vissza a főoldalra

 2012.11.23. 

Színházunknak nemzetmegtartó ereje és feladata van

Egy-egy műfajon belül a saját stílusunkat akarjuk kialakítani

Mezei Zoltán színművész, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának igazgatója 1973-ban Nagybecskereken született. Az Újvidéki Művészeti Akadémián Hernyák György és Soltis Lajos osztályában végzett. Dolgozott a budapesti Musical Színházban, a Forrás Színházi Műhelyben, a Szolnoki Szigligeti Színházban valamint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is. Négy évadon át az Újvidéki Színház társulatának tagja. Hat éven át Hernyák György osztályában tanársegéd az Újvidéki Művészeti Akadémia drámai tanszakán. 2000-től vendégművészként rendszeresen részt vesz a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának munkájában, 2004-ben a társulathoz szerződik. 2006-tól a Népszínház Magyar Társulatának igazgatója. Jelentősebb színpadi szerepek: Mrozek: Károly (Szemorvos); Presser: Padlás (Rádiós); Moliére: Amphitryon (Amphitryon); Verebes: Senki sem tökéletes (Jerry); Szép Ernő: Vőlegény (Fox Rudi); Shakespeare: Hamlet (Leartes); Bródi: A tanítónő (Nagy Pista); Tóth Ede: A falu rossza (Göndör Sándor); Akutagava: A vihar kapujában (Pap); Brandon Thomas: Charley nénje (Jack); Steinbeck: Egerek és emberek (George); Tasnádi: Titanic vízirevü (Matyik Lajos); Koljada: Murlin Murlo (Misa); Csáth-Fekete: Emma (Zöldi); Bulgakov: Moliére (Félszemű).

Rendezések: Genet: Cselédek (Zenta, 1995.); Shakespeare: Windsori víg nők (Tanyaszínház, 2003.); Brackett-Diamond-Wilder-Verebes: Van, aki forrón szereti (Szabadka, 2000.); Brandon Thomas: Charley nénje (Szabadka, 2005.); Mezei-Pálfi-Szőke-Brestyánszki: Záróra (Szabadka, 2005.); Kalmár - Kovács Nemes - Ralbovszki - Brestyánszki: Adieu Bandi (Szabadka, 2009); Mezei - Pálfi - Szőke - Brestyánszki: Safe House (Szabadka, 2009)

Díjak: a Szerbiai Színházak Fesztiválján színészi különdíj (1993), a nyíregyházi Móricz Színház közönségdíja (1998), Nyíregyháza városának nívódíja (1998).

 A falak néhol beáznak, a próbatermeink pedig egy 20 éve nem működő gyár épületében vannak

 A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Tapasztalt asszony c. előadása előtt beszélgetünk igazgató úrral. Olvastam, hogy a nyáron pénzhiány miatt leállt a szabadkai Népszínház építése, felújítása. Jelenleg milyen körülmények között játszanak?

