vissza a főoldalra

 2012.11.09. 

Nem termett meg ebben a földben a labanc!

(Rákóczi jön – Elbeszélések a kuruc világból)

Tallósy uram labanc részen volt, s Huszt várának vala kapitánya. Huszt várát akkor erős fészeknek tarták, s a kuruc vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferenc uram azt valahogy szépszerével bevette volna… Egyszer híre futamodik a környékben, hogy Tallósy uram nagybeteg, valami szörnyű ragadós nyavalya ütött ki rajta; senki sem mer az ágyához közelíteni.

– No, ha senki sem mer, hát majd merek én – mondta Rédey, s befogatva négylovas kocsijába, egyedül egy hajdú kíséretében áthajtott Huszt várába… Tallósy uram betegsége azért csak ment a maga útján. Tudjuk azt, hogy a beteg ember nyughatatlan, s ilyenkor akármi szert tanácsolnak neki, azokat mind meg akarja magán próbálni. Rédey uram pedig kifogyhatatlan volt a jótanács-adásban. Mintha valami kuruzsló asszonynál lett volna két esztendeig inaskodásban, úgy tudott ajánlani mindenféle tetemtoldót, ínnyújtót, angyalrúgta, ördögharapta gyökereket, kenőcsöket, liktáriumokat, hólyaghúzókat, az pedig, valahány, annyifelé lakó sógornál, komájánál, keresztfiánál volt expresse kapható, azokat az illetők mind maguk siettek elhozni, és személyesen gratulálni hozzájuk a beteg úrnak. A beteg úr pedig kezdte már magában számolgatni, hogy Rédey uram egy, a fia kettő, az orvos három, öccse, bátyja, sógora, komája, keresztfia nyolc; annak mindegyiknek kocsisa, hajdúja, az huszonnégy; idestova a beteglátogatók többen lesznek, mint maga a várőrség.

Egyszer már aztán csak kifúrta Tallósy uramnak az oldalát.

– Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban.

Rédey elmosolyodott.

–Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram.

 Hát így vették be csellel a kurucok Huszt várát Jókai Mór A huszti beteglátogatók c. történelmi elbeszélésében. 2007-ben a Noran-Kiadó Kft. népszerű sorozatában jelent meg az a kötet, amely kuruc világból való elbeszéléseket tartalmaz. A szerzői gárda pedig igencsak kezeskedik a színvonalért, hiszen – többek közt – Jókai Mór, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Herczegh Ferenc, Rákosi Viktor, Féja Géza elbeszéléseiből válogattak a szerkesztők.

Rákóczi és kora mindig is népszerű volt a hazai szépprózában. 1937-ben jelent meg Szitás Ilona tanulmánya, a II. Rákóczi Ferenc a magyar irodalomban. Ebből megtudhatjuk, hogy a különböző korok írói természetesen a közfelfogással egyező Rákóczi-alakot mutatták be; a szabadsághős és a halála után is visszavárt Rákóczi ez. A XX. század elején ez a hazajövetel a valóságban is megtörtént. A nemzet kegyelete hazahozta Rákóczi hamvait. Ennek az eseménynek irodalmi visszhangja főleg a versekben és a szépprózában jelentkezett, de jelentkezett az addig írt munkák méltatásában is. Míg 1906 előtt Rákóczi neve (a történeti munkákat nem véve most figyelembe) csak szépirodalmi művekben szerepelt, a XX. század első éveiben már akadnak olyanok is, akik a róla írt munkákat összefoglalóan tárgyalják. Figyelmet érdemel, hogy az úgynevezett Rákóczi-irodalom méltatása mindig valamely történeti évforduló figyelmeztetésére történt. És most idézzük a szerzőt: Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy ezeknek a tanulmányoknak az írói bőven foglalkoznak a kuruc idők magyar nyelvű termékeivel, különösen a verses emlékekkel. Kronológiai sorrendben veszik elő a Rákócziról szóló verseket és ezek függvényeként tárgyalják Mikes Kelemen leveleskönyvét. Ezután a XIX. századra térnek át. Örömmel köszöntik az újjáéledés korát, mely a szabadság eszményével kapcsolatban a fejedelem alakját is felszínre hozza. Míg azonban a kuruc idők tárgyalásánál minden Rákóczira vonatkozó adatot felsorolnak, a XIX. században már csak a nevesebb alkotások szerzőit említik: Kölcseyt, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Szigligetit, Jósikát, Jókait és Endrődit. Dombi Márk és újabban Császár Elemér felhívja még a figyelmet Ányos Pál egyik költeményére (Kalapos király) és Vitkovics Mihály elveszett Rákóczi drámájára is. A legújabb kor íróiról az 1935-ben megjelent tanulmányok adnak rövid tájékoztatót névfelsorolás útján, vagy egy-egy idézet révén.

