vissza a főoldalra

 2012.11.16. 

Egy szavuk sem volt igaz –A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában

Ö. Kovács József nagy könyve kapcsán

Talán a 10. évfordulóra készülhettek – ha készültek volna – a túrkevei tsz-lakodalom egykori jegyesei, későbbi házaspárjai. A jeles évfordulóról dokumentum műsort készítettem Vas István Zoltánnal a szolnoki rádióba. A Kossuth Rádiónak szántuk a munkát. A szolnoki rádió közölte a riport-dokumentumot, a Kossuth Rádió nem, mert azt mondták az ottani főnökök, hogy destruktív. A szép oldalát kell megfogni a dolognak – mondták az ottani döntnökök. A nevükre is emlékszem, de minek emlegetném őket? Rosszul tudták a történelmet.

„A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–65 között” semmi szépet nem mutatott, csak pofonokat, aláírásokra kényszerítéseket és hazugságokat. A korszakról szóló dokumentumok végig hazugságról szóltak. E témakörben számos monográfiát és tanulmányt elolvashattam; semmirekellő dolgozatok voltak ezek.

Mostanában – pár évvel ezelőtt – a korábbi földművelésügyi miniszterhelyettes, Keserű János írta meg visszaemlékezését. A visszaemlékezés maga a hősköltemény. Heroikus küzdelmet folytattak – Keserű szerint – a magyar mezőgazdaság szocialista átalakítására. Most meg a Korall Kiadónál megjelent az előbb emlegetett könyv, melynek főcíme: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. Ö. Kovács József kettéosztotta a korszakot: az egyik volt a Rákosi-korszak, a másik a Kádár-időszak. Mind a kettő döbbenetes, véres történet. De térjünk vissza az első korszakra, Rákosi idejére.

A szövetkezeti városban, Túrkevén 10 családból verbuválták a szövetkezeti esküvő jegyeseit. Tíz évvel később őket kerestem, mire jutottak tíz év alatt. Semmire. A nyomorra, a félig pusztulásra. Megtaláltuk az első fiatalasszonyt. A tsz-esküvő boldog jegyesét. Kortalan, elhanyagolt asszonnyal beszélgetünk. Ő beteg, a férje meg iszik, a család szétbitangolt. Megtaláltunk még egy-két akkori boldog házast, csak keserűség volt az osztályrészük az elmúlt tíz esztendőben. Deformált, alaktalan emberek. Nem véletlen, krumplin és tésztán éltek éveken keresztül. Pedig nagy volt a lagzi. Nem pap eskette őket, maga Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke volt a „pap”, illetve az anyakönyvvezető. Vágtak birkát, megették a birkapörköltet, és ittak rá helyi bort, és ezzel véget is ért az álomkorszak. A műsor elkészült, és persze hogy nem közölték. Zene is volt az összeállításban, Bartók Medvetánca. A szuperlektor (aki a műsorokat átvételkor minősítette) csak azt kérdezte: minek ide ez a zene? Aztán a dokumentum feledésbe merült, mint ahogy a tsz-esküvő is nyomtalanul elveszett az emlékezetből.

De itt Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Egyetem legújabb kori magyar–történelem tanszékének vezetője, aki a paraszti társadalom felszámolásáról beszél. Már kezemben volt a könyv, amikor azt kérdezte tőlem egy baloldali, népből származó egykori politikus: hallottál te valamit Ö. Kovácsról? Ronda könyvet írt. Mondtam, hogy hallottam, és a könyv nem ronda, hanem a korszak legjelentősebb műve a tsz-szervezésről, a mezőgazdaság szocialista átlényegítéséről. Ki ez az Ö. Kovács? – kérdezte tőlem ismerősöm. Mondtam neki, fiatal ember, 1960-ban született, hatalmas apparátust sorakoztat fel a tsz-szervezés tényeiről. Ilyen könyv  Magyarországon még nem született, ez az első. És ez így igaz.