 –Engedje meg, hogy helyesbítsem a hírt, mert az építkezés nem a nyáron, hanem sokkal korábban állt le. Idestova 1-1,5 éve nem dolgoznak a felújításon. Több mint öt évvel ezelőtt bontották le az épületet, s akkor még három játszóhelye volt a színháznak. A szabadkai Narodno pozoriste – Narodno kazaliste – Népszínház intézményén belül egy szerb és egy magyar társulat működik. Közös a műszaki osztály, közös a bérelszámolás, a menedzsment, viszont mindkét társulatnak külön művészeti vezetője és szervezési osztálya van. A tartomány és Szabadka városa – mert kettősalapítású, fenntartású a színházunk – a két társulatnak külön-külön évi négy bemutatóra ad támogatást. Azt tudni kell, hogy minden bemutatónak legalább másfél hónapos a „kifutási ideje”, tehát a próbafolyamata. Tíz hónapig tart a szezon, és jelenleg a két társulat egyetlen egy színpadon játszik és próbál. Így társulatonként a négy bemutatót szinte lehetetlen kivitelezni. A felújítás előtt volt kamaraszínpada, stúdiója a színháznak és emellett a Jadran-színpadon – egy régi, legendás mozi átalakított helyiségében – játszottunk. Ma csak az utóbbi maradt meg. Ha egy kicsit komolyabb műszaki követelményeket támasztana egy-egy rendező, vagy egy-egy színházi produkció, akkor minderre a Jadran nem lenne alkalmas. Ráadásul rossz az akusztikája, a térelrendezése ennek - a csupán pótléknak jó - teremnek. Anno a három játszóhellyel a két társulat elegendő mértékben tudott színpadhoz jutni. Most viszont sem a szerb, sem a magyar társulat nem bír normális körülmények közt játszani. Néha meg kell harcolni egyetlen egy óra próbáért, hiszen a műszak – ami közös – folyamatosan épít és bont. További problémák: nincs a színpad közelében díszlettároló hely, a falak néhol beáznak, hullik a vakolat, a próbatermeink pedig egy 20 éve nem működő gyár épületében vannak. Ott van a díszlet-és jelmezraktár is, ami csak rosszul zárható. A fűtéssel, a vízvezetékkel, a mellékhelyiségekkel is igen nagy a gond. Gyakran előfordul, hogy délelőtt a „gyárban”, míg délután a színpadon próbálunk, s ilyen esetben át kell szállítani a díszleteket és a kellékeket. Mindehhez csak egy mikrobusz áll rendelkezésre, mert kamionja nincs a színháznak, azt esetenként bérelni kell. Ha egy magyarországi vidéki színház játszási , művészeti feltételeit veszem alapul, ahhoz képest mi rendkívül mostoha körülmények között játszunk. Attól tartok, hogy mindez idővel rányomja a művészi produkcióra, a szellemi munkára is a bélyegét. A társulat lelkesedése, dinamizmusa sok-sok problémát képes orvosolni, de egy idő után bizony bele lehet fáradni abba, hogy alapvető technikai, műszaki körülmények hiányoznak a játszáshoz. Ilyenkor pedig szkeptikussá, fásulttá válik a művész. Arra gondol: talán felesleges mindent beleadnom a munkába, ha ilyen viszonyok uralkodnak. Ha a művész azt látná, hogy az építkezés a tervek szerint halad előre, az bizakodással töltené el, de itt nem erről van szó. Nagyon félek attól, hogy mindkét társulatnál egyre mérsékeltebb lesz a lelkesedés, a hevület, és marad a megfáradtság, a rutinból való játszás.

 Egyáltalán bízhatunk abban, hogy valamikor befejezik az építkezést?

 –Nincs anyagi forrás a további munkálatokra. Nem vagyok az építkezés szakértője, de azt hallottam, hogy 20-30%-os az elkészültség. Öt évvel ezelőtt én is azt mondtam, hogy szükséges a felújítás, és nagyon bizakodó voltam. Ma is az vagyok, muszáj optimistának lennem, különben abbahagynám az egészet…De egyre kevésbé hiszem el azt, hogy éveken belül normalizálódik a helyzetünk. Országos szinten azt látom, hogy az új politikai garnitúra egyre jobban visszafogja a kiadásokat. Nem hiszem, hogy most az lenne számukra az elsődleges, hogy éppen egy színház, éppen egy szabadkai színház problémáit oldják meg.

 A politikai változások erősen kihatnak a kulturális életre?

 –Közvetlen módon még nem érezzük ennek a hatását, tehát azt nem mondhatjuk, hogy az új vezetőségnek nincs szükség színházra. Az újságban viszont azt lehet olvasni, hogy „hullanak ki csontvázak a szekrényből”, s a nyugdíjrendszer összeomlásával is fenyegetőznek. Katasztrofális az ország gazdasági helyzete, és arról is olvashattunk, hogy az Európai Unió legszívesebben visszahozná a vízumkényszert, nem megnyugtató a koszovói helyzet – láthatjuk, hogy ezen problémák mellett egy kulturális intézménnyé eltörpül, ha a politikai spektrumot nézzük.