Krúdy Gyula megható Rákóczi-novellája a Csillag a Kárpátok felett, amit sokan Szabadság csillagaként ismernek. Az elbeszélés helyszíne pedig Késmárk, Thököly városa. Maga a fejedelem is ebben a városban született. Thököly 1682-ben elvette Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc özvegyét. A házasság révén kezére került óriási birtokok növelték anyagi lehetőségeit, Kassa bevétele pedig birtokába juttatta a Felvidék kormányszervét, a szepesi kamarát. Szövetségre lépett a Portával, a szultán 1682-ben évi 40 ezer tallér adó fejében királyi címet adott neki, de ő csak a Felső-Magyarország fejedelme címet használta. 1683-as kassai országgyűlésére képviselőt küldött a császár is, itt a rendek már nem szavazták meg a kért adókat, ezeket Thököly önkényesen vetette ki és erővel hajtotta be. Béccsel fegyverszünetet kötött, s önálló fejedelemsége jött létre az erdélyi határtól a Garamig: a három részre szakadt ország rövid életű negyedik állama. Elmúltak a daliás idők, és véget ért a Rákóczi-szabadságharc is. De a magyarok, ahogy ezen történetből kiderül, nem adták fel a küzdelmet. A szabadságharc hősi hallottainak szellemei ott kísértettek és bíztatták az élőket a küzdelemre. A késmárki piacon egy fiatal vitéz vágtatott végig a paripáján, félig megfagyva, mert igencsak hideg volt akkor az idő. Megtudjuk, hogy a fiú a határon túlról hoz hírt, miszerint a nagy fejedelem fia sereget gyűjt, és Magyarországra készülődik. „A lóháton jött vitéz – Siska Jánosnak, a városi darabontok őrmesterének az arcába pillantott. Becsületes, derék ember arca nézett rá vissza. A hosszú, deres haj, amely az őrmester fejét borította, jelentette, hogy Siska János nem mai gyerek, emlékszik a nemrég elmúlt nagy időkre, a Rákóczi idejére.

– Mi volt kend, bátyám, a nagy időkben? Kuruc-e vagy labanc? - vetette fel a vitéz a kérdést.

Elvörösödött erre a kérdésre a Siska János becsületes, öreg arca.

– No, már látom, öcsém – felelt dörmögve –, hogy messze földről jöttél, nem vagy ismerős ezen a tájon. Kuruc volt ezen a tájon mindenki, még az apró gyerek is. Nem termett meg ebben a földben a labanc. Rákóczi fejedelmünk katonái voltunk mi egytől egyig, akik a kardot már elbírtuk a nagy időkben. Hej, de szép idő is volt!

– No hát, az az idő nemsokára ismét visszatér! – szólt a vitéz, s kicsavarta szakállából a leolvadt havat.

Az öreg Siska Jánosnak felvillant a szeme a vitéz szavára, de aztán szomorúan csóválta meg a fejét.

– Nem tér vissza az az idő sohasem. El van temetve mélyen a föld alá a szabadság. Hány esztendő is múlott el azóta? Az ujjaimon se tudom összeszámlálni. A kurucok meghaltak, megöregedtek azóta. Öregembernek kell lenni a nagyságos fejedelemnek is, ha ugyan még él ott a messzi Törökországban. Nem való már az öregembernek a háború.

A vitéz csak a tüzet élesztgette, és nem felelt mindjárt az öreg katona beszédére. Csak későre mondta csendes hangon:

– Hát azt nem tudja kend, bátyám, hogy ha az erdőben kidől egy vén fa, esztendőre fiatal csemete növekszik a helyén? Késmárk főbírája Jávornoki uram. Ő teljes mértékben igyekszik a békét megőrizni. Nem hiányzik neki semmilyen csetepaté. Míg a várban készülődnek a hajdani kurucok Rákóczi fiának fogadására, addig császáriak jönnek ellenőrizni a várat. A főbíró elfogatja a kurucok helyi vezetőit, sőt még a tulajdon fiát is, mikor az a többiek szabadságát kéri. Végül Jávornoki uram, akinek atyja Rákóczi mellett harcolt, megtörik, lemond posztjáról, és átadja a kurucoknak a várat. Ez az állapot nem tart sokáig. Hát a nap hőse, Jávornoki András, a leköszönt főbíró hol volt ez idő tájt? Otthon ült, a Fugger-házban, és hallgatta azokat a meséket, amelyeket Ágneske mondott neki. Gyermekmesék voltak azok, amelyeket a leányka valamikor öreg dajkájától hallott. Éjszakára kopogtattak az ajtaján, és János magiszter lépett a szobába.