A korszak „nagy” gazdaságtörténésze, Berend T. Iván, akiről mesélik, hogy már hároméves korában akadémiai doktor volt, oly okos, élen járt a korszak gazdaságpolitikájának, benne a mezőgazdaság történetének átírásában. És az egészben az a szép, hogy a rendszerváltás idején ez az akadémikus, aki volt egyetemi tanár, volt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora, volt az Akadémia elnöke, egy szóval minden volt, Hetényi István Kádár-korabeli pénzügyminiszterrel együtt megírta a szocialista gazdaság leépítésének, a tsz-ek szétverésének forgatókönyvét. Le is építették a Váci utcát és Csepelt, szét is verték a tsz-eket, aminek végeredménye, hogy az ország legnagyobb tsz-ének 2500 tagjából 1000 ember ma szociális segélyből él. Szép a történet, először bepofozták a parasztokat a téeszbe, majd amikor kicsit jobban működött, mint ahogy remélték, szétverték azokat. De térjünk vissza Ö. Kovács József tudományos értekezéséhez. Ö. Kovács József paraszti világból került a tudományos életbe, de soha nem élt vissza személyes élményeivel és érzelmeivel. A könyv szikár tisztasággal mondja el a paraszti társadalom felszámolásának iszonyatos történetét.

Olvasom az előszóban:

Az egyik fóti interjúzás alkalmával már hosszú ideje hallgattam az idős férfi részletes visszaemlékezését a település múltjáról. Kezdetben örülve, hogy szóba áll velem, a szokásos módon nyitottá tettem az interjút, hagytam beszélni, amiről ő jónak látja. Észrevehető volt, hogy az engem leginkább érdeklő 1959–1960. évi történéseket rendszeresen kikerüli. Megszakítva az emlékezést, felolvastam neki egy ügyészségi dokumentumból a megkínzottak névsorával együtt. Ő a vállam fölé hajolva követte a számítógép képernyőjén olvasható szöveget, s minden névnél megjegyezte: „igen, ismerem, de magának erről itt senki nem fog beszélni”.

Egy másik sok hasonló közül kiválasztott emlékem a Magyar Országos Levéltár kutatóterméhez kötődik, amikor több hivatalos beszámoló olvasása közben világossá vált, hogy a kollektivizálás elől valójában öngyilkosságba menekült személyek családtagjai talán még ma sem ismerik az elhalálozás valódi körülményeit, mert azokat hamisan ábrázolták, illetve megpróbálták a nyomokat eltüntetni. S ha a hozzátartozók és falubeliek egy része sejtette, tudta is a tényleges okokat, azokról jobbnak látták nem beszélni.

Eddig az idézet, és mélyüljünk el a történetben. Ö. Kovács József értekezéséről szóló meditálásom keveredik saját élményeimmel.

1961–65 között a debreceni Agrártudományi Főiskola hallgatója voltam. Főiskolai társaim zömében parasztgyerekek voltak. A Kálvin téri református kollégium földszintjén laktunk 20-22 ágyas szobákban. Volt egy kitűnő szobatársam, szentesi gyerek, ha él, már ő is öregember. Az apja kertész volt, benyomták a téeszbe. Nem akart bekerülni az Istennek se. Gyönyörű kertészetét műgonddal ápolta, s amikor véget ért az élet, már úgy, hogy be kellett vinni a földet, azt a néhány hektárt, a tanácsházáról a belépőknek ajándékmuzsikát küldtek, amit a városi hangszórón közvetítettek. Hallhatta az egész város. Többek között az öreg Murányi is kért zenét. Kérte, és ragaszkodott hozzá, hogy neki énekeljék el a templomi éneket: Keresztények sírjatok, mélyen szomorkodjatok. Így volt ez bizony.

Ö. Kovács megjegyzi a paraszti gazdaságok kollektivizálásáról:

Röviden ki kell térni a paraszti fogalmak meghatározására is. Bármiféle definiálási kísérletkor célszerű figyelembe venni, hogy a második világháború és annak következményei már önmagukban is megrázták a korábbi társadalmi tömböket, a kommunista párt által elindított erőszakos állami beavatkozás pedig radikálisan felgyorsította a parasztság felszámolását.