 Ha visszajönne a vízumkényszer, akkor kulturális gettóba lennének bezárva?

 –Mi túléltük a vízumkényszert is. Ha azt újra bevezetnék, az visszalépést jelentene, de olyan hatalmas nagy tragédiát nem okozna, azért sem, mert a magyar társulat tagjai jórészt kettős állampolgárságúak. Megnehezítenék a sorsunkat, de nem hiszem, hogy újra bevezetnék ezt a rendszert, valószínűleg csupán így akartak nyomást gyakorolni Szerbiára. Mindennél sokkal nagyobb baj, hogy nem halad az építkezés.

 Nagyon fontos, hogy a Vajdaságban élő magyarok magyar nyelven előadott színdarabokat tekintsenek meg

 Mivel vajdasági magyar nyelvű színházról van szó, talán kérdezhetek ilyet, s nem tűnik túlzottan az egész patetikusnak, hogy mi a társulat küldetése?

 –Valóban, mivel kisebbségi színtársulatról van szó megállja a helyét a küldetés fogalma, és az egészről nem avittas beszélni. Színházunknak nemzetmegtartó ereje és feladata van, mert nagyon fontos az, hogy a Vajdaságban élő magyarok magyar szót halljanak, magyar nyelven előadott színdarabokat tekintsenek meg. Mindez lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy a vajdasági magyar otthon érezze magát. Ha mindez hiányzik, akkor saját otthonában idegennek találhatja magát. Szabadkán, Újvidéken és Zentán üzemel kőszínház. A zentai pedig ún. befogadószínház, társulat nélkül. Szabadkán három, Újvidéken pedig egy magyar nyelvű színház rendelkezik önálló társulattal. Mindemellett nagyon sok kis-és nagy magyarok lakta településről nem tudnak beutazni Szabadkára, vagy Újvidékre, és ezért mi megyünk hozzájuk. Nagyon lényeges a tájolási program, amit a Magyar Nemzeti Tanács támogat anyagilag. Ha mi nem utaznánk ki például Muzslyára, vagy Zomborba, akkor ott az emberek soha nem találkoznának a magyar nyelvvel a saját családjuk közösségi terén kívül.

 A felvilágosodás idején és reformkorban a magyar nyelv pallérozása és az erkölcs nemesítése volt a színházcsinálók fő célja.

 –És most ez lényeges a vajdasági magyarok körében. Fontos, hogy az itt élő magyarok tudják, érezzék, vannak magyar intézményeik, létezik magyarul beszélő színházi kultúra, sajtó és könyvkiadás.

 Azokat a darabokat, amiket tájolni visznek, gondolom eléggé egyszerű színpadtechnikával állítják színre. Semmilyen forgószínpad, szárazjég…

 –Igen, ilyenkor leegyszerűsítjük az előadásokat. És vannak olyan előadások, melyek eleve úgy készülnek, hogy tudjuk, azokkal tájolni megyünk. Forgószínpadot meg alapból sem tudunk használni. Mi repertoárszínház vagyunk, így a klasszikustól a vígjátékokon, az abszurdokon keresztül a kortárs drámáig nálunk minden megtalálható. Arra törekszünk, hogy mindent láttassunk a színpadunkon. Bár az idei elég erősen kortárs évadra sikerült.

 Adott évadban a kortárs, máskor pedig a klasszikus vannak többségben?

 –Igen, mert a következő évad pedig inkább klasszikus lesz. Az évad nálunk szeptembertől május végéig tart, és igyekszünk megtartani a repertoár színház profilját. S közben a társulat igyekszik megkeresni a saját hangját, formáját, előadásait. Nem az a célunk, hogy utánozzunk másokat, hogy trendeket kövessünk, hanem egy-egy műfajon belül a saját stílusunkat akarjuk kialakítani. Sokszor nem kész darabokat veszünk elő, hanem egy rendezői ötlet nyomán, műhelymunka által születik meg az előadás. Így jött létre a Tapasztalt asszony c. darabunk is. Arra is van példa, hogy egy színészi kezdeményezésből lesz új előadás – már a negyedik bemutató felett. Ez is alátámasztja azt mennyire élő, és dinamikus a társulatunk, és a már meglévő, már megírt színpadi műveket is nyersanyagként kezeljük. Ezt az íróink nem szeretik, de én is azt a nevelést kaptam, hogy a legklasszikusabb mű is egy olyan forrás, amit átszűrünk a mai világon, a saját életünkön, okosságunkon, vagy butaságunkon, és ebből lesz az előadás.

