vissza a főoldalra

 2012.11.16. 

A fényművészet mestere

A trendek iránti túlzott megfelelési kényszer elhomályosítja az értékek felismerését

Csáji Attila festőművész, fényművész, holográfus, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke.  1939-ben született Szepsiben, 1948 óta él Budapesten. Gyermekkorában egy évet Hollandiában töltött. 1956-ot követően el kell hagynia Budapestet.

 A hatvanas-hetvenes években a magyar avantgárd egyik fő szervezője (SZÜRENON kiállítás, "R" kiállítás, balatonboglári kápolna tárlatok koncepciójának kialakítója, lengyelországi múzeumok magyar avantgárd kiállítás sorozata, stb.) Nagy mértékben hozzájárult egy olyan friss szellemű művészeti folyamat elindításához, melynek hatása máig tart s az általa szervezett kiállítások ma már művészettörténeti jelentőségűek.. A hetvenes évek közepétől a Központi Fizikai Kutató Intézet támogatásával a lézer képi lehetőségeit kutatja, társa dr.Kroó Norbert a magyarországi lézerkutatás vezetője. Új képi transzformációs módszert kísérletezik ki, az ún. szuperpozíciós módszert. (1980. szabadalom).Számos európai országból meghívást kap előadásokra és bemutatókra (Koppenhága Bella Center, Finnország - Finnlandia Palota, stb) 1987-88 Soros ösztöndíj (USA) A Massachusetts Institute of Technology - CAVS fényművészeti munkássága alapján taggá választja. 1991- Interscience Technology ösztöndíja (USA). A Leonardo Társaság (Los Angeles) tagja lesz. A Szinyei Társaság első elnöke, a MAOE első elnöke, az NKA Képzőművészeti Szakkuratóriumának az elnöke. 1993-óta visszatérően fényszimpóziumokat szervez, interdiszciplináris alapon, ezek nemzetközivé válva rendszeresen ismétlődnek Egerben illetve más városokban: 2007, Budapest, a MMA-val közösen; 2010, Pécs Európai Kulturális Főváros program keretében. Létrehozza a „Nemzetközi Fényműhelyt” nemzetközi mércével is kitűnő művészek részvételével. Több mint 500 kiállításon vett részt, köztük olyan kiemelkedő tárlatokon, mint a Párizsi Modern Művészeti Múzeum ELECTRA 83 című tárlata, (itt azokat az újítókat mutatták be, akiknek az elektromosság művészeti felhasználásában komoly szerepük volt). Részt vett az első művészeti holográfiai világkiállításon, a LICHT-BLICKÉN (egyetlen meghívottként Kelet-Európából- Frankfurt, Filmmúzeum), az MIT-CAVS Egyesült Államokbeli tárlatain,.a Ludwig Múzeum „Túl a művészeten”, című tárlatán.: LUX EUROPEA, Koppenhága, 2002;; Több önálló bemutatója volt a Magyar Nemzeti Galériában.,a Műcsarnokban  1988. Munkái mintegy húsz közgyűjteményben megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériától a Kinshani és Szöuli Modern Múzeumig.

 Őszinte leszek: fényművésszel még sosem beszélgettem. Azt tudom, hogy a fénynek jelentős szerepe van a festészetben és a filozófiában is. Legyen kedves bevezetésként a fényművészetről beszélni.

 –A fény életteremtő erő és az egyik legmeghatározóbb élményünk. Méltán övezte a fényt már az őskultúrákban is áhítat és imádat. A transzcendentális vágy jelképe. A 1960-as években kezdtem el a fénnyel foglalkozni, amikor plasztikussá tett képeimet súroló fénnyel értelmeztem. Ezek a képek olyan struktúrák, melyek ősi írásképzeteket is felidéznek. Latinovits Zoltán számára például sumér táblákat. Szeretett volna olyan kiállítást rendezni, hogy mindegyik képem mellett elmond egy sumér verset. Azt feleltem: örülök a felvetésednek, de ezek a képek nem erre készültek. Ezek sajátos szabadságstruktúrák. Az egyes jelek, ahogy egymás mellé kerülnek, figyelembe veszik a mellettük levőt, mindegyik megőrzi az indivídumát, de az egész mégis összefüggő rendet teremt. Egy élhető és éltető rendet. Később polarizált fénnyel is foglalkoztam,UV sugárzás érzékeny festékekkel, kalligrafikus formákat készítettem neoncsövekből. A ’70-es évek közepén kezdtem el foglakozni a Központi Fizikai Kutató Intézet támogatásával a lézer képi lehetőségeivel.

