vissza a főoldalra

 2012.03.30. 

Ahol az anyag költészetté válik

A képzőművészetet szent ügynek gondoltam

Kedves művész úr! Igaz, hogy az 1945 tavaszán ledöntött Tisza István-szobor egyik figurája, az oroszlán-fej az ön kertjében van? Tudtommal a hatalmas oroszlánt, ami Tisza István szobra felett egy oszlop tetején terpeszkedett, a hatvanas évek végén szétfűrészelték, a nyersanyagot pedig szobrászoknak adták oda.

 Csíkszentmihályi Róbert, szobrászművész: Igaz a hír, és már több újságcikkben megjelent, hogy a kertemben őrzöm ezt az oroszlánfejet. Az oszlopon ugyanis egy kígyóval viaskodó oroszlán volt látható. Minden valószínűség szerint darabokból faragták a figurát, mert nagyméretű oroszlán volt. Eredetileg tehát az oszlop és az oroszlán a Parlament előtt állt, majd Tabánba került. Később teljesen lebontották. Miután kiköltöztem Szentendrére, rövid időn belül kapcsolatba kerültem a Fővárosi Emlékmű Felügyelőséggel, hiszen fiatal kollegáimmal együtt akkortájt utcatáblákat, emléktáblákat készítettünk. Felajánlották, hogy a Kiscelli Múzeum udvarán álló kőraktárból vihetünk magunkkal annyi követ, amennyit akarunk. Így történt, hogy a két méter átmérőjű nagyságú oroszlánfejet hazahoztam a kertbe gyerekmászókának. Bevallom, akkor még nem is tudtam, hogy a Tisza-emlékműről van szó. Egy teherautónyi követ hoztam el onnan, főleg a háborúban megsérült emlékművek, lépcsők anyagait.

 Térjünk rá egy másik témára. „Állandóan erdőjárhatnékom volt, erdész akartam lenni” ¨C nyilatkozta ön egy helyütt. Erdész nem lett, de el lehet azt mondani, hogy munkájában az ember és a természet viszonyát elemzi?

 ¨CNyilvánvalóan ezt el lehet mondani. Figurális szobrászként a természetből indulok ki. Ha egy figurális szobrász nem erdőjáró, akkor is a természeti formákkal foglalkozik, hiszen azok ihletik őt.

 Említi a figuralitást, de azt írják önről, hogy a ’70-es években az absztrakció felé fordult.

 - Igen, akkor kicsit elvonatkoztatva jelent meg a természet adta ihletettség és hatás a műveimben. De még dekoratív munkáimban sem geometrikus absztrakt dolgokat csináltam.

 Édesanyja olasz, édesapja magyar származású. Azt mondják az olaszok rajonganak a művészetekért. Örökölt ilyen gént?

 - Édesanyám, aki egy fiuemi olasz ügyvéd lányaként művelt és intelligens volt, konkrétan nem foglalkozott képzőművészettel, hanem öt gyermeke nevelésével. Apai nagyapám viszont  ¨C aki konzul is volt Fiumében ¨C műkedvelő festő és műgyűjtő is volt.

 Tehát Fiumében találkoztak először szülei?

 - Iskolatársak voltak, együtt érettségiztek a fiuemi gimnáziumban; tehát egy tartós diákszerelemről beszélhetünk.

 Édesapámat 1945. április 4-én hurcolták el az Urálba

 Azt olvastam, hogy édesapját később malenkij robotra vitték el.

 - Budapestről ,a „felszabadulásunk” napján, 1945. április 4-én hurcolták el. A kapuban megállították orosz katonák egy kis munkára. Azt felelte, mindjárt jön, hozza a kabátját, erre azt felelték neki, nincs szüksége kabátra, hamar visszatér. Ez a „hamar” két és fél évet jelentett; annyi időt töltött az uráli fogolytáborban.

 Onnan sikerült megszöknie?