– Főbíró, én megbocsátok neked - kezdte a hatalmas magiszter. – Dél felé még szabad az út!

– Honnan tudod? – kérdezte szórakozottan Jávornoki.

– Onnan – felelt a magiszter –, hogy az öreg Jávornoki János a diákokat rendelte a déli kapuhoz, és az öregeket északra. Arról jön tehát a veszedelem.

– Jól ismered az apámat.

– Azt tanácsolnám tehát neked, hogy menekülj dél felé.

Jávornoki felállott és kiegyenesedett.

– Olyan ember vagyok én, aki menekülni képes? Nem, magiszter, Jávornoki sohasem menekül. Jávornoki a helyén marad, történjék bármi.

A magiszter megszorította a főbíró kezét, és szótlanul elment.

János magiszternak igaza volt. A visszatérő ellenség az északi kaput támadta meg napfölkelte előtt. Betörték a kaput, és egyszerre szabad lett az út a városba. A téli hajnal ködös világosságában az öreg Jávornoki János állott legelöl, mellette János magiszter. A rettenetes olvasó bal kezére volt csavarva, míg jobbjában meztelen kardot tartott.

A dragonyosok orkánként rohantak a kapura.

– Aki meghal, az tovább él! – kiáltotta az öreg Jávornoki.

Mögötte a harminc késmárki öreg polgár visszhangként ismételte a szavakat.

Akkor János magiszter szólalt meg az ő falakat rázó, dörgő hangján:

– Rajta, kuruc, rajta!

A téli ködben a dragonyosok meghökkenve rántották vissza lovaikat. Ismerték ők ezt a félelmetes kiáltást. Nemrégen hallották még fülükbe csengeni, és emlékeztek még reá, hogy erre a kiáltásra mintha földindulás támadt volna: úgy rohantak rájuk a kurucok.

De a rettentő földindulás most elmaradt. …A „késmárki halottak” Jávornoki vezetésével szemberohantak a lovasokra... Pengett a kard, csattogott a fegyver, de a vad harci zajon is áthallatszott a levegőben forgó vasolvasónak a halálos zúgása... Amíg ez az északi kapunál történt, a déli kapunál Kanizsi őrködött a diákokkal. Pitymallatkor zörögtek odakívül a kapun.

– Halálhírt hozok! Rákóczi József meghalt, mielőtt átlépte volna a határt!

Síri csend követte a hírnök szavait. A város belsejéből vérvörös fény repült fel a hajnali égboltozatra, és vad harci zaj hallatszott. Felgyújtotta a várost az ellenség... Jávornoki Benci átölelte Kanizsit.

– Nekünk nincs már egyéb keresnivalónk itt, diák, mint megkeresni a halált... Gyerünk az ellenség elé.

...Mire a vérvörös nap felbukkant a Kárpátok felett, egy égő, üszökbe, füstbe temetett városra pillantott le. Az égő házak közepén, mint egy fáklya, égett a torony, de a Rákóczi-zászló még sértetlenül lobogott rajta. Halottak borították az utcákat, de itt-ott még folyt a harc. János magiszter egy maroknyi csapattal hadakozott, de végre elnyomta őket a túlerő. A derék magiszter, a rodostói követ, méltóan halt meg hősi nevéhez. Húsz sebtől véresen roskadt össze a piacon, és ezt kiáltotta: – Vivát Rákóczi! – A rommá égetett Késmárk piacán vérpadot ácsolnak az ácsok. Reggelre megszólaltak a dobok, és a vérpadra egy sápadt arcú férfiút vezettek. Az arca sápadt volt, de a szíve nyugodt. A bakó megragadta, de ő eltolta magától a hóhért. Csendesen hajtotta fejét a tőkére, és így szólott az alant álló, koldussá lett késmárkiakhoz: – Városomért, hazámért szívesen halok meg. A bakó lesújtott. Így halt meg Jávornoki András, az utolsó késmárki főbíró.