 Mindez hogy történt? Bekopogott a kapun, és közölte, mi a célja?

 – A Nemzeti Galériában volt egy kiállításom, ahol a képeket súroló fénnyel értelmeztem. Kizártam a véletlenszerű fényt, minden képhez beállítottunk 1-2 reflektort. Ezt látva, azt mondta Kroó Norbert fizikus: ha téged ennyire érdekel az irányított fény, kísérletezz nálunk vele. Az igazi változás ekkor következett be. Én soha nem hittem el azt az avantgard doktrínát, hogy a festészet kora lejárt. Akkor, amikor új dolgok születnek, nem feltétlen negligáljuk a múltat. Attól, hogy feltalálták a kereket, még nem vágjuk le a lábunkat, attól még gyalogosan is közlekedünk. A fényművészet, vagy a video megszületése sem jelenti azt, hogy a régi médiumokat nem lehet használni. A fényművészet a Bauhausból indult ki. Moholy-Nagy László volt, aki szinte megszállottként hirdette, hogy a jövő legtöbb műve a fényfestő feladata lesz, és meghitt viszonyt kell kialakítani a fény ragyogásával, tulajdonságaival és eszközeivel. A képzőművészetnél eleve nélkülözhetetlen a fény. A festményeket, szobrokat nem tudjuk érzékelni fény nélkül. Viszont esetünkben közvetlenül a fény teremti a műalkotást. Ennek az egész gondolatkörnek az igazi jelentősége az utolsó néhány évtizedben jött elő az opto-elektronikai forradalom által, mely a környező világunkat is átírja. Gondoljunk pl. a komputerre, a holográfiára, a lézerre. Mindezek nagyon sok új lehetőséget jelentenek a művész számára is. Nélkülözhetetlen, hogy a művészek ezeket meghódítsák a humánum számára. Ne ragadjon be a technikai civilizációba – kiszolgáltatva kommersz „ízlésnek”, hanem meg kell találni a módját, hogy miként válik mély emberi gondolatok kifejezésére alkalmassá. A fényművészet gyökerei visszanyúlnak az ősidőkbe, önálló életre hívása a Bauhausban történt meg, a legjelentősebb része viszont ma bontakozik ki. Egyre nagyobb iránta az érdeklődés, különösen a fiatal nemzedéknél.

 Nem úgy közelítettem a lézerfényhez, mint egy fizikus, hanem mint egy képzőművész

 Mi a technikai feltétele annak, hogy fényművészeti alkotásokból nyíljon kiállítás?

 –Jogos a kérdés, mert a fényművészeti kiállításoknál el kell sötétíteni a termet, (hiszen a fényt a legerőteljesebben a fény „mossa el”) .s eltérő segédeszközökre van szükség. A teremben létre kell jönni a megfelelő fényviszonyoknak. Egyes művészek UV-érzékeny festékrétegekkel foglalkoznak, és az ezekkel létrehozható szerkezetekkel. Ebben az esetben ultraviola fényt használnak a látvány megjelenítésére. Mások optikai szálat használnak téralakításra, egyesek ledeket, én elsősorban a lézer képi lehetőségeit vizsgálom már 35 éve. Ebben az esetben az előzmények minimálisak. Nem úgy közelítettem a lézerfényhez, mint egy fizikus, hanem mint egy képzőművész, aki ugyanúgy tekint a lézerfényre, mint egy anyagra, mint az akvarellre, márványra, vagy az olajfestékre. De mások az előzmények. Az olajfestésnél az előző generációk tapasztalatai rétegeződnek egymásra, amelyek átadhatóak,én viszont szinte a semmiből indultam ki. Meg kellett vizsgálnom azokat a fénytulajdonságokat, amelyekkel a lézer rendelkezik, hogy megtudjam, milyen képi lehetőségek jöhetnek belőlük létre. Az egy pontba koncentrálhatóságból például a rajzi lehetőség, szkenner-párokra lehet rávetíteni s ezeket vezérlő elektronikával, komputerrrel irányítani. A lézer monokromatikusságából következik az interferencia képessége. Én ezekre az interferenciákra ráépítettem egy képátfogalmazási rendszert, amit a KFKI-ban szabadalmaztattunk. Ez után számtalan helyre hívtak meg Koppenhágától Cambridge-ig, mert ez a szuperpozíciós módszer unikumnak bizonyult, Magyarországon született, de nemzetközi újdonsággá vált.