Felgyorsították, aztán a kommunista diktatúra teljes erővel rákapcsolt a paraszti társadalom megsemmisítésére. Érdekes, mit érdekes, gonosz menetrendet készítettek a teljes felszámolás érdekében. Ezt önmagában nem lehetett elképzelni. Ehhez kapcsolódott az egyházüldözés. Rákosi Mátyás 1948-ban hírhedt kecskeméti beszédében megpengette a húrt, a kollektivizálásról beszélt. És ugyan ennek az évnek a végén, 1948 karácsonyának második napján az esztergomi érseki palotában megjelent Decsi Gyula és néhány ávéhás, és letartóztatták Mindszenty József hercegprímást. Decsi Gyula akkor ávéhás ezredes volt, később igazságügyi miniszterhelyettes lett. Decsiék bekísérték Mindszentyt az Andrássy útra, ahol Princz Gyula ávéhás ezredes fogadta a következő szavakkal: Te vagy a hercegprímás? Majd bakancsos lábával hátgerincen rúgta a bíborost. Én meg partizán vagyok – mondta. Tudjuk, hogy mi lett a Mindszenty vallatás vége: életfogytiglani börtön. És megtöltötték a börtönöket papokkal és szerzetesekkel. Időközben a hálódiagramos ütemterv szerint, amit Rákosiék készítettek, az egyház hatalmának megtörése érdekében államosították az egyházi iskolákat mind, 7 vagy 8 középiskola kivételével. Pócspetriben ebben a Szabolcs-Szatmár megyei faluban hevesen tiltakoztak a szülők az államosítás ellen. Majd egy bamba rendőr kezében elsült a fegyver. Támad a klerikális reakció – harsogta a Szabad Nép, és a helyszínre sietett Kádár János belügyminiszter és Vásárhelyi Miklós, a Szabad Nép munkatársa. A Szabad Nép megírta hazugságait, Kádár meg intézkedett, aminek eredményeként börtön, illetve akasztás lett a dolog vége. A napokban olvastam egy könyvet arról, hogy mi lett a Rómába menekült papok sorsa. Mi lett Mester Istvánnal és a többivel. Még a 80-as évek végén üldözte a magyar elhárítás Rómában. A Szent István zarándokházban éltek és ott tevékenykedtek. A késő Kádár-kori elhárítás a klerikális reakció fellegváraként kezelte őket. Ez a történet is szép, hatása máig él. De folytassuk csak tovább, hogy mi is volt ez az egyházüldözés. Faluról falura tiltakoztak az emberek az államosítás ellen, Ortutay Gyula korabeli vallás és közoktatásügyi miniszter pedig háromkötetes memoárjában dicséri a korszakot és saját magát. Ortutay ebben a korszakában csak a barátnőivel foglalkozott és az egyházüldözéssel. Ez a könyv sem a Rákosi- vagy a Kádár-korszakban jelent meg, hanem most, egy-két évvel ezelőtt. Szóval olvasom Ö. Kovács Józsefnél:

A Fejér megyei Szedresen a püspöki megbízott a templomban mérte fel az államosítás támogatóit, majd tiltakozó táviratot küldött Budapestre a község nevében. Ugyanő a gyerekek mesedélutánján a főszereplőket „Reakciós Jóska és Kommunista Pista” között osztotta ki, akik közül a jelentésíró szerint az előbbi győzött a színpadon. A Szekszárdhoz közeli egyik major miséjén a pap azt mondta, hogy „az iskolák államosításával a templomokat is államosítják és lehet, hogy a vallást is eltörlik”. Ne tartsunk a fekete demokráciával, hanem a fehérrel. Közölte ezen kívül, hogy már egy pár katolikus papot letartóztattak. Felhívta a hívők figyelmét, hogy nehéz napok várnak a katolikus egyházra, és álljanak mellette. Értesülésünk szerint a lakosság között ez a felhívás visszhangra talált. Nagykónyiban a pap a tanítókat az esküjükre emlékeztette, s tanítási sztrájkra biztatta őket, miszerint akkor kezdjenek csak tanítani, ha a rendőrség kényszeríti rá.

Rengeteg példát sorol fel a szerző könyvében. Újabb tényt olvasok a 221. oldalon.

A választott idézetekben lényegében egy osztályellenség az egyház, még inkább a vallásosság kerül terítékre. Az érvelésben mindig igyekeztek felelősöket találni: a pedagógusok most is a párt által kiszemelt csoportként jelennek meg, itt éppen a bűnbak szerepében.

Kovács G.: Vannak párttagok, akik dacára annak, hogy párttagok, gyermekeik áldozni és bérmálkozni járnak a templomba.

A kommunisták már ebben az időben is bajban voltak a bérmálkozással. Állítólag a vallásos emberek oda járatták a gyerekeket bérmálkozni. Mostanában Gyurcsány is mondott ilyet: „szoktam én bérmálkozni”.

