|
 2012.11.16.
Gyermekek és idősek egyaránt áldozatul
estek a partizánok kegyetlenségeinek
A lélekharang hangja kiáltsa világgá a kegyetlen megtorlás által
halálra gyilkoltak fájdalmát
„Arnold
Simon, 1907, szódás, Baumchakl Ádám, 1905, földűves,
Benkovits Stefán, 1886, földműves, Berger Anton, 1903, földbirtokos,
Berger Anton, 1919, gazdálkodó,Berger Péter, 1908, földműves,Braun
Anton, 1903, földműves, Braun Stefán, 1904, földműves,
Csauser Pál, 1920, földműves, Czifra Miklós, 1911, gazdálkodó,
Daninger Stefan 1897, földműves,Demmer Georg, 1895, földműves,
Elmer Ádám, 1901, földbirtokos, Farkas József, 1924, béres,
Fath Hans, 1910, földműves, Fath Stefan 1898, földműves, Feigl
József 1883, földműves, Fritz Josef, 1914, földműves, Gauder
Lőrinc, 1896, földműves, Gartner Peter, 1899, földműves,
Gisinger Josef 1883, földműves,Haas András 1903, földműves,
Hirmann Hans, 1905, földműves, Hirmann Konrad, 1907, földműves,
Hofgesang Anton 1906, kovács, Horjung Anton 1899, földműves,
Horjung Michael, 1924, földműves, Horjung Stefan, 1904, földműves,Katzenmajer
Nikolas, 1904, földműves, Kelemen József, 1916, asztalos,Kern
Georg, 1903, földbirtokos, Kling Anton, 1909, földműves, Lang
Bernharnd , 1888, földműves” Néhányan az 1944-45-ben a
szerb terroristák által kivégzett áldozatok közül. Sajnos a
mai napig igen kevesen tudják azt Magyarországon, hogy milyen írtóhadjáratot
végeztek a szerb partizánok a magyarokkal szemben.
És ezek a partizánok
Titó partizánjai voltak. Azé a Titóé, akit oly annyira népszerűsítettek
a hajdani keleti blokkban, sőt, mikor meghalt, még akadt olyan
magyar, aki siratta is őt, mert a kölcsönökből viszonylagos jólétet
teremtett. Azt valahogy elfeledték, mit tett embereivel 1944-ben.
A vajdasági magyarok tragédiája a magyar történelem nagyon sötét
fejezete. A szinte felfoghatatlan népirtás sajnos az elmúlt század
legkevésbé ismert eseményei közé tartozik. A teljes délszláv
állam létrehozásához 1944 őszén, a kommunista partizánmozgalom
győzelmének küszöbén értek meg a feltételek. Az ukrán,
majd a balkáni front összeomlása után Erdély, Bánság, Bácska
és Baranya magyar és német lakosságának egy része menekülve
hagyta el szülőföldjét. Az 1943. november 29-én, a boszniai
Jajce városában megtartott Jugoszláv Népfelszabadító
Antifasiszta Tanács II. ülésén még arról beszéltek, hogy a
háború utáni új országban minden nemzetiség egyenjogúságot
fog élvezni. A Bácska-Baranyai Partizánosztag főparancsnoksága
által kiadott és terjesztett röplapok 1944 elején is harcba hívták
a magyarokat a fasiszták ellen. 1944 őszén, a győzelem küszöbén
azonban lehullott a lepel a partizánok a magyar és a német
lakossággal kapcsolatos terveiről. Az észak-bánsági kerületi
Népfelszabadító Bizottság 1944. szeptemberi felhívása már
utalt arra, hogy németek és magyarok hasonló bánásmódban
fognak részesülni. A Vajdasági Tartományi Pártvezetőség október
2-ai körlevele már kimondta: „A leghatározottabban le kell
számolni az 5. hadoszloppal, elsősorban a megszállók közvetlen
támogatóival. A pártszervezeteknek a legsokoldalúbb segítséget
kell nyújtaniuk az OZNA [Odelenje za Zastitu Naroda, magyarul Népvédelmi
Osztály] szerveinek a háborús bűnösök felkutatásában, elsősorban
a svábok és a magyarok soraiból, akik népeinket öldösték,
üldözték és fosztogatták…”. A szovjet csapatok és a
partizánok által elfoglalt területeken népfelszabadító
bizottságok alakultak. Ezek lettek a hatalom képviselői. A népfelszabadító
bizottságok kezdték meg a vélt vagy valós háborús bűnösök
felkutatását, és hozzájuk futottak be a szerb lakosság
feljelentései, melyek alapján listák készültek a letartóztatandó
személyekről. Szerepük volt az ítélkezésben, de a halálos
ítéleteket rendszerint valamelyik helyben lévő partizánosztag
hajtotta végre. A bosszúhadjárat levezénylésére, a magyarok
és németek megfélemlítésére és menekülésre kényszerítésére
a népfelszabadító bizottságok tevékenysége elegendő lett
volna, Tito azonban a Magyarországhoz tartozó területen különösen
keményen akart fellépni. A magyarellenes írtóhadjárat nem
mindenhol zajlott le azonos módon. Az általános irányelveken túl
a tragikus események menetét olykor az egyéni bosszú is befolyásolta.
Becse, Mohol, Bajmok, Zombor, Bezdán, Temerin, Újvidék és
Szabadka voltak a legvéresebb események színhelyei. A bosszúhadjárat
része volt a magyarok és németek tömeges elűzése.
A szabadkai egykori Mácskovics-féle téglagyár agyaggödrében
több száz embert végeztek ki. Nem kíméltek senkit, válogatás
nélkül hurcoltak el magyarokat, horvátokat, németeket;
gyermekek és idősek egyaránt áldozatul estek a partizánok
kegyetlenségeinek. Nyughelyük a Zentai úti temető mögötti
agyaggödör, a 44-es parcellaként emlegetett tömegsír.