 A fényművészetben hol a technika és a művészet határa? Nem érte kritika konzervatív részről, hogy ami ennyire technikát igényel, ahhoz nem kell hozzá egyéniség, nem kell hozzá nagy művésznek lenni?

 –Nem jó szó a konzervatív, mert aki az, az értéket őriz és teremt. Inkább a maradiakról beszélhetünk. Én is egyszerre vagyok avantgárd és konzervatív. Bármely technikát lehet kitűnően, vagy csapnivalóan használni, hiszen olajfestékkel is lehet szörnyű dolgokat művelni. A legkülönfélébb modern eszközökkel pedig olyan műalkotásokat is lehet létrehozni, melyek belső folyamatokat képesek elindítani az emberben S ezzel segítheti a befogadó kiteljesedését. Bizonyos eszközök elhasználódnak, szerepük leértékelődik. Ezért is szükségesek az  új eszközök, mert azáltal a másik emberre történő szellemi hatás erőteljesebbé válhat.

 Önről azt írják, az avantgárd művészet egyik hazai elindítója volt. Ha viszont ezt halljuk, akkor érthetetlen képi megfogalmazásokra gondolunk.

 –Ez egy igen súlyos előítélet és általánosítás, mert sokkal összetettebb a dolog. Az viszont kétségtelen, hogy ez az általánosítás nem légből kapott. A hajdani avantgárd eszköztára is elhasználódhat, és azzal is vissza lehet élni. Én egyszerre voltam nyitott a múlt és a jövő irányába. Ami leginkább taszított: a doktrinerség – bármilyen formában. Ezt a nyitottságot képviseltem akkor is, amikor az avantgárdon belül fontosnak tartottam a helyi hagyományok folytatását.

 Mennyire köztudott a fényművészet létezése itthon és a kontinensen? Mindezt azért is kérdezem, mert ön a létrehozója a Nemzetközi Fényműhelynek.

 –De még előtte a Nemzetközi Kepes Társaságot alapítottam meg. Mindez azért lényeges, mert Kepes György volt, aki az USA-ban létrehozta az első mediális kutatóintézetet, a Center For Advanced Visual Studies-t, ami modellértékű volt, és ennek alapján több száz intézet jött létre a világon. A Kepes által alapított intézet úgy működött, mint egy akadémia, és iránymutató központ, ahol tudósok, művészek, technikusok dolgoznak. A fényművészet különösen az utóbbi 10-15 évben kezdett elterjedni a világban, én pedig, ahogy említettem, három évtizede foglalkozom ezzel. Így nem véletlen, hogy az említett intézmény már a ’80-as években meghívott, és tagjává választott. A fényművészet azért vált aktuálissá, mert az elmúlt években rendkívül feldúsult az eszköztár az opto-elektronikai eszközök felfedezése és rohamos terjedése miatt, s ezek az új lehetőségek egyre több művészt vonzanak, főleg a fiatalabb nemzedék soraiból. Amikor 2002-ben a dánok az EU soros elnökei voltak, és Koppenhágában megrendezték a Lux Európeát – a fényművészetet, mint a legaktuálisabb vizuális lehetőséget választották meghatározó médiumként. A dán főváros terein fényművészeti alkotások jelentek meg hónapokon keresztül. Ma már egyre nagyobb nemzetközi szerepe van a fényművészetnek, ezt számos helyen figyelhetjük meg pl. Londomban a Kinetica Art Fairen, vagy amikor 2010-ben Pécsen kívül a német Essen is Európa kulturális fővárosa volt, (helyesebben a Ruhr-vidék), akkor Unában meghirdették az első nemzetközi fényművészeti fesztivált és szimpóziumot, sőt fényművészeti múzeumot is létrehoztak. Amikor megtudták, hogy mi 1993 óta folyamatosan rendezzünk nemzetközi fényszimpóziumokat, kiállításokat, nagyon elcsodálkoztak.

 Ha már a fiatalságnál tartunk. Ön Szepsiben született, Kassán nevelkedett. Mindez mennyire hatott ki az ön művészetére?