Nem árt tudni, hogy az első költő, aki Rákóczi Ferenc hősi egyéniségét történelmi példaként állítja a nemzet elé, Kölcsey Ferenc volt, aki 1817-ben írott Fejedelmünk hajh című versében idézte fel Rákóczi és Bercsényi alakját. A költemény gyászos szavakkal indul: Fejedelmünk hajh! vezérünk hajh! / Magyartok gyászban űl, / Még leng a szellem tőletek, / s már lelke sem hevűl. Mégis a jövőbe vetett bizalom érzésével fejeződik be, egy ígéretes új korszaknak mintegy beköszöntőjeként: rohan, mint ár, a győzelem / Kelettől nyúgotig, / A láncsa zúg, a lobogót / Magas szellők viszik, / S ledőlt országok hamvain / Egy szép hon támad fel, / Mely lelket tölt, mely szívet ráz / Neve zengésivel. A fejedelem és a függetlenségi háború kultusza az 1843–1844-es reformországgyűlés idején, majd minden korábbinál teljesebben és tudatosabban az 1848-as forradalom napjaiban bontakozott ki, nem véletlenül, hiszen a nemzet szabadságának és az ország megújulásának politikai és szellemi stratégiája mindenekelőtt Rákóczi emlékében és példájában talált igazán támaszra. A fejedelem politikai örökségének nagyszabású költői recepciója elsősorban Petőfi Sándor tudatos Rákóczi-kultuszához köthető, ennek első megnyilvánulása a Szent sír című költemény 1847-ből, ez Vörösmarty imént idézett verséhez hasonlóan mutat rá arra a nemzeti felelősségtudatra, amelyet a fejedelem távoli sírjának kellene felkeltenie, egyszer-smind a költő, azaz önmaga feladatául szabja a hiteles emlékezést: otthon már nevét is / Alig ismerik; csak / Egy emlékszik rája, / Egyedül csak egy… a / Költő, a szabadság / Ez öröklámpája. Ahogy Rákóczinak, úgy Kossuthnak is török földön lett menedéke a levert szabadságharcot követően.

Egy monda szerint a rodostói bujdosókat erősen kínozta a honvágy, ébren is csak álmodoztak, mindig Magyarországon jártak. A fejedelem ebben is példát mutatott híveinek, sohasem panaszkodott honvágyról, nem keserítette őket a múlt emlegetésével. Egyszer mégis felsóhajtott, s közölte vágyát, hogy hazai kakukkszót szeretne hallani. Ezt a történetet dolgozta föl Móra Ferenc a Bujdosók c. elbeszélésében. A fejedelem meghallotta a kakukkszót, és indult, felkelteni deákját, Mikes Kelement.

– Hé, Kelemen! – döfött oda a botjával a medvebőrre.

A medvebőrön azonban nem feküdt senki. Amennyire a félhomályban látni lehetett, a deák nem is volt a szobában. A fejedelem mindig tisztaéletű ember volt, s mivel ő is hallott a szép vargánéról, rosszkedvűen csóválta meg a fejét.

– Juventus ventus. (Arra nem is gondolt, hogy a szeles „fiatal” már a negyvenötödik esztendejét gázolja.) Lent a kertben azonban olyan szépen zengett a kakukkszó, hogy elfelejtette a bosszúságát. Azt se vette észre, ahogy a vállára vetett bottal haladt a hajnal pirosságában a puszpángbokrok közt, hogy saját árnyéka úgy követi a harmatos füvön, mint egy óriás kaszás. A kakukk éppen ott hallgatott el, ahol a fejedelem megállt keresztet vetni, mert a kápolnában megcsendült a hajnali harang.

– No, most meglesem!

Széthajtotta a sűrű, gubancos tamaricskabozótot, és belesett a tisztásra.

A fűben ott hasalt a deák, könyökére dűlve, és míg piros arcán végigcsorogtak a könnyek, hangja túlzengette a kis harang szavát:

– Ku-kukk! Ku-kukk!

Hogyan is látták írófejedelmeink a vezérlő fejedelmet és korát? Választ kaphatunk rá, amennyiben elolvassuk a gondosan szerkesztett kötetet.

(Rákóczi Jön – Elbeszélések a kuruc világból; Noran-Kiadó Kft., 2007.)

M. A.