Tovább:

Schama Ferenc: nagyon helytelen körülmény az, hogy az úttörők piros nyakkendővel a templomba járnak. Véleménye szerint ezért a pedagógusok a felelősek, és elsősorban is az ő hibájuk ez. Javasolja, hogy a pedagógusokat vonják felelősségre.

Gál Mihály: több helyen megtörténik, hogy templomba jár a pedagógus. E téren komolyabban felelősségre kellene vonni őket.

Botka József: utólag jutott tudomásomra, hogy olyan ember jött hozzánk dolgozni, aki valamikor a papnak harangozott, vagy egyházi adószedő volt.

Az egyházüldözés mellett Rákosiék nagy hangsúlyt helyeztek a kuláküldözésre. A hatalom az állami párt elrendelte, hogy a meglévő szövetkezetek vezetését kivegyék az osztályidegen kapitalista elemek kezéből. Magyarul a terménykereskedők, a kocsmárosok és a kulákok kezéből. A kulákokat likvidálni kell. Olvasom Ö. Kovácsnál:

Maga a likvidálás egy 200 kat. holdas (Padányi Gulyás Béla) és egy 170 kat. holdas (Fejér Jánosné) gazdaságot érintette. 1949. március 23-án döntöttek a helyi szervek, majd másnap reggel rendőri kísérettel kiszálltak, és a gazdának átnyújtották a likvidálási határozatot, felleltározták az ingó és az ingatlan vagyont, a községben lévő házakat és a felszerelést elkobozták. A családtagot azonnali távozásra szólították fel, majd később egy szobát biztosítottak neki. A feljegyzés közvetetten azt is kimondja, hogy ellentmondás volt az indoklás („ebek harmincadjára van a birtok, szétosztogatják az állatokat, és a nemzetgazdaságnak kárt okoznak, és földjükből részes, harmados művelésre adnak ki területet és a tényleges helyzet között, ugyanis a likvidált személyek minden adókötelezettségüknek, zsír és egyéb beszolgáltatási kötelezettségüknek eleget tettek. Az összes földterület megfelelően felszántott, illetve 70 kat. hold terület búzával bevetett állapotban volt. Az is kiderült, hogy a szomszédos Gerjén és a távolabbi Ozora községben hasonlóképpen likvidálták a kulákgazdaságokat.

Egy szó mint száz, 80 ezer kulákgazdaságot likvidáltak a vizsgált időszakban. A továbbiakban kb. 20 ezer ún. kupec és kereskedő kulákgazdaságot is szétvertek. Egyértelmű, hogy ezzel a tömeges botránysorozattal Magyarországon soha senki nem foglalkozott érdemben.

Annak idején a Szövetkezetkutató Intézet munkatársai, jelesül Magyar Bálint, későbbi SZDSZ-es korifeus túlszaladt a rendszerbírálaton, ezért kirúgták a Szövetkezetkutató Intézetből őt és több társát. Ez Kádár korszakában volt. Aczél György intézkedett a kirúgás ügyében, majd odaszólt a Politikai Bizottság paraszti származású tagjához, és mondta, hogy rendezd a sorsukat, ne vesszenek el. A munkakönyves állásból Magyarékat kirúgták, de szerződéssel, jelentős fizetésemeléssel visszavették. Ezt a Magyar Bálintot kérte meg a paraszti PB-tag, vizsgáljátok már meg a kulák-kérdést, mi volt az, és hogyan történt. Magyar Bálint néhány hét múlva visszaszólt: pár ezer emberről volt szó, nem érdemes ezzel foglalkozni. Hát ennyit a tiszta és igaz szavú gazdaságtörténet-írásról és Magyar Bálintról.

A tsz-szervezés botrányköve az időskorúak helyzete a szövetkezeti világban. Sem munkát, sem kegydíjat, sem semmilyen juttatást nem kaptak a magukra maradt öregek, a friss keletű tsz-tagok meg nem akartak dolgozni az öregek helyett. Ez a „mozgalom” leírta az öreg parasztokat, ítéletet mondtak rájuk: dögöljenek meg. Ezt hangoztatták is.

A korai téeszeket többnyire a földnélküliek, a nincstelenek alapították. Szakértelmet és vagyont nem vittek a téeszbe, de ők voltak a hangadók, ők uralkodtak a téeszekben.