 –Szepsi egy kedves felvidéki, a mai napig magyar kisváros. Másfél éves koromban átkerültem Kassára, de mivel nagymamám és rokonságom tekintélyes része Szepsiben élt, ott is nagyon sokat tartózkodtam. Kassán nőttem föl, Kassán csodálkoztam rá a világra, ráadásul egy olyan környezetben, amiben élő a múlt. Gondoljunk a dómra, a Szent Mihály-templomra, az Orbán-toronyra…Másrészt ez az a vidéke a történelmi Magyarországnak, ahol a kuruc hagyományok erősen éltek. Aztán kisgyerekként átéltem a hontalanság éveit. Rettenetes volt az a soviniszta, vad indulatokkal terhelt légkör Kassán a II. világháború után.

 Emlékszem, a soviniszta tömegekre is, hogy zúdultak végig az utcán és üvöltöttek, hogy minden magyart a Dunába

 Milyen incidens érte a családot?

 –Édesapám világlátott, hét nyelven beszélő református lelkész volt, és ezért , mint vezető értelmiségit, internáló táborba hurcolták. Csupán egyetlen egy táskát vitt magával, amibe beletette a Bocskai-sapkát, a palástját és a Bibliát. Ahogy bevitték a táborba, hirtelen ötlettől vezérelve felvette a palástot, a sapkát, kezébe vette a Bibliát, és kisétált az őrök mellett, akik azt hitték, hogy beteghez jött. Értesítette a családot szökéséről, de édesapjánál, Nagyidán bújt meg. Mindez a „polgári Csehszlovákiában” történt. Emlékszem, a soviniszta tömegekre is, hogy zúdultak végig az utcán és üvöltöttek, hogy minden magyart a Dunába. Láttam, ahogy a bátyámat ütlegelték a tömegben…Ezek igen riasztó élmények. Valóban a hontalanság évei voltak. Amiért megszenvedett az ember, ahhoz erőteljesebben ragaszkodik. Ez nem zárja számomra ki azt, hogy nyitott legyek az új iránt. Amikor a pályámon elindultam, azokhoz tartoztam, akik új hagyományokat akartak teremteni, és nem hagyományokat követni. De ez nem jelenti azt, hogy ne becsüljem azokat, akik lényegi talajomat őrizték, de erősebb volt bennem az új minőségek teremtési vágya. A hajdani avantgárdon belül is vagyunk néhányan, akik számára fontos a hovatartozás.

 Többeknél az avantgárd lázadás volt az akkori uralkodó eszme ellen.

 –Igen, akkor lázadás volt a szocreállal szemben is. Abban az időszakban vállaltuk ezt a kifejezési lehetőséget, amikor az teljesen elnyomott volt. Aki akkor az avantgárdban alkotott nem tudott itthon érvényesülni, kitaszítottnak érezhette magát. A komoly állami kiállításokon nem jelenhettek meg ezek a művészek. Később kiderült, hogy a valóban komoly kiállításokat mi csináltuk, s nem a Műcsárdában valósultak meg, a periférián zajlottak le. Ennek az időszaknak a jellemzője, hogy valódi szellemi élet a félreeső helyeken, a szabadság apró kis köreiben zajlott, értéket teremtve és átmentve az értékeket.

 Szintén jelentős állomás volt az életében, mikor kiskamaszként Hollandiában élt. Miért jött vissza?

 –Szüleim sem akarták, hogy kint maradjak, és én is haza akartam jönni, annak ellenére, hogy Hollandiában örökbe fogadtak volna. Református összeköttetések révén kerültem ki, és töltöttem el egy esztendőt „tizenévesen” külföldön. A családnál az egyik lány az utrechti képzőművészeti főiskolára járt, és elvitt a főiskolára éppúgy,.mint múzeumokba, gyűjteményekbe. Olyan helyekre, ahol rácsodálkozhattam azokra a vizuális szépségekre, amivel itthon nem találkozhattam: Van Goghra, a korai Mondrianra….

 Akkor már elhatározta, hogy a képzőművészet útján halad tovább?

 –Igen, mintha belém lett volna írva, hogy ez számomra a jövő, és akkor sem hagytam fel a művészettel, mikor gimnáziumban matematika-versenyt nyertem. Ezt a „hajlamot” a legkisebb fiam örökölte, aki kutató matematikus.

 Bizonyára ez is vezetett a fényművészet felé?

 –Többek között, bár alapvetően mindig humán érdeklődésű voltam. Attól, hogy a matematikában is voltak sikereim, a költészet és a történelem volt az, ami nagy erővel hatott rám. Történelemtanárom még az ’50-es években is hazaszeretetre nevelt, ezért nem véletlen, hogy az osztályból olyan sokan vettünk részt a forradalomban.

 S ezért önnek vidékre kellett „önkéntes száműzetésbe” vonulnia.

