vissza a főoldalra

 2012.11.16. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Látni kell megtanulnunk

Látni önmagunkat, világunkat, életünk lehetőségeit. A Bocskai István szabadegyetem a magyar látás egyeteme kíván lenni. Ahhoz, hogy egy nemzetet ne lehessen tartósan félrevezetni, aztán egy-két mozdulattal vagyonából kiforgatni, nem elég néhány ez ellen fellépő párt, nem elég néhány talpazatként használt hordó, ahhoz öntudat kell. A magyarságnak mindenekelőtt belső magabiztosságra van szüksége. Nem gőgre és fennhéjázásra, hanem szilárd önérzetre, amely tettekre sarkall. Itt, a Bocskai István Szabadegyetemen megtaníthatunk látni néhány ezer magyart, aki közössége oszlopa lesz, világítótornya, mértékadó egyénisége. S ahol egy ember már van, aki megáll a saját lábán, ott aztán több ilyen is előkerül. S végül a saját lábon álló magyarok magyar világot teremtenek maguknak. Talán még gyarapodunk is lélekben, egészségben.

 Ez a megnyitás nem volna méltó a közös vállalkozáshoz, ha legalább kísérletet nem tenne a politikai és szellemi indoklás mellett a történelmi látóhatár kiterjesztésére. Az alkalmat Bocskai István, a névadónk kínálja fel. Miért őt választottuk, és mit mond az ő történelmi alakja a ma magyarjának? Nincsen-e túlságosan távol tőlünk az a kor, amelyben ő élt, s vajon elegendő-e az a kiemelés, amit ő kapott azzal, hogy szoboralakja ott áll a reformáció genfi emlékművén?

Bocskai István még a Rudolf előtti császári udvarban nevelkedik. Gyerekfejjel megízleli egy világbirodalmi udvar minden pompáját, szertartását, diplomáciai fogását, beleérez a messzibbre látásba, az összefüggések felismerésébe, és királyhű emberként kerül haza. Aztán már mint fiatal főnemes, a mindenre hivatott családok egyik sarja, hatalmas győzelmet arat a török felett egy havasalföldi csatában. A szultán is megtanulja a nevét. Aztán, amikor a császárral meggyűlik a baja Erdélynek, őt száműzik és erdélyi birtokait elkobozzák. Mire ismét szeretett Erdélyországa közelébe kerül, nagyváradi, bihari birtokaira – a kor rendje szerint – már nem is fiatal ember, és talán már nem is egészséges. De már református és gondolkodó. Meglátja, amit senki nem lát meg: azt, hogy a dolgok így nem maradhatnak. A züllésnek indult hajdúkat újjászervezi, földet ígér nekik, letelepedést, és hadba indul, török támogatással az országot pusztító császári zsoldosok ellen, és diadalmenetben visszafoglalja egész Magyarországot, hajdúi a nyugati határszélen harcolnak, és ausztriai zsákmányoláson törik a fejüket. Az udvar kénytelen békét kötni vele.

A hadjárat megtéveszti az udvart. Azt hiszik, hogy Bocskai mindenképpen magyar király akar lenni. Bocskai azonban ennél bölcsebb: azért hódítja meg egész Magyarországot, és azért kényszeríti békére a császárt, hogy Erdély függetlenségét mindenképpen biztosítsa, és hogy a vallásszabadság kivívásával megtörje ideológiai hatalmát. Ő az egyetlen ember, aki látja a világpolitikai összefüggéseket, a lényeget és a valóságot.

Élete nagy műve ez, a bécsi béke. A világon először s éppen ebben az összezavarodott korban a lehető legtisztább világossággal fogadtatta el az elfogult uralkodóházzal a keresztény felekezetek, vallások, hitek egyenlőségének eszméjét. Karddal, „vitézlő hajdúinak” seregével vívta ki a vallásszabadságot, győzött, de nem ült tort a legyőzötteken, hanem békét teremtett.