Már 1956-ban történt. A megyei pártbizottság kiadta a parancsot: a nádudvari téesz állítson ki 30 fős munkásőr osztagot. A téesz elnöke összeszedte a 30 embert. Mire Debrecenbe értek, elfogytak, hazaszöktek. De aztán a téeszelnök újra összeszedte őket, nem volt mese, be kellett állniuk az acélszürkék közé. Telt múlt az idő, és ezek az újdonsült munkásőrök összefogtak, és le akarták váltani az egyébként jó szellemű téeszelnököt. Ő meg becsukta őket egy szobába, és mondta, hogy jelentkezzenek, ha meggondolták magukat. Egy fél nap eltelte után, mikor már éhesek voltak, egyenként jelentkeztek és hazakullogtak a lázadók.

Külön célpont volt a mezőgazdaság átszervezésében a sváb-kérdés. Megállapították, mintegy 270 községben mintegy 270 ezer kat. hold sváb ingatlan van. Erre tette rá a kezét a pártállam. A sváboktól is elvették a földet.

A 12.200/1947. számú kormányrendelet alapján a német anyanyelvűek ingatlanát is államosították, ami az ún. sváb területeket 20 százalékkal megnövelte, így 219.430 kat. hold még 33.000 kat. holddal gyarapodott.

A sváb ingatlanokra telepítettek kb. 70 százalékban felvidéki menekültek, melyek (sic.!) a földet csak ideiglenes jelleggel kapták használatba, míg a belföldi telepesek örök tulajdonba.

A sváb-kérdést is ilyen ízlésesen és gusztusosan oldották meg Rákosiék és Kádárék. 1956 után a konszolidáció alatt megszüntették a kuláklistát. Kádár azért megjegyezte: a kulák azért kulák marad. Nem kétlelkűség ez, hanem eleve elhatározott pusztítás, rombolás és gyilkosság. Sűrűn alkalmazták a téesz-szervezők a sűrített népnevelőt. A sűrített népnevelő nem más, mint a gumibot. Igen, gumibottal verték be a parasztokat a téeszbe.

Részleteiben megismerhetjük a Nagykálló Ráctanyáján élő 17 család keserves történetét. Vagy 50 ember szállt ki győzködni a parasztokat. Ráctanyán nem volt rádió, nem járt oda újság, éltek a világba a szerencsétlen magukra hagyott parasztok. A szerző végigköveti a ráctanyai lakosok kálváriáját. Egyenként győzködték a parasztokat, nem szép szóval, gumibottal, seggberúgással, az asszony ruhájának letépésével, a gyerekek iskolából való kirúgásával.

A történet szörnyű, véres és gyalázatos. Ez volt akkor, 1960-ban, Kádár idejében. A napokban meg Csépán, egy Szolnok megyei faluban jártam, egy gazdával beszélgettem, éppen az esti fejést végezte. Ő mesélte el, a téesz-szervezés idején, mivel ellenállt, beszállították a járási székhelyre, Kunszentmártonba, lelökték a tanács pincéjébe, ahol már sokan voltak, és három napig ki sem engedték őket. Volt, aki véres volt, volt, aki csak kék-zöld. Így történt a téesz-szervezés az 50-es években, majd a nagy felfejlesztés idején, amikor megszületett a párthatározat, a kettős határozat, amelynek az volt a lényege, hogy egyszerre kell végrehajtani a kollektivizálást és a termelés növelését. A termelés nem nőtt, a kollektivizálás véget ért, és 63-ban ismét arról kellett gondolkodnia a pártvezetésnek, mennyi kenyérgabonát vásároljanak Amerikából, hogy legyen kenyér. De ez már egy másik szakasza a magyar mezőgazdaság történetének.

Egy másik könyvből idézek végezetül – szabadon.

Az a parasztság, amelyik elszenvedte a téesz-szervezést, soha életében nem bocsátja meg ezt a szörnyűséget. Gyerekei hiába találtak helyet a kollektivizált mezőgazdaságban, az ő sebeiket soha senki nem gyógyította meg. Most ez az első alkalom, hogy egy könyv, egy tudományos dolgozat igazságot szolgáltat. A tudományos vita során három opponens foglalkozott Ö. Kovács József tanulmányával. A 80 év feletti egykori mezőgazdasági miniszter, Romány Pál igyekezett észrevenni, hogy ma már más nyelven kell szólni a téesz-szervezésről. Más nyelven. Ettől függetlenül Ö. Kovács Józsefet sokan, nagyon sokan támadták ezért az alapos munkáért. De a könyv megjelent és talán világosabb is lett nyomában a magyar falvakban.