 - Onnan nem, hanem már korábban a katonaságtól. Ezért bujkálnia kellett. Ő nem fegyveres katona volt, hanem az élelmezésben, a hadtápnál szolgált.

 Milyen állapotban tért haza édesapja?

 - Szívbetegen és ödémásan.

 A család kapott tőle üzeneteket?

 - Mikor még nem került az Urálhoz, az átmeneti gyűjtőtáborokból tudott édesanyámnak hírt adni magáról kövekre tekert papírlap által. Így tudta meg édesanyám , hogy apámat kivitték a Szovjetunióba. Édesanyám nem tehetett mást, minthogy három gyerekével együtt elindult szüleihez, Fiumébe.

 Ez akkor teljesen jogszerű volt?

 ¨CAnnyi biztos, hogy eléggé kalandos volt a kiutazásunk. Édesanyám arra hivatkozott, hogy leányanya. Meg tudta tenni, mert szüleim Fiuméban házasodtak össze, és ott az egyházi esküvő államilag elismertnek számított. Házasságukat itthon pedig nem érvényesítették. Végül is különféle segélyszervezetek segítettek minket a kijutásban. Így is majdnem két hónapon keresztül utaztunk marhavagonokban Fiumébe, ami már Rijeka lett. Nagyszüleim és anyám testvérei is ott laktak, de mikor visszatértünk Budapestre, olasz rokonaink mind Olaszországba menekültek.

 Fiueme, a gyermekkori emlékek, tengerpart ¨C ezek visszatértek később?

 - Tudat alatt mindenképp. Horvátországban „szoktam” nyaralni, ami annyit jelent, hogy néhány napot Isztrián töltök, és onnan átnézek Fiumébe, arra a városszéli partszakaszra, ahol laktunk. Ez nem csak nosztalgia, hanem lelki erőgyűjtés is.

 Maga az olasz klasszikus szobrászat hatott önre?

 - Természetesen, de nem hiszem, hogy az olasz vérem miatt. Hiszen pont az olasz figuralitás, életszeretet, természetközelség az, ami sok szobrászra hat.

 Minden stílusnak helye van a világban, de ami igazán meghatározó, az a minőség

 Többen azt állítják, hogy ami figurális, az nem korszerű, ódivatú.

 - Szó sincs róla, mert egy vállalható irányzatról van szó. A divat pedig állandóan változik. Hol ez, hol az tűnik korszerűnek. Minden stílusnak helye van a világban, de ami igazán meghatározó, az a minőség. Marino Marini, vagy Giacomo Manzů olasz szobrászművészek abszolúte figurálisak, de mégis vitathatatlanul minőséget hordoznak.

 Ki fedezte fel először önben a művészeti hajlamot?

 - Valószínűleg én, mert ilyen irányú volt érdeklődési köröm. Szüleimtől tudom, hogy kis állatfigurákat készítettem gyurmából. Mindig szerettem rajzolni, ezért édesanyám beíratott egy képzőművész szakkörbe. Ahogy beléptem a helyiségbe, attól a perctől odatartozónak éreztem magam és szakítottam a kamaszos játékaimmal. Ebben a szakkörben kifejezetten, és kizárólag rajzolás és festés folyt.

 Tehát akkor még nem döntötte el konkrétan, hogy melyik képzőművészeti ágat válassza?

 - Nem akartam szobrász lenni, hanem megfogott a művészet, ahogy az is, hogy felnőtt emberek milyen komolyan tudnak festeni, rajzolni. Tehát a képzőművészetet szent ügynek gondoltam.

 Később nem csalódott abban, hogy a képzőművészetet néhányan megszentségtelenítik?

 - Mindent meg lehet szentségteleníteni, tehát ez nem tudta befolyásolni elkötelezettségemet.

 Felvették a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba, díszítőszobrász szakra. Később hasznát vette az ott szerzett szakmai ismereteknek?

