vissza a főoldalra

 2012.11.16. 

Csorja Gergely: Mit tudnak a posztkommunista elvtársak?

Kapcsolatot tartani. Az elvtársi kapcsolattartás1990 után, a hatalom esetleges elvesztésének rémképével új értelmet nyert. A május elsejék, a kollektíva összefogását célzó italozások, az összetartások, a közös vadászatok adta rutin 1990 után kamatozott. A vidéki elvtársak rutinszerűen látogatták a körzetet, begyakorolt mozdulatokkal kínálták a pálinkát, a torost. A nagyautón érkező városi, netalántán fővárosi elvtárs kedves leereszkedéssel kérdezhette a helyi erőtől: miben tudok segíteni nektek. A helyi erő megtisztelve érezte magát. Számíthatott rá, hogy a nagyember legalább félévente lelátogat hozzá, hozzájuk. Akármit is mondanak, ez a Gyula rendes. Jó, tudjuk, tudjuk. De mégis idejön közénk.

 Aztán amikor a helyi erőnek valami baja támadt, valamit nem tudott elintézni – amit nem mellesleg éppen a Gyulaék kitalálta, üzemeltette rendszer akadályozott meg, éppen az az idióta szovjet mintájú bürokratatömeg lehetetlenített el, – szóval amikor a helyi erő bajba került, akkor némi krákogás után feltelefonált Gyulához.

Gyula titkárnője rögzítette a kérést, hogy a helyi erő alázatosan keresi Gyulát. És Gyula visszatelefonált, kedélyesen megígérte, hogy segít, hogy a szabályokat áthágva majd ő elintézi. Legtöbbször el is intézte. De ha nem, akkor is visszaszólt. Foglalkozott a helyi erővel.

A helyi erőnek ez jól esett. Nem él jól, de ő mégis Gyula barátja. Ő mégis el tudott intézni valamit, vagy legalábbis ígéretet kapott az elintézésre. Őt visszahívta a nagyember.

Mindent tönkretettek, mindent elloptak, mindent kiárultak, de a kapcsolattartás kétségtelenül nagyszerűen ment.

A Fidesz és a kétharmad körül mozgó emberek nagy többségének ez talán a legnagyobb hiányossága. A kapcsolattartás nem megy zökkenőmentesen.

Országgyűlési képviselők közül sokat még csak nem is ismer a helyi erő. Nem látogatja a körzetet, nem bratyizik, nem intéz el semmit. A második vonalbéli támogatók nem kapnak visszahívást – a balliberális hírorkán ellenére – nem jönnek a megrendelések. És ez bizony baj.

Természetesen a posztkommunista elvtársak urambátyám rendszerét lehet mucsainak, avíttnak, kisszerűnek, proli beidegződésnek tartani. Valószínűleg az is. Csakhogy – ha tetszik, ha nem – ebben szocializálódtunk. A társadalom nagy része ezt tartja természetesnek, az ezzel ellentétes viselkedést pedig gőgösnek, kivagyinak, lekezelőnek.

És ha lenne épkézláb, ütőképes ellenzék, mint ahogy nincs, akkor a kétharmadra leselkedő egyik legnagyobb veszély éppen ez lenne. Hogy a helyi erő, aki 2010-ben lelkesen szavazott a Fideszre, hogy aki 2012-ben lelkesen jött a Békemenetre az egyszer csak besokal. Ja, ha engem vissza se hívnak? Ja, ha csak várom a megrendelést?Ja ha én le vagyok szarva? Akkor majd keressetek magatoknak szavazót.

Ehhez hozzáadódik, hogy a – balliberális hírorkánnal szemben – a megrendelések, támogatások, meghívások nem egy esetben ugyanazokhoz vándorolnak, akikhez korábban. A lojális helyi erő pedig most már mérgesen csapja oda a kalapját. Hát, hogy a nagytalpú életben van ez? Hát, miért megint ezek, akik tele pofával szidják a kormányt? Hát, én miért nem kaphatok soha semmit?

Hogy kissé szociológusosan fogalmazzunk: ez bizony feszültségekhez vezet. Ha látványosan le se izélik a helyi erőt, sőt visszautasítják, akkor a jogos vagy vélt sértettség könynyen a másik oldalra fordíthatja. Elég egy rutinos elvtárs, vagy annak valamely rutinos leszármazottja. Elég néhány kedves szó, egy gyors alaptalan ígéret, és senkiházi trógerek messiásként jelennek meg a helyi erő lelkében.

– A Gyula szoci volt, de azért annak nem derogált felszolgálni a torost nekünk – elmélkedik a helyi erő barátjával.

– Ja, na egészségedre! – jön a megerősítés. És a pálinka tépte lélekben már meg is jelenik a fideszes pökhendi ficsúr kontra torost saját kezűleg felszolgáló Gyula mindent átértelmező képe.

Erre nagyon kell vigyázni. A magyar könnyen sértődik. Évek óta küszködő emberekkel – akik szívvel lélekkel támogatták a változást, akik sokszor valóban egzisztenciájukat veszélyeztetve fordultak szembe az SZDSZ–MSZP billogú dualista rendszerrel – foghegyről beszélni, álmaikat semmibe venni, önérzetüket megbántani büntetlenül nem lehet.

Márpedig ma sok helyütt ez történik.

A nagy küzdelemben, a napi gondok között a támogatóknak juttatott jó szó, az elismerés mindent jelent. A személyes megjelenés, az ügyek támogatása, a vállon veregetés és természetesen az anyagi elismerés hiánya sokat rombolhat.

A belharcok és helyezkedések nem sugározhatnak ki. Nem erősödhet meg a gumírozott záróréteg, ami szivárgásmentesen választ el minden épkézláb gondolatot, próbálkozást, elképzelést és tervet a felsőbb szintektől. Nem kerülhet a vezetés egy világtól elválasztott toronyba, ahonnét valamiféle fejlődés, gyarapodás látszik, holott a gyarapodást, a valódi magyar gyarapodást előidézni képes helyi erők karba fonott kézzel, sértetten köpködnek a padlóra. Ezek se különbek!

Pedig különbek. Orbán természete ellene hat az elszigetelődésnek. De a napi rutinja és hatalmas mennyiségű ügy idézőjelbe teheti a helyi erők egyre kevésbé felszivárgó morgolódását. A morgolódást, melyet a hivatásos erősítők a társadalom felé egy idő után üvöltéssé akarnak hangosítani. Most, a morgolódásból néhány gesztus, némi változás hatására még lehet na jól van, nem úgy gondoltuk jellegű megbékélés. De lehet végleges kiábrándulás is. Ha mást nem is, a kapcsolattartást érdemes a volt elvtársaktól megtanulni.