vissza a főoldalra

 2012.11.23. 

Nem háborús bűnösök, nem kollaboránsok, hanem áldozatok

„Bogner úr, ha véletlenül önnek a bunyevácok ártottak volna, akkor öntől bocsánatot kérek.”

Prof. Dr. Bogner István 1944-ben született Szabadkán, a délvidéki magyarirtás idején, édesapja az áldozatok közt volt, 1945-ben végezték ki, így őt nem ismerhette. Nagyon sok volt a ’90-es években a fehér folt a partizánok kegyetlenkedéseit illetően. Professzor úr több mint két évtizede vesz részt a kutatásokban, mint az 1944-ben Kivégzettek Szabadka Város Történelmi Emlékbizottságának tagja. Milyen nehézségekbe ütköztek, mikor elkezdték felkutatni az áldozatokat?

 –Húsz év alatt a fehér foltok valamelyest összeszűkültek, habár még ma is sokszor azt tapasztalom, hogy félelem él az áldozatok hozzátartozóiban. Így voltak, akik egyértelműen megtagadták az adatszolgáltatást, holott közöltük, hogy mi nem vagyunk kapcsolatban államhatalmi szervekkel, „csak” az áldozatok névsorát szeretnénk összegyűjteni és feljegyezni azt, mennyien voltak. Ez a munka kezdődött meg 20 évvel ezelőtt. A rendszerváltás előtt – ha szabad egyáltalán rendszerváltásról beszélnünk – is volt adatgyűjtés, de csak magánúton. Én például 1989-ben feladtam egy újsághirdetést a Magyar Szóban, hogy aki ismerte édesapámat, vagy valamit tud róla, jelentkezzen nálam. El is jött egy idős úr, egy bunyevác ember, szépen felöltözve, fekete nyakkenőben, és azt mondta: „Bogner úr, ha véletlenül önnek a bunyevácok ártottak volna, akkor öntől bocsánatot kérek.” Ő 30 emberről tudott, akiket a környékről elhurcoltak és kivégeztek. Még a nevüket közölte, sőt azt is tudta, hogy az adott személy akkor mennyi idős volt, és mi volt a foglalkozása. Akkor ezeket az adatokat mi leellenőriztük. Közben megjelent az ún. fehér könyv, ami Szabadka és környékének háborús veszteségeit taglalta. Ebben hozzávetőlegesen 4000 név szerepelt. Abban ellenőriztük le, hogy az adatközlő általi nevek szerepelnek-e benne. A fehér könyvet azért lehet hitelesnek tekinteni, mert azt levéltárasokból és történészekből álló bizottság állította össze. Arra is volt példa, hogy jöttek hozzánk listákkal, de arra kértek minket, senkinek ne szóljunk arról, hogy ezeket kitől kaptuk. 1994-ben adta ki emlékbizottságunk a Memento című kiadványát, s ez a könyvecske tartalmazott jónéhány olyan adatot, és nevet, melyek nem voltak pontosak. Ezért is szükséges az ellenőrzés. Egyik lista nagybátyám nevét tartalmazta, aki azért élte túl a terrort, mert egyszer megjavította az egyik partizán autóját. Így hazamehetett, és nem a bajmoki akácfánál végezték ki. Mikor már a második Mementót adtuk ki, akkor már 200 áldozattal többet közöltünk, és a helytelen adatokat kiszedtük a kötetből.

 Kik támogatták ezt a kutatómunkát? Erkölcsileg, ill. anyagilag?

 – Anyagilag nem kaptunk támogatást, hanem mindenki önkéntesen végezte el a munkát. Hiszen magyarnak érezzük magunkat, és ezzel tartozunk azon hozzátartozók, ismerősök emlékének, akiket kegyetlenül kivégeztek. A ’90-es évek elején, amikor Milosevicsék hatalma megerősödött, egyre nagyobb volt rajtunk a nyomás. Akkor viszont olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy magyar polgármestere volt Szabadkának, és ő támogatott bennünket.

 Amint említettük édesapja is az áldozatok közt volt. Nem támadták azzal, hogy valamiféle bosszúvágy tüzeli?