 - Bevallom, hogy amikor felvételiztem, fogalmam sem volt róla, hogy mit is jelent a díszítőszobrászat. Csak később derült ki, hogy egy alkalmazott művészetről van szó, és nem a valódinak hitt szobrászatról. Érettségi után nem vettek föl a Képzőművészeti Főiskolára, így ¨C ha nem is nagy lelkesedéssel ¨C , de munkába álltam egy díszítőszobrász társaságnál. Megtanultam gipszet önteni, terrakottát készíteni. Két éven keresztül ebben a szakmában dolgozva is nagyon jól tudtam támogatni a családomat. Többet kerestem, mint az akkortájt könyvelőként dolgozó édesapám. A későbbi évtizedekben nagy hasznát vettem ennek a kétéves szakmai gyakorlatnak. De akkor inkább attól féltem, hogy a szobrászat valamilyen periférikus területén ragadok le. Ma meg az a baj, hogy az új technikákat nem bírom elsajátítani, hanem mindent úgy csinálok, mint 50 évvel ezelőtt.

 Előfordult, hogy szobrászként kevesebbet keresett, mint hajdan díszítőszobrászként?

 - Ez nem forintosítható kérdés. A főiskola után eszembe se jutott, hogy visszatérjek ehhez a szakmához. Inkább tanítani mentem „bagóért” Vácra, majd Pesten, az alma materemben oktattam. Majd szép lassan jöttek a megbízások. Akkor a művészeti életbe való beilleszkedést úgy támogatták, hogy a főiskolát végzett művészek egy-egy kisebb munkát, állami megbízást kaptak, pl. egy portrét, egy kis kutat, vagy utcatáblát. Ha ez sikeres volt, akkor az egyik megrendelés hozta a másikat; szinte minden pályázaton részt vettem.

 A legtöbb életrajzban ott szerepel, hogy kit tart a művész mesterének. Viszont aki Képzőművészetire Főiskolára jár, nem válogathat abban, hogy ki legyen a mestere. Ez nem jelent gondot?

 - Hajdan, 1945 előtt a mester vette föl jelentkezők közül azt, aki neki szimpatikus volt. A mi időnkben viszont beosztották a felvételt nyerteket, hogy ki melyik osztályba kerül.

 Önhöz nem jelentkeznek, mint mesterhez?

 - Hozzám nem, mert nem tanítok. Segíteni többen jöttek volna, de csak magamban tudok dolgozni. Nem arról van szó, hogy idegesít más jelenléte, hanem: nem vagyok szervező-vezető típus, inkább aggályoskodó. És így nem tudnak nekem segíteni.

 Ez az aggályoskodás azt jelenti, hogy nehezen fejez be egy alkotást?

 - Igen, legtöbbször kétségek között.

 Mitől, kitől tart? Tán valakinek nem tetszik, és rossz kritikát kap?

 - Az nem számít, mert mindig van, akinek nem tetszik a munkám. A lényeg, hogy a saját magam által támasztott követelményeknek, minőségi elveknek feleljek meg. Egy szobor lassan készül, és ezért nagyon sokat változik az eredeti elképzelésekhez képest. Tehát ez az oka az aggályoskodásnak; és a véletlenek, a felvetődő gondolatok is befolyásolnak munka közben. Sokszor javítok a szobraimon, ha még lehet, de a határidő a legnagyobb úr, és a legnagyobb ellenség. Idegesít, mikor a megrendelő azt mondja: jó lesz így a szobor. Közben tudom, hogy még messze vagyunk a jótól.

 Ezek a szponzorok pedig bele akarnak szólni a munkába

 Ha már a megrendelésekről beszélünk: tapasztalta, hogy a gazdasági válság óta kevesebb megrendelés érkezik?

 - Megfordult a művészeti működési rendszer. Azelőtt egy Művészeti Alap, lektorátus, minisztérium kezében volt a munkaadás lehetősége. Majd bejött az „aki fizet, az határoz” modul. Most már nem a polgármesteri hivatal fizet, mert ott nincs pénz, így a szponzorálás máshonnan érkezik. Ezek a szponzorok pedig bele akarnak szólni a munkába.

