|
 2012.03.30.
A mozdulatlanság robbanása
Németh Miklós kiállítása a Próféta Galériában
A tárlat valójában
emlékkiállítás, hiszen az előkészületek közben a művész
meghalt. Ki volt Németh Miklós (1934 - 2012), az ismeretlen
ismerős? Jó festő, akiről külföldön - ahol albuma is jelent
meg - elég sokat tudtak, de nálunk csak a beavatottaknak
jelentett a művészete valamit. Kinek többet, kinek kevesebbet.
Mert az érzelemmel teli, gyakorta versben (lázas versben) is
megnyilatkozó művész rakoncátlan volt.
Szembe
ment az izmusokkal, a hazai trenddel, a mások által sugallt értékrenddel.
Amikor papír vagy vászon került elébe, fölajzott lelkülettel
telefestette vagy telerajzolta. Egyetlen vázlat vagy segédvonal
nélkül fogott munkához, meg volt bizonyosodva arról - ebben
lelki rokona volt Csontváry-Kosztkának -, hogy amit művel, az a
magyarság értékeinek a gyarapítását szolgálja.
Amikor
pár évtizeddel ezelőtt Deim Pál szentendrei műtermében megláttam
Németh képeit - folyóinknak nincs olyan áradása, mint amit ő
a színekkel művelt -, tudtam, hogy megzabolázatlan zsenivel van
dolgom. Aki azért lép át minden szabályt (főképp az anatómiáét!),
hogy helyette - a legnagyobb szabálytalansággal - újat
teremtsen. Neki kézhez állót, alkatának, vibráló személyiségének
megfelelőt.
Az
a dinamikus bohóc volt, aki mutatványa közben (némelykor önkifigurázó
gesztussal) nem csupán az utolérhetetlen (utánozhatatlan?)
kunsztra ügyelt - annak közösséget elkápráztató formájára
-, hanem arra is, hogy közben jó viccként fölszedje a padlót.
Mert a manézsban padló helyett többnyire fűrészpor dívott, a
fűrészport szórta hamiskás mosolygással a bámulók szemébe.
Ám ebben az önmutogató őrületben is szeretetre méltó alak
volt. Személyiségét a belső zsebben viselte, hogy onnan kikapván
egyetlen ecsetvonással földobja a vászonra.
S
ami azon a szent helyen megjelent, azt lehetett szeretni, nem
szeretni, művészet volt. Élethossziglani vidámság. A csörgősipkás
piktor az egyik tartományból kilépett, a másikba be, mintha
nem lelné a helyét a földön. Erotikával sebzett, s paradox
tuningolt lénye arra az oltárra helyezte a Nőt, amelynek
nemcsak szentképe, Máriája és Kisjézusa nem volt, de hímezett
terítője sem. Mit számított mindez - a lélek lámpásával számtalanszor
átvilágított -, ha két rengő mell harangkondulása mérte az
időt, ha a csípő szétfeszítette, némelykor néger muzsikát
játszva, poroszkáló létünk harlekini határait.
 Hát
persze, hogy merített a francia és német vadakból, de motívum-
és ecsetkezelése, szerkezetet uraló telítettsége saját vadságából
következett. Kitalálta boldogan viselt - mások által nem
annyira irigyelt - művészruháját, amely valójában lényének
páncélzata volt. Hűséggel viselte, sosem akart onnan kitörni.
Akarjuk, nem akarjuk, eme furcsa - általa így látott - világnak
is megvan a szépsége. Ebben a statikus expresszionizmusban a
mozdulatlanság robban. A foltok méla derűjében ott izzik
valaminő dinamit.
A
város - nem különösebbek városképei (a 2010-es Vörös táj
és a Balatonudvari templom nem városkép!) - kifekszik a szemhatárra,
és csak azt hagyja magából megmutatni, ami megszokott, nem
annyira lényeges. Ezeken túllép, kő helyett vizet, vitorlásokat
és szerelmet mutatva, a magyar tenger ábrázolása (Balaton -
2008, illetve Balatoni nyár - 2009). És még tovább, a csodálat
magasába azok a festmények - közöttük a két végpont: a
rendezett szerkezetű Várakozók (2008) és a picassói szétdobáltságot
reveláló Napraforgós Madonna (2008) -, amelyeken a naiv ámulat
és a gömbbel való labdázás (legtöbbször
nő van a dologban) ugyanazt a forrpontot hívja elő, mint
a Tahiti maszkok (2008) és az A pillangó álma (2008) ősi révülete
vagy az illúziótlan szerelmet ünneplő, groteszkbe játszó
Templom előtti ölelkezők (2011) vertikális szerkezet által
ugyancsak megnyújtott önfeledt bája. Hogy a lélegzetelállító
szabálytalan Feszületről (2008), amelynek korpusza körüllengetik
„felhőangyalokkal”, ne is beszéljek.
Ez
az épphogy csak kilengő értékleltár, nyilván a kitűnő válogatás
az oka, nem mutat nagy különbségeket. Minthogy az utolsó négy
év műveit szemléljük (már ami a festményeket illeti),
nincsen is fejlődés. A kész festő ugyanabban a ruhában lépett
föl, mint a legkészebb, az öregkori látomásokkal teli piktor.
Aki többször is cirkuszi pofát „csirizel” - a kesernyés
humornál nincsen jobb ragasztóanyag - az önportrék festése közben
(Önarckép művirággal - 2008; Kettős önarckép zsiráfokkal -
2011; Csíkos trikós önarckép - 2008; Madonnával - 2009). S
ugyanúgy bohókás táncnak veszi az anatómia szabályait (Néger
nő - 2010), mint a „fejlődés” kezdetén tette.
A
Próféta Galéria - remélhetően tartani fogják a bevezető kiállítással
megütött szintet - láthatóan az utolsó évek terméseiből válogatott.
De hogy fogalmunk legyen arról, hogy Németh Miklós, a hagyományvilághoz
technikában és látásmódban is ragaszkodó kezdő honnan - főképp
miféle látásmóddal ¨C indult, és a grafikát hébe-hóba öregkorban
is művelve meddig jutott, arra a kis különterem kollekciója
világít rá. Ha a
bravúros, „egyvonalas” ceruzarajzot (Szalagtánc - 2003)
vesszük, nem találhatni párját, pedig a Szerelmesek fényözönben
(1975 k. ónlemezkarc) és a Fürdözők (1975 k., tus) már fölvillantott
valamit a festő bohó létszemléletéből. A Szeretkezők - Éjfél
(1978) című linómetszetről nem is beszélve. Az Oldás és kötés
(2007, ceruza, akvarell), a Három grácia (1992, akvarell),
valamint az Ülő bábu (2009, vegyes technika) már a kialakult
világú művészt mutatja. S végső soron őt, az egyedit, a
furcsát, a síkot látomása „térképmezejével” beborító
harlekint kell ünnepelnünk. Mert aki az üvegablak-terveken -
annak is elmenő festményeken - az álló szerkezetbe mozgást
visz (Biciklisták I. ¨C II. - 2009), a Menekülés (2011) színtégláival
szétkaszabolja a teret, s a Velencei karnevált (2008) és a
Totemet (2008) az ősiséggel való (ön)azonosítás példáiéként
láttatja, az megsejtett valamit - sőt, tudván tudja ezt a tudást
- az emberre iszonytató korában is mosolygó lét fenségéből.
A félszáz festményt reprodukáló és Szabó Noémi előszavával
ékesített katalógusnál soha jobb kalauzt!
Szakolczay Lajos
|