 –El kellett hagyom Pestet, és Miskolcra kerültem, ahol bátyám mérnökként dolgozott. Ő ajánlotta, hogy jöjjek ide, mert BAZ-megyében nem kellett számítani akkor még erős retorzióra. Így a Kilián Gimnáziumban érettségiztem. Pesti egyetemre nem mehettem… Ugyan jártam az Iparművészeti Főiskola előkészítő évfolyamára, de az egyik tanárom hamar rádöbbent arra, hogy „ nyughatatlan szerzet” vagyok. Létrehoztam egy újságot, az „összeÁLLÍTás”- t, ami kaput nyitott olyan gondolkodásra, ami a szocialista rendszerben tiltott volt. Ilyen cikkek jelentek meg benne,mint a „Aristotelesztől a lírai absztrakcióig”. Más szellem, érzékenyebb megközelítés, mint ami akkor a „társadalmi elvárás” volt. A példányszám szinte humoros – 12 példányban jelent meg. De szellemében jelentős és termékenyítő volt. Az összes egyetemről és főiskoláról ki akartak tiltani. De voltak, akik kiálltak mellettem,pl. Z.Gács György és Jakuba János.Így Egerben tanulhattam tovább..

 Tanított is?

 –Először Tiszaújvárosban ábrázoló geometriát és rajzot, de vezettem képzőművészeti tagozatot is. A Nemzeti Galériában hozzám tartozott a 15-35 év közötti fiatalok képzése. Lényegében mindig szabadúszó voltam, mert a tanítás maximum heti másfél-két napot vett igénybe, s a legfontosabbnak a festést tartottam.

 Mikor volt az első kiállítása?

 –Egerben, még főiskolás koromban. Önálló kiállításom először Petrigalla Pál Vécsey utcai legénylakásán volt, ahol a kor szabad értelmisége találkozott. Ez mindkét értelemben egy igazi poloskás lakás volt. Rendkívül változatos program alakult ki ebben a lakásban: kiállítások, vetítések, zenehallgatások. Mindez a ’60-as évek közepén. Idejárt Hamvas, Korniss, Mezey Árpád, Veszelszky Béla, és még sorolhatnám. Meglepő élmény volt, hogy néha egy segédmunkás, akit éppen Hamvas Bélának hívtak, szellemileg sugárzóbb volt, mint egy egyetemi tanár. Ez is korjellemző.

 Említette, hogy ismerte Latinovitsot és Hamvas Bélát is. Önnek teljesen természetes volt, hogy ebbe a társaságba tartozik bele?

 –Petrigallánál nagyon változatos társaság gyűlt össze, és mi mindezt teljesen természetesnek vettük. Veszelszkyről sem tudtuk kezdetben, hogy milyen kiváló festő. A korszakra jellemző, hogy Korniss képeivel nehezebb volt a megismerkedés, mint magával a művésszel.

 Régen tudtuk, hogy figyelnek bennünket

 Nem figyeltették önöket?

 –Dehogynem! A rendszerváltást követően Szemadám Györggyel együtt bementem a BM-be, hogy kikérjem a rám vonatkozó jelentéseket. Először azt mondták, hogy megsemmisítették. Ekkor adtam néhány címszót, majd eltelt néhány hónap, mikor szóltak, jöjjek be. Elég sok dokumentum gyűlt össze rólam. Csak részben volt meglepetés, hiszen régen tudtuk, hogy figyelnek bennünket.  

Most a sajtó, a művészeti élet mennyire figyel önökre? Mikor volt fényművészeti kiállítás idehaza?

 –Nem is olyan régen avattuk föl Halász János államtitkár úrral a Kepes Központot Egerben, ami erre a célra átalakított gyönyörű klasszicista, 3000 négyzetméteres kiállító térrel bíró épületben lelt otthonra. Nagyszabású nemzetközi technikai művészeti- fényművészeti kiállítással nyitottunk. Az anyagot Párizsból és Milánóból, Londonból és Kölnből és számos más helyről szedtük össze – természetesen itthonról leginkább.

 Ezt az eseményt mégsem kapta föl a kulturális média…

 –Ennek megvan az oka, mert véleményem szerint a művészetet értékelők többsége még ma is a trendeket követi, és így a komoly újdonságok esetében lépés hátrányban van. Természetesen a trendeknek megvan a szerepe, de a trendeknek való túlzott megfelelési kényszer elhomályosítja az értékek felismerését.

Medveczky Attila