 És ön ezt megengedi nekik?

 - A köztéri szobrászat mindig kompromisszumokat kíván. Az anyag, a méret, a környezet, a téma, az előadandó tartalom mind behatárolják a lehetőségeket. Az viszont bosszant, mikor hozzá nem értő, de mégis illetékesnek beállított személyek próbálják meg befolyásolni a munkámat.

 Az nem bosszantja, hogy igen kevés embert érdekli, hogy ki készítette az adott szobrot?

 - Ezen így még nem gondolkodtam. Sok érmet készítettem eddig, és azokra mindig ráírom a monogramomat. A szobrokra csak később tettem rá, mert sokáig úgy hittem, felesleges, úgyis  tudják melyik az én munkám. Holott szükséges az, hogy a majdani hivatalos regisztrálók meg tudják állapítani, ki készítette a szobrot.

 Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy szobor találkahellyé váljon, beleivódjon a helyiek tudatába?

 - Legalább két évtized. De az utóbbi években egyre több szobrot költöztetnek. Még az én pályám történetében is vannak elköltöztetett, vagy éppen ellopott szobrok.

 Ennek politikai okai voltak?

 - Csupán a ma már funkcióját vesztett, 1975-ben készült szentendrei felszabadulási emlékműnél.

 Nem abszurd, hogy egy olyan művész készít felszabadulási emlékművet, akinek apját éppen április 4-én vitték el az oroszok?

 - Nem a felszabadulást mintáztam meg, hanem a háború végét azzal, hogy egy oszlopra fehér madarat helyeztem. Eredetileg rozsdás vasoszlopokra akartam a madarat helyezni, de azt nem fogadta el a zsűri.

 A ’70-es években mi számított inkább, hogy valaki jó művész, vagy az, hogy jó káder?

 - Ha valaki nem volt jó a pártnál, annak ugyanolyan esélyei voltak, csak éppen más területeken. Természetesen voltak kifejezetten Lenin-szobor-készítők, de ők nem voltak irigylésre méltók a szememben. Én annak örültem, ha békés tartalmú szobrokra kaptam meghívást.

 Ha már a békés természetű dolgoknál tartunk, több szakrális jellegű munkát készített.

 - Hogyne! Ennek én soha nem tulajdonítottam politikai, jóval inkább humánus tartalmat.

 Jelentős alkotásai a vatikáni Szent Péter Bazilika 1980. október 8-án felavatott Magyar Kápolnájának három domborműve. Hogyan emlékszik vissza ezekre a munkákra?

 - Érdekes helyzet volt, mert Lékai László bíboros úr a Képző- és Iparművészeti Lektorátust kérte fel a pályáztatásra, hogy ki készítse a kápolna domborműveit. Végül úgy alakult, hogy a pályázók mindegyike részt kap a feladatból. Sokan lemorzsolódtak, olyanok is, akikről azt gondoltuk, hogy ez számukra testhez álló feladat.

 Dominici Jánosról nem maradt fenn hiteles ábrázolás, arcvonásait Lékai Lászlóról mintáztam

 Egyik domborművön pl. Boldog Dominici János domonkos szerzetest ábrázolja. Tudtommal róla nem maradt fenn hiteles ábrázolás. Ez azt jelenti, hogy ön alkotta meg a „boldog” alakját?

 - Pontosan. Boldog Dominici János domonkos szerzetesről előtte nem is hallottam. A dombormű a prédikáló főpapot ábrázolja. Dominici Jánosról hiteles ábrázolás nem maradt fenn, arcvonásait Lékai Lászlóról mintáztam, míg a háttérbe, a polgárok között elvegyülve, a saját arcképemet is becsempésztem. Ennek hagyománya van már a reneszánsz óta¡K

 Ott lehetett az átadás alkalmából?

