vissza a főoldalra

 2012.11.03. 

Csorja Gergely: Nomádia

Itt nem lehet megélni. Nincs munka, vagy ha van, az keveset fizet. Rosszak a munkakörülmények. Sokat kell dolgozni. Bezzeg a Lajtán túl.

Nagyjából ezek a kivándorlás, a külföldi hosszú- vagy rövidtávú kitelepülés indokai. A kitelepülők elsődleges célországai Ausztria, Németország és Anglia, pontosabban az Egyesült Királyság, de lényegében bármely Uniós állam és az Egyesült Államok is gyakorta szóba jön.

A kitelepülők komoly nehézségekkel találják szembe magukat. Legtöbbjük nem vagy rosszul beszéli a célország nyelvét. Nincs szálláslehetőségük, legtöbbször megbízható kapcsolatok nélkül kezdenek a nagy kalandba.

 A nyugat-európai országok túlnyomó többségében ugyanakkor szívesen fogadják az új munkaerőt. Főleg, ha van valamilyen végzettsége, ért valamihez és az átlagnál némileg értelmesebb. Persze, hatalmas szerepe van a szerencsének. Ki hova kerül, kivel ismerkedik össze, milyen lehetőségek nyílnak meg előtte.

A középosztályból, normálisnak mondható körülmények közül származó, legalább valamilyen középiskolai végzettséggel rendelkező emberek jellemzően rosszabb munkahelyet találnak kint, mint idehaza. Tanárok mennek el pincérkedni, bölcsészdiplomával bébiszitterkednek, mérnökök áruházi eladóként tengetik napjaikat, de van, aki csak idénymunkásságig viszi. A legtöbb lehetőségük az orvosoknak és általában az egészségügyi területről érkezőknek van. Ők jellemzően az itthoni fizetésük sokszorosát kapják, ráadásul könnyen el tudnak helyezkedni. Az ő esetükben tulajdonképpen akár meg is érthetjük a kivándorlást.

De, nézzük az átlag érettségivel rendelkező kivándorlót, hogyan él. Az első néhány évben jellemzően lényegesen a képességeik és végzettségük alatt találnak munkát.

Csakhogy a németországi, angliai és amerikai munkáknak van egy hatalmas előnye. Forintra átszámítva egy pincér könnyedén megkeres havi 300 ezer forintot vagy többet. A kicsit ügyesebbek, szerencsésebbek, jobb állást találók 700 ezer–1 millió forintnak megfelelő eurót, fontot vagy dollárt visznek haza. Haza, mármint abba néhány négyzetméteres lyukba, amit az első években bérelnek. Esetleg a házba, amit több hasonló indíttatású kelet-európaival együtt fizetnek. Ezekben a közös szállásokban jó esetben egy egész szoba is jut a szerencsét próbáló magyarnak.

Ha a lakhatási körülményeket nézzük, akkor a kivándorlók túlnyomó többsége rosszabb körülmények között lakik, mint itthon lakott. Ennek ellenére elégedettek, ugyanis az ügyesebbeknek a számláján szépen szaporodik a pénz. A külföldre települők legtöbbje, valami sajátos gyűjtőösztöntől vezérelve, spórol. Nagyon spórol. Nem járnak kocsmába, étterembe, mert az kint drága. Általában az akciós szemetet veszik olcsó áruházakban és bizony, aki így él, akár kevesebből is kijön, mint itthon. Vannak, akik öt év után is dédelgetik a hazatérés lehetőségét, vannak, akik ekkor már lemondanak róla. Ugyanis a kivándorlók nagy többsége, csak időlegesen megy külföldre. Legalábbis ezt tervezi. Hogy mi lesz belőle, arról később.