 A közönség könnyen elfogadta a kortárs darabokat?

 –Fokozatosan ismertettük meg a közönséggel a kortárs műveket, és azt vettük észre, hogy nagyon jól fogadták azokat. Volt olyan rendező, aki megnézte a tavalyelőtti évad repertoárját, és látta, hogy Csáth Géza- és Ibsen-műveket is bemutatunk, ami egy repertoárszínházhoz képest merész próbálkozás. Kérdezte: nem játszunk közönségbarátabb műveket? Azt feleltem, hogy évek alatt alakult ki ez a műsorpolitika. Sőt: ha a színházunk egy évadban inkább szórakoztató darabokat, vígjátékokat játszik, akkor vannak, akik a mélyebb gondolatokat hordozó műveket kérik.

 Több előadásunk, mely Magyarországon komoly siker ért el, Szerbiában nem kellett

 Mennyire elismert, elfogadott ez a színtársulat helyi, országos és kárpát-medencei szinten?

 –Szabadkán nagyon népszerűek vagyunk, attól sosem tartunk, hogy nem látogatják az előadásainkat. Az egyértelmű, hogy vannak előadások, melyekre jobban be kell csalogatni a nézőt, de legtöbbször teltházzal játszunk. Az utóbbi években egyre gyakrabban fellépünk Magyarországon, amit rendkívül fontosnak tartok, mert a vendégjátékokkal tudunk minél inkább részévé válni az egyetemes magyar színjátszásnak. Nem törekszünk arra, hogy a budapesti kritikusoknak, vagy az ottani szakmai elvárásoknak minden áron megfeleljünk, de arra igen, hogy ami itteni gondolatból, energiával létrejön, azt minél több magyarországi városban bemutassuk. Az utóbbi időben sikerült kiváló reputációt elérnünk a magyar színházi szakmán belül. Szerbián belül viszont igen kevés helyre hívnak meg bennünket. Elmaradtunk a szerbiai fesztiválokról; nem önszántunkból, hanem mert egyszerűen nem válogatták be a produkcióinkat. Több előadásunk, mely Magyarországon komoly siker ért el, Szerbiában nem kellett. Ezt szeretnénk a következő időszakban orvosolni. A nyitás egyik momentuma, hogy az évad végén egy olyan kortárs szerb darabot mutatunk be aminek a rendezője boszniai. Ez mindenképpen olyan szláv darab lesz, mellyel az itthoni fesztiválokat próbáljuk megcélozni.

 Azt hallottam, hogy önöknél nincs bérletrendszer, mégis mindegyik előadásuk teltházas. Mi a titok nyitja?

 –Főleg az, hogy nincs nagy nézőterünk. Ez viccesen hangzik, de így van. A másik ok, hogy az előadásaink nagy része kamara, így kisebb , 120 fős nézőtérrel játsszuk. Így tartható fenn az, hogy egy-egy darab két évadon át megél. Jómagam nagyon érzem a bérletrendszer hiányát, de azt a főigazgatóság nem engedélyezi, pedig én is, sőt elődöm is tett erre javaslatot. Az volt az ellenvetés: annyira ziláltak a viszonyaink, hogy nem mindig tudjuk tartani a terveinket. Ez sajnos igaz. Viszont színház nélkül nem maradna a néző. Havonta átlagosan15 előadást játszunk, de ebben a tájolások, a vendégjátékok is benne vannak. Az lenne az optimális, ha a színházban havonta 20 előadást tudnánk játszani, de ez technikailag kivitelezhetetlen. Ha mindez mégis megvalósulna, ahhoz már a bérletrendszer szükséges.