 – Ezt nem mondták, de azt már igen, hogy jobb lenne, ha én nem szólalnék meg olyan sokat az ügyben, mert az hihetik, erőszakkal akarom rehabilitálni édesapámat, az viszont igaz, hogy nagy bennem az igazságérzet. 1994-ben, az 50 éves évforduló alkalmával is voltak, akik óvatoskodtak, mondván, apámat a katonai bíróság „törvényesen” ítélte halára, mikor a nép ellenségének nyilvánította. Végül is én tartottam a beszédet, de amit akkor mondani akartam, csak 15 évvel később mondhattam ki, ott a ’44-es parcellában, hogy tudnunk kell most már 65 év után, hogy nem azok a háborús bűnösök, akik itt nyugszanak, hanem azok, akik ezt a szörnyűséget ővelük elkövették. Hiszen sokszor kollaboránsnak, háborús bűnösnek bélyegezték meg az ártatlan áldozatokat. Akkor leírta az újság, hogy végre akad valaki, aki erről szólni mert.

 Nem érte önöket fenyegetés?

 – Nem egyszer kaptam fenyegető leveleket, melyben leírták, úgy jársz majd, mint az apád.

 Eddig mennyi áldozat neve ismert?

 – 852 áldozat nevét tudjuk, és az ő sorsukat pontosan leellenőriztük. Ennyi név szerepel a Memento harmadik kiadásában. Most készülünk a negyedik megjelentetésére, amihez nyolc névvel kaptam többet. Amíg nem dől el, hogy mikor jelenik meg a könyv, és kapunk-e rá támogatást – mert egy sokkal nagyobb kötetben gondolkodunk, ami történészek által bemutatná Szabadkát és annak történelmét is dióhéjban, így a partizánok által elkövetett gyilkosságokat is – addig ez a nyolc név sem lesz publikálva.

 Volt-e olyan réteg, akiket „szívesen végeztek ki” a partizánok? Gondolok papokra, szerzetesekre, tanítókra…

 –A Tisza-menti katolikus papok és szerzetesek nagy részét kivégezték, de arról nem tudok, hogy Szabadkáról elhurcoltak volna ferenceseket. Nem lehet azt kijelenteni, hogy a városban főleg az értelmiségieket üldözték. Akik közismertek voltak Szabadkán, s akikről feltételezték, hogy közösségformáló erővel hatnak, nem kerülhették el a halált.

 Kikhez jut el a Memento könyvecske?

– Amikor a harmadik kiadás elkészült, megváltozott a városi közigazgatás, így mi az elkészült 500 példányt szétosztottunk magunk közt, hogy adhassunk a téma iránt komolyan érdeklődőknek, a történészeknek, kutatóknak, újságíróknak. Kilenc éven át a Vox Humana egyesület elnöke voltam – ma alelnöke vagyok – , és külföldi, anyaországi vendégeink is kaptak a kiadványainkból.

Egy másik téma: a nyáron hirdették ki XVI. Benedek pápa dekrétumát, amelyben elismeri a vajdasági származású Bogner Mária Margit vizitációs nővér hősies erényeit. S elindult a boldoggá avatási eljárás. Ha jól tudom, az ön nagynénjéről van szó…

 –Így van, édesapám és ő édes testvérek voltak. Érd-ófalui sírhelyéhez minden évben zarándoklat indul innen, a Délvidékről is. A székesfehérvári egyházmegye papjai és hívei minden szentmisén imádkoznak Bogner Mária Margit boldoggá avatásáért. Sírhelyéhez a világ minden tájáról érkeznek a gyógyulni vágyók. Halála évfordulóján, május 13-án pedig püspöki szentmisét tartanak a tiszteletére. 2010-ben ott volt Maria Januszewicz is a családjával. 2000 szilveszterén érte baleset a fiatal varsói lányt, orvos édesapja is ügyeletes volt a kórházban, amikor azt mondták, menthetetlen, s ha esetleg fel is épül, az agysérülése miatt soha többé nem tud beszélni. A vallásos család hallott már Bogner Mária Margitról, a családtagok és a nővérek is az ő közbenjárását kérték az imáikkal. Olyan csodálatos módon meggyógyult a lány, hogy 21 nap múlva elhagyta a kórházat, s azóta már angol–francia szakos tanárként dolgozik. Találkoztam is személyesen a családdal, és számomra kellemetlen volt, hogy nekem köszönték meg a gyógyulást. Közöltem: én nem tettem semmit. Spányi Antal püspök úr azt mondta nekem, mivel ezt a gyógyulást az egyház hivatalosan csodaként ismerte el, így sejtése szerint 2014-ben boldoggá avatják Bogner Mária Margitot.