 - Igen, jelen voltam az ünnepségen, sőt olyan ravaszok voltunk, hogy kitaláltuk: külön kiutazási engedélyre van szükségünk, mert a helyszínt látnunk kell, mielőtt belefogunk a munkába. Bíboros úr pedig elintézte számunkra, hogy három napra kimehessünk Rómában.

 Ha már a helyszínekről beszélünk, a budapesti Batthyány téri Szent Anna-plébániatemplom 1984-ben készült szembe miséző oltára is az ön műve. A templombelső barokk stílusú. Ilyenkor a művésznek mennyire lehet eltérni az eredeti stílustól?

 - Ez nagyon nehéz munka volt. A templom négy nagy márványtömböt kapott ajándékba, s azt kellett oda beépíteni. Amit kitaláltam, az nem volt barokk. Először olyan oltárt terveztem, amelynek központi eleme egy hatalmas asztal, amelynek két oldalán hat-hat apostol ül. A miséző pap szimbolizálta volna Jézust az asztalnál. Elkészítettem hungarocellből az életnagyságú alakokat és az oltárasztalt. Ezt viszont a Műemlékvédelmi Hivatal munkatársai határozottan megtiltották. Így aztán kialakult a ma is látható egyszerű oltár és a két ambó, rajtuk bronz domborművekkel.

 Továbbmenve az egyházi jellegű alkotások sorában: a Margit körúti ferences rendház falán látható egy kis szobra.

 - Egy barátot ábrázol, amint éppen kikukucskál az ablakon. Eredetileg arra gondoltam, magát Szent Ferenc arcvonásait mintázom meg, végül, mégis egy ferences szerzetes feje tekint ki az ablakon. Egyébként négy gyerekem közül három a szentendrei ferences gimnáziumba járt, így a kapcsolat a renddel eleve adott volt. Az atyák kérésére már korábban Szent Ferenc szobrot mintáztam a gimnázium számára. Assisi szentje nagyon szimpatikus számomra, nem véletlenül, hiszen ismert a természet közelisége, annak szeretete.

 A szobrászat egy mocskos, hangos munka

 Mi az, ami befolyásolja az alkotásban? A társadalmi állapot, vagy a művészeti példák?

 - Pontosan ezek azok, amikre alkotás közben nem szabad figyelni. Óvakodni kell ezektől, hogy a művész ne felejtse el saját magát.

 Egyéni stílusa hamar kialakult?

 - Nincs stílusom. Pontosan az volt a célom, hogy ne egy olyan mester mellé kerüljek, akinek befolyásolásától nem tudok megszabadulni.

 Nincs közös jellemzőjük a Csíkszentmihályi-szobroknak?

 - Biztos, hogy van. Abban bízom, hogy a „lelkük” hasonló. Ahogy egy családban a gyerekek különbözőfélék, mégis egy idegen számára hasonlóak.

 1965-től lakik Szentendrén, és a város díszpolgára is.

 - Ami számomra nagyon lényeges, és megható, mert „gyüttment” vagyok, és Szentendrén bizony nagyon sok a művész. Amikor idekerültünk, akkor Szentendre még kisváros volt, szinte mindenki ismert mindenkit. Rózsakertek, gyümölcsösök díszítették a dombokat. Házunk 300 méterre állt a legközelebbi civilizációs ponttól. Csak a csorda járt erre¡K Azért választottam ezt a csendes környezetet, hogy békében tudjak dolgozni. A szobrászat egy mocskos ¨C nemes mocsok, mert kőpor ¨C , hangos munka, amit nem viselnek el a szomszédok. Ahogy utolért a civilizáció, remek háttérmunkásokhoz járok, és ők segítenek nekem. Nyugdíjas szeretnék lenni, bár tudom, egy művész soha nem lehet nyugdíjas. Nem is tudnék alkotás nélkül élni.