 Milyen a kapcsolatuk a helyi magyar tannyelvű iskolákkal?

 –Nagyon jó viszonyt ápolunk ezekkel az intézményekkel. Tavaly kezdeményeztük, hogy az MNT jegytámogatást nyújtson az iskoláknak. Tudom, hogy ezzel a tanároknak többet kell adminisztrálniuk, de mégis a magyar kultúra terjesztéséről van szó. Ettől függetlenül minden magyar alap-és középfokú iskolában dolgoznak olyan pedagógusok, akik rendszeresen, havi szinten hozzák a tanulókat a színházba. Így közönségünk nagy része középiskolás és egyetemista.

 Ha jól tudom 17 fős a társulat. Rájuk kell építeni minden esetben?

 –Amikor szükséges, vendégművészt hívunk. Természetesen az alacsony bevétel miatt – mert 200-300 dináros jegyárakkal működünk, ami 800-1200 ft-ot jelent, többet nem áldoznak színházra a mai gazdasági helyzetben – erre nem kerül gyakran sor, mert a „külsősök” gázsiját a bevételből kell kifizetni.

 Hogyan válogatják ki a színészeket?

 –A vajdasági magyar színházi életre nem jellemző, hogy a színész évadonként máshol játszik. Ez Magyarországon szinte teljesen megszokott. De mi csak akkor szoktunk új színészeket keresni, ha valaki elszerződik tőlünk. Ebben az esetben a frissen diplomázottak közül válogatok. Az elmúlt évadban történt, hogy az elszerződések miatt három új, az évben végzett színészt vettünk föl. Nem vagyunk amatőrök, így nálunk feltétel a színművészeti oklevél. Nagyon szeretnék még színészeket felvenni, de erre nincs lehetőség. Már annak is örülök, hogy a gazdasági válságra hivatkozva nem csökkentették a munkahelyeket. Az jó, hogy a színész biztonságban érezheti magát az állandó szerződés miatt, de az már nem, hogy nincs mód frissítésre, és nehezebb a csapatépítés. Az megint csak jó, hogy jól ismerik egymást a tagok, s így olyan metakommunikáció alakult ki, ami segíti a műhelymunkát.

 A társulat mennyire vesz részt a kulturális életben? Gondolok arra, hogy a színészek a magyar iskolák ünnepségein szavalnak…

 –Szűk keretek között, mert az iskoláknak nincs pénzük erre. Viszont az elmúlt években egyre többször fordul elő, hogy elhívják a színészeinket ünnepségekre, zenés , irodalmi félórák megtartására, sőt ún. céges bulikra is.

 Említette a Magyar Nemzeti Tanácsot, aminek a központja ott van, ahol a Pannon TV-nek, vagy a rádiónak. Oda is elhívják a színház tagjait?

 –A Pannon Tv-vel folyamatos az együttműködésünk. Ők felveszik az előadásainkat, cserébe folyamatosan reklámozzák műsorainkat, és közvetítenek az eseményekről, a próbákról. Beharangozókat készítenek, és az évadzáró, és évadnyitó gálánkat élő egyenes adásban közvetítik. Most pedig a Délvidéki Magyar Színjátszás Napjának gálaműsorát is élőben közvetítették. Ez egy közös nagy ünnep, s ennek keretében adjuk át a Pataky-gyűrűt, ami a délvidéki színjátszás legrangosabb színészi kitüntetése és némi pénzjutalommal is jár. Pataky László alapította a Népszínházat, s ő hordott egy jellegzetes pecsétgyűrűt. Innen az ötlet.

 Beszéltünk arról, hogy színészek lépnek fel iskolai ünnepségeken. Önt mi, vagy ki sodorta a színművészet felé?