Szabadka város önkormányzata 1994 óta minden évben városi
szinten megszervezi az ökumenikus megemlékezést az ártatlan áldozatokról.
Gondos és precíz vendéglátóm, mikor szabadkai programomat
egyeztettük, figyelmeztetett, hogy hozzak magammal meleg ruhát,
mert lent a „gödörben” mindig hűvösebb van…Az égiek idén
kegyesek voltak a megemlékezőkhöz, mert csak a koszorúzás végén
kezdett el szemerkélni az eső. Idén tehát november 2-án,
Szabadkán a Zentai úti temetőben, a Vergődő madárnál emlékeztek
meg több százan az 1944-45-ös eseményekről. Szabadkáról és
környékéről több száz civil polgárt hurcoltak el és végeztek
ki ártatlanul. A 44-es parcella síremlékein 852 elhunyt neve
szerepel, a lista pedig évről évre bővül. November 2-án,
halottak napján, a kegyeletadás napján emlékeztek a szörnyű,
rettegéssel teljes időkre. Voltak, akik személyes, s
voltak,akik lelki indíttatásból vettek részt az emlékező
rendezvényen. A rendezvényen megtudhattuk, hogy 2011-ben már
egy új lélekharanggal kongathattak az elhunytak lelki üdvéért,
most pedig a megemlékezést a harang megszentelésével kezdték;
a szertartást Palatinus István római katolikus plébános
végezte el. „Mindenható örök Isten, a te neved segítségül
hívása megszentelő, alázatos lélekkel kérünk, áld meg és
szenteld meg az emlékezés harangját, hangja kiáltsa világgá
a kegyetlen megtorlás által halálra gyilkoltak fájdalmát.”
–hallhattuk a plébános úrtól. Immár 23 éve emlékeznek a
szabadkai magyarok az 1944-es eseményekre, és ez a szomorú hely
állandó gyülekező helyükké vált halottak napján. A
harangszentelést követően Radnóti Miklós Ősz és halál
költeménye hangzott el, majd Georg Thurmair versét, a
„Wir sind nur Gast auf Erden“-t szavalta el a szabadkai
Paulinum Gimnázium egyik diákja.
Az irodalmi részt többnyelvű ökumenikus istentisztelet
követte, amin Palatinus plébános úr elmondta: „a halottak
napja nem múlhat el megemlékezés nélkül. Isten igéje az a végső
szó, amely mindannyiunkban békét és reményt olt. Kőbe írt
nevek emlékhelye elé tesszük az örök életbe vetett hitet
jelképező pislákoló mécseseinket, gyertyáinkat és virágainkat.
Ez a tett évről évre elkötelezettségre hív mindannyiunkat,
akik jelen vagyunk, hogy megválaszoljuk az alattunk is, és körülöttünk
is szerteszét heverő embertársaink, véreink hozzánk kiáltó
kérdését. Hogy megválaszoljuk ezeknek a csontoknak a kérdését,
hogy mikor nyugodhatnak már számukra kijelölt méltóságteljes
sírban.”
 Surányiné
Réti Katalin református lelkipásztor Csiha Kálmán erdélyi
református püspök Fény a rácsokon c. könyvéből választott
egy alkalomhoz illő idézetet: „A rácsok a földből nőttek,
a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság
s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a
fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért,
bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában
soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz,
akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok.
De aki tudja, hogy van valaki, aki minden rácsnál hatalmasabb és
hozzá kötődik és Tőle kap erőt, azt fogollyá tenni nem
lehet soha.” Dolinszky Gábor evangélikus lelkész a
zsoltáros szövegének felolvasása után Kányádi Sándor Az én
miatyánkom c. költeményét szavalta el.
Kern Sólya Mária, a városi képviselő-testület
elnöke beszédében kiemelte: „megtiszteltetés számomra,
hogy Szabadka város szolgálatában ellátott tisztségemnél
fogva szólhatok önökhöz itt, a 44-es parcellánál. Szomorú,
de mégis megtisztelő feladat. 1944-ben háború volt, annak
minden borzalmával, bombázásokkal, idegen csapatok ki-és
bevonulásával. Azután jött a «fölszabadulás», ahogyan azt
évtizedeken át hivatalosan tanították. 1944 őszén Szabadka
polgárai közül sokakat elhurcoltak, megkínoztak, és kíméletlenül
kivégeztek. Ha az akkori hatalom részéről véletlenül említésre
kerültek ezek az események, kizárólag háborús bűnösökről
beszéltek. Legfeljebb néha megjegyezték; talán volt közöttük
egy-két ártatlan is. Mi, akik most itt állunk, hisszük, hogy
az áldozatok vétlenek voltak. Hogyan is lettek volna bűnösök,
mikor kicsiny gyermekek is voltak közöttük? Azonban mi nem azért
vagyunk itt, hogy ítélkezzünk, azt bízzuk arra a történészbizottságra,
amely arra alakult, hogy az akkori eseményeket kivizsgálja. Egy
biztos, az emléktáblák arról tanúskodnak, hogy az áldozatok
legtöbbje magyar volt. Amit mi megtehetünk, az a kegyelet és a
tisztelet megadása. A főhajtás mellett azon kell fáradoznunk,
hogy hasonló szörnyűség soha ne történhessen meg.” A
beszéd után a megemlékezők, a pártok és civil szervezetek képviselői
elhelyezték a kegyelet virágait. Nekünk pedig nemcsak hogy nem
szabad elfelejtenünk a történteket, hanem kötelességünk emlékeztetni
ezekre az eseményekre. Ezzel tartozunk délvidéki véreink emlékének!
Medveczky Attila
|