Ami fennmaradt utána, írásos emlék, elsősorban végrendelete, az éppen olyan mélyen átélt református hitről tanúskodik, mint amilyen mély katolikus, keresztény hit villámlik elő szent István koronája alól. A tántoríthatatlan, az életet minden percében meghatározó hit árad szét Bocskai István testámentumából s minden megnyilvánulásából. A közeg, amelyben ezek a gondolatok születnek, az országot járó, meg-megtelepedő református prédikátorok kora, a hitvitáké és a hitvallástevéseké, amelyeket a nép hasonló heves hitvallástevései követnek. A reformáció szabadságmámora árad szét ezekben az években, évtizedekben Magyarországon, s Bocskai lelke ezzel van feltöltve. De miként Szent István, ugyanekkor ő kemény katona, hadvezér is, szigorú parancsoló is. Az engedetlen hajdúkapitányokat, az árulókat kivégezteti. Az ellenséget szétszórja és megveri, és ha nem adja meg magát, lemészároltatja. Nem öl öncélúan, és nem is engedi a rablást, az értelmetlen mészárlást. Az első a nagyok közül, aki meglátja Erdély és Magyarország, már ami akkor megmaradt belőle, kényszerű különállásának szükségességét. Felismeri, hogy amíg a török elfoglalva tartja Magyarország közepét, szívét, addig fenn kell állnia Erdélynek, mint önálló fejedelemségnek, és a megmaradt országrésszel a lehető legszorosabb együttélésben, de függetlenségben és önálló magyar törvények szerint kell élnie, mert a magyar nemzet fennmaradását csak ez szavatolja.

A békekötés alapelveit végrendeletében is rögzíti. Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nekik javokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kezéhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de őt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat. Mely dologról, ha valaha hittel való konföderáció közöttök lehet, felette igen javalljuk.

A világpolitikai egyensúlyhelyzetet a magyar politikus ritkán ismeri fel ennyire pontosan. Bocskai átlátja, hogy a Budavárat, s Eger várát is birtokló töröknek s a Habsburg Birodalomnak egyaránt ezek a határok felelnek meg, s ennek a status quónak a felborítása, akár úgy, hogy Erdély a király alá alázkodik, akár úgy, hogy az erdélyi fejedelem lesz a magyar király, végzetes hiba, amely nyugtalanná teszi a törököt, és ez Erdély megsemmisülésével jár. Az a belátás, hogy nincs itt még az idő a török kiűzésére, és nincs itt a magyar korona visszaszerzésére, a Magyarország a nyugati világ keleti védvonala helyzet megváltoztatására, a nagy látókörű ember mély gondolata. Felismeri, hogy ebben a geopolitikai helyzetben csak Erdélyben van jó esélye a magyar hatalom és a magyar kultúra fennmaradásának, s Magyarország a király alatt, akármilyen is az, csak a nyugat legszélső védvonala lehet, amelyet most már a török is tiszteletben tart, ott tehát a magyarságnak mint nemzetiségnek kell megmaradnia. Erdélynek pedig, akár a törökkel való békekötések sorozata és adófizetés által független, erős állammá kell válnia, a magyarság hatalmi, kulturális – szemléletében nyilvánvalóan vallási-, népi-nemzeti forrásaként. Járva természetesen az önálló fejlődés útját.

Bocskai István azt követelte a Prágában székelő magyar királytól, már mint megválasztott erdélyi fejedelem, aki ekként elismeri a királyt maga fölött, hogy nevezzen ki nádort Magyarországra, és ugyanakkor ne nevezzen ki magas hivatalba és várkapitánynak, magasabb tisztviselőnek csak magyar származású magyart. Nemzeti politikát követelt, jogot és pozíciót, helyi hatalmat a szétzilált magyar rendeknek, igazságos elosztást és felekezeti egyenlőséget. S mindezt a Habsburg királytól, a német-római császártól. A világbirodalomban egyes-egyedül.

A maga országában pedig azt az Árpádok korából öröklött szabadok és birtokosok egymás mellé rendelésén alapuló rendet, azt a sajátos magyar tekintélyelvűséget igyekezett megteremteni, amely a tekintélyt mindig a kiválóságból és a teljesítményből, a képességből vezeti le, s ilyenformán a nemzetet, a közösséget mindig a legjobbak vezetése alá igyekszik terelni.

Bocskai István abban is első volt, hogy felismerte a magyarság nyugathoz való viszonyának ellentmondásosságát és terheltségét azután, hogy az Árpád-házi, az Anjou és a Corvin Mátyás utáni magyar birodalom öszszeomlott. Átlátta, hogy a török birodalom végső meggyengüléséig nincs arra esély, hogy Magyarország közepéről őket nemzetközi haderő verje ki, következésképp az a jó, ha a végváraik vonaláról maga a magyarság gondoskodik, és minél kevesebb pusztító zsoldos katona állomásozik az országban, ugyanakkor a király fennhatóságát mégis el kell tűrni, akármilyen ártalmas is. Ugyanakkor Erdély és Magyarország szerves összetartozásának gondolatáról soha nem szabad lemondani, és Erdélyben kell megőrizni az ősi magyar törvényességet, a rendszert, ahogyan ma mondanók. Rövid, kétesztendős fejedelemségének törvénykezései azt igazolják, hogy Bocskai István azt az Árpád-kori államszerveződést akarta a kor színvonalán és követelményei szerint megőrizni, amelyet a magyarság a Kárpát-medencébe hozott.