 –Valóban iskolásként, diákszínjátszóként kezdtem el színházzal foglalkozni. Majd az egyik lehetőséget hozta a másik után az élet. Már középiskolás diákként úgy éreztem, hogy nekem színészettel kell foglalkozni; így az újvidéki színművészetire készültem. A főiskola elvégzése után az Újvidéki Színház tagja lettem, ahonnét a Móricz Zsigmond Színházba csábítottak el. Nyíregyházán három éven át játszottam, majd hosszú éveken át szabadúszó színészként működtem Magyarországon, míg volt tanárom, Hernyák György vissza nem hívott tanársegédnek a főiskolára. Szabadkán pedig olyan remek csapatra találtam, hogy leszerződtem a Népszínházhoz, majd egy évre rá, 2006-ban a társulat engem javasolt művészeti vezetőnek. Jelenleg a második mandátumom második időszakát töltöm. Azt viszont még nem tudom, hogy utána maradok-e ezen a poszton.

 Hiába nyomorúságosak a körülmények, mégis még „lobog tűz”a színészek lelkében

 Mit jelentett a ’80 –as  években magyar színésznek lenni a Vajdaságban, s ez menyire változott meg 1990 után?

 –Maga a lényeg nem változott. A ’80-as évek végéig nagyon gazdag és kulturális élet folyt. Csak gondoljunk az Újvidéki Televízióra. Annak műsoraiban gyerekként még én is szerepeltem. Filmet forgattunk Budapest és Újvidék koprodukcióban. Ez a tévé átalakult, lebombázták az épületet, az ma már teljesen más…Az Újvidéki Rádiónak külön társulata volt, amelyik rádiójátékokat hozott létre. Talán sokkal több lehetősége volt az akkori színésznek megszólalni, talán ismertebb is lehetett, vonzóbb is volt ez a pálya, de a lényeg, a színészet küldetésjellege nem változott meg. A mai napig „meg kell harcolni” minden egyes előadásért. Szó sincs arról, hogy az előadásokat száraz munkának vennénk, s mikor legördül a függöny, akkor azt mondanánk, egy elintéznivalóval kevesebb van. Azt látom, hogy hiába nyomorúságosak a körülmények, mégis még „lobog tűz”a színészek lelkében. Sokkal nagyobb tétnek érzem azt, hogy ilyen viszonyok közt játsszunk, rendezzünk, színházat vezessünk, mint máshol. Itt vannak a gyökereink, sőt együtt fejlődik szellemileg a színész, a rendező a közönségével.

 Említette, hogy a Népszínházban főleg fajsúlyosabb darabokat játszanak, viszont Magyarországon főleg musicalekben lépett föl.

 –Szerencsém volt, mert Magyarországon játszottam zenés darabban, klasszikusban, és ún. polgári drámában is. Azt pedig, hogy milyen a szabadkai társulatunk sajátossága, az érzi jobban, aki kívülről figyel bennünket. A lényeg most mégsem a stílus, hanem az: él-e a színház, s játszik-e a színház? Azt érzi a magyar színész, hogyha mi ide, ebbe a faluba nem megyünk el fellépni, akkor helyettünk senki nem játszik magyar színházat. És ez az igazi motivációs tényező!

 Tehát ez a színház közvetve nevel is?

 –Mégpedig azzal, hogy műsorra tűzi a klasszikus és a kortárs drámákat, azzal, hogy darabot írunk a saját meglátásainkból, de lesz Mágnás Miska decemberben, és Kosztolányi –művekből is mutatunk be összeállítást.

 Hat éve igazgató. Nem bánta meg sosem a döntését?

 –Dehogynem! Miközben Palicsról beautózom Szabadkára a napi teendők járnak a fejemben. Hogy mit is kéne megvalósítani. És azt is tudom, milyen technikai akadályai vannak a célok megvalósításainak. Ilyenkor legszívesebben felmondanék. Erre nem történt példa, de nem tudom, hogy gyávaságból, vagy bátorságból. Nem akarok megfutamodni, és nem akarom a társulatot cserbenhagyni, azt a társulatot, amelyik bízik bennem. És ez a bizalom kötelez.

Medveczky Attila