A külföldön állást találók jellemzően lényegesen többet dolgoznak, mint itthon dolgoztak. Egy jelentős réteg itthon egyáltalán nem vagy csak alkalomszerűen dolgozott. Ezek többnyire fiatalok, akik a szülői házból, esetleg kollégiumból vándorolnak ki. Az új hazában aztán valami egyszerű munkát – bébiszitterkedést, pincérkedést, takarítást vagy segédmunkát – találnak. A Nyugaton szerencsét próbáló fiatalok ugyanazt a munkát, amit Londonban, Kölnben vagy Brüsszelben szívesen végeznek – akár napi 12 órában – Magyarországon megvetik. Diplomával pincérkedjek, érettségivel segédmunkáskodjak, más gyerekére vigyázzak? Szóba sem jöhet.

Az értékrend odakint megváltozik. Ott már nem derogál mosogatni a vendéglőben, felszolgálni a kocsmában vagy autót mosni a szerelőnél.

Ennek a sajátos pszichológiai helyzetnek köszönhetően, a kitelepülők egy jelentős része szert tesz némi egzisztenciára. Ugyanazzal az erőbedobással feltehetőleg Magyarországon is lenne megélhetésük, de az kétségtelen, hogy pénzben számítva több mindent megengedhetnek maguknak ott, mint itt. Mármint hogy jobb autót vehetnek, a leértékelt ruhákból kistafírozzák magukat és akár egy-egy kirándulásra is futja. Egy idő után, normális lakást is tudnak bérelni. A látszatjólét csapdája bezárult.

Főleg ha közben hazajönnek látogatóba. Az 1-2 ezer eurós fizetésükkel, 3-5 éves autóikkal itt bizony gazdag ember benyomását keltik. Kacagva fizetik ki a néhány ezer forintos éttermi számlát, miközben az édesanyák, rokonok és barátok szeme csillog a büszkeségtől. A mi Norbink megcsinálta, milyen jól megy neki, igaza volt, hogy kiment.

De tényleg jól megy neki?

A jólét relatív fogalom. Sokban függ a környezettől. A Nyugatra vándorolt átlag magyar a társadalmi piramis alsó harmadában helyezkedik el. Ha csak a pénz reálértékét nézzük, akkor természetesen vagyonosabbak, mint a magyarországiak többsége. Csakhogy Angliában 3 éves Golffal és havi 2000 fonttal inkább csak alulról érintjük a középosztály életszínvonalát. Ráadásul a legtöbben kívülállónak érzik magukat. Mert hiába tanulják meg a nyelvet, a finomságokat, a kulturális közegből adódó humort nem értik meg soha, a közös gyerekkor, közös olvasmányélmények, közös viccek adta közegnek sohasem lesznek szerves részei. Ők már hungarienek maradnak.

Ez még az érdeklődő elméket is egyfajta szellemi tunyaságba taszítja. Elvesztik érdeklődésüket a világ iránt és belesüppednek a bulvárlapok, és tévéműsorok szellemi mocsarába. A nyugati társadalmak a kényelemre vannak berendezkedve. Az átlagember ott kényelmesen él. Könnyen lehet a hivatali ügyeket intézni, az állam segíti őket és általában elmondható, hogy minden a kényelmet szolgálja.

Öt év után ebből hazatérni nehéz. Elszoktak már a packázó rendőrtől, a mindig mérges postás nénitől, az utálkozó pincértől, a semmit sem lehet elintézni hivataloktól. Öt év után már nem abba az országba jönnek vissza, amit itthagytak.

A hazatérés gondolata természetesen vonzó. A régi szép emlékek, a honvágy, a gondtalan gyerekkor élményei, a családtagok hiánya és nem egyszer a hazaszeretet nagyszerű érzése gyötri a kivándorlót idegenben. Itthon érti a vicceket, érti az utalásokat, egyívású a többiekkel. Kint ez nagyon hiányzik.

A kettősség hatalmas pszichológiai terhe lassan emészti a lelket és a legtöbb embert örökre bezárja a se itt, se ott csapdájába. Itthon példálózni a Nyugattal, ott vágyakozni a hazára.

– Az én hazám, itt sincs, meg ott sincs, Nomádiában lakom – hallottam a fapados járaton mellettem ülő lánytól – 8 év alatt hontalan lettem, pedig milyen jól kezdődött.