befolyásolni a fiatalokat. Bár még jogosnak éreztem, hogy engem is beválogat a mindenkori szövetségi kapitány, azért nem voltam vak. Láttam, hogy egy olyan korosztály nőtt fel és adta immár a nemzeti együttes gerincét, amely sokkalta szebb eredményeket szállít majd a magyar jégkorongsportnak, mint a mi korosztályunk. Így is lett, hiszen néhány év múlva masszív „B” csoportossá vált együttesünk. Igaz, ekkor már nélkülem, mert én 1999-ben végleg visszavonultam.

-                     Az ezredfordulón hivatalos szavazást hirdetett a sportnapilap, amelyben minden sportágban megválasztották a XX. század legjobb magyarját. Jégkorongban ön lett a győztes, méghozzá elsöprő fölénnyel.

-                     Őszintén mondom: elérzékenyültem, amikor megtudtam a szavazás végeredményét. Nehéz felfogni, hogy mekkora megtiszteltetés ennek a címnek a birtoklása. És nemcsak megtisztelő, de valahol hihetetlen is, hiszen hatalmas tudású játékosok voltak a magyar hokisok között.

-                     Idén éppen tíz éve, hogy visszatért Újpestre. Mivel foglalkozik egész pontosan?

-                     Amikor 2002-ben lehetőséget kínált egykori klubom a visszatérésre, nem sokat gondolkodtam az ajánlaton. Azóta is a lila-fehérek alkalmazásában állok. Tulajdonképpen nehezen tudnám meghatározni a pontos feladatkörömet, mert tényleg afféle mindenes vagyok. Ha kell, szponzorokat próbálok felkutatni, ha kell, a jégpálya beosztását készítem el, és – mint arra már több példa is volt – szükség esetén az edzői teendőket is ellátom. Sokszor napi 12-14 órát is kint töltök a csarnokban, de a lényeg az: jól érzem magam a bőrömben, és otthon dolgozhatom, a szívem első számú csapatánál!

-                     Miként éli meg, hogy a nagy múltú, tizenhárom bajnoki címmel büszkélkedő újpesti jégkorong napjainkban szinte csak vegetál?

-                     Gondolhatja… Nem könnyű. Valahol nagyon szomorú, hogy azért is küszködni kell, hogy egyáltalán el tudjunk indulni a bajnokságban. Időnként meg is kérdezi egy-egy barátom, hogy minek „égetem” magam az Újpest szakmai igazgatójaként, amikor az újságban csak azt lehet látni, hogy a csapat általában kikap és a hagyományaihoz méltatlanul szerepel.

-                     Ilyenkor mit felel?

-                     Azt felelem, hogy én ide tartozom, ez pedig kötelez. A legkönnyebb nyilván az volna, hogy bedobom a törölközőt, lemondok, a csapattal meg lesz, ami lesz. De ezt nem tehetem meg! Annyira sokat kaptam ettől a klubtól, hogy amíg mozogni tudok, törleszteni fogok. Emellett optimista is vagyok. Nagyon sok tehetséges, fiatal hokis szerepel az utánpótlás-csapatainkban, akik nagy reménységeink. Már csak miattuk sem lehet hagyni elveszni az újpesti jégkorongot. Hiszek abban, hogy a sok befektetett munka előbb-utóbb meghozza majd a gyümölcsét és ismét komoly játékerőt képviselő jégkorongcsapat lesz Újpesten!

Kovács Attila