vissza a főoldalra

 2012.11.23. 

Törvényszerű volt, hogy részt veszek a forradalomban

85 éves Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a Nemzet Sportolója

Ő a világ legeredményesebb vízipólósa, az egyedüli, aki játékosként és edzőként is olimpiai bajnok lett. Ennek ellenére állítja, hogy a legnagyobb szeretetet a Fradi játékosaként és edzőjeként élte meg. Neveltetése és mély hazaszeretete miatt magától értetődő volt számára az 1956-os forradalomban való részvétele. Hiába mondhatja magát okleveles művészettörténésznek, visszavonulása után sem tudott elszakadni a medencétől, és edzői pályára lépett. A közéletbe történő bekapcsolódását Csurka Istvánnak köszöni, akivel hatvan éves barátság kötötte össze. 85. születésnapján családja, barátai és sporttársai mellett Orbán Viktor miniszterelnök is felköszöntötte.

A Magyar Fórum vendége Gyarmati Dezső a Nemzet Sportolója, a játékosként háromszoros, edzőként pedig egyszeres olimpiai bajnok pólólegenda.

Hogyan telt a születésnapját övező időszak?

 –Nagyon sokan megünnepeltek a születésnapom kapcsán. A Corvin közi 56-os megemlékezésen megkaptam a Pesti Srác kitüntetést. A Polgárok Házában is tartottak egy rendezvényt a tiszteletemre, és a média is élénk érdeklődést mutat felém mostanában. Külön öröm és büszkeség, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr is gondolt rám, és szívélyes hangvételű levélben emlékezett meg a születésnapomról. Megható volt mindezt átélni, és ezúton is köszönöm szépen mindenkinek, aki felköszöntött!

 Hogyan vette kezdetét csodálatos pályafutása?

 – Világéletemben sportoltam, ízig-vérig sportember voltam mindig is. Kipróbáltam szinte mindent, kevesen tudják például, hogy jégkorongban is magyar bajnok vagyok, 1951-ben ugyanis játszottam néhány meccset a később aranyérmet szerző Bp. Kinizsiben. Persze az igazi közegem mindig is a medence, és a vízilabda volt. A Gamma és a Csepel volt az első két állomáshelyem, ám kiemelkedő játékos Újpesten lett belőlem, és innen kerültem be a nemzeti csapatba is.

 Az 1948-as londoni olimpián már tagja volt a válogatottnak.

 – Így van, sőt, előtte 1947-ben már ott voltam a főiskolai világbajnokságot nyert csapatban is. Londonból ezüstérmet hoztunk haza, de látszott, hogy a következő időszakban nagyszerű eredményeket szállíthat majd a magyar póló, hiszen már ott volt a csapatban Szívós István, Lemhényi "Butykó" és Jeney Laci is. Később bekerült közénk Kárpáti Gyuri, Markovits Kálmán, Bolvári Antal és a többi klasszis, akikkel aztán Helsinkiben már aranyérmet nyertünk. Ezt követően 1954-ben Európa-bajnokok lettünk, rá két évre pedig ismételten olimpiai aranyérmet szereztünk Melbourne-ben. Nem túlzás: akkoriban uraltuk a világot a medencében.

 Ön 1956-ban nemcsak az olimpiai aranyérem megszerzésében vett tevékenyen részt, hanem előtte a magyar forradalomban is. Hogyan lett részese a forradalmi eseményeknek?

 – Azzal kell kezdeni, hogy mindig is elleneztem mindenfajta szélsőséget. Legjobban talán úgy jellemezhetném magamat, hogy középutas, de mélységesen nemzeti elkötelezettségű ember vagyok, már csak a neveltetésem okán is. Emiatt talán érthető, hogy sem a nyilasok, sem pedig a kommunisták rémtetteivel nem tudtam semmiféle közösséget vállalni. 1956-ra már egyértelmű lett hogy az ország, a magyar nép egy független, önálló államot szeretne, ilyenben képzeli el a saját jövőjét. Az előbb elmondottak miatt számomra evidencia volt, hogy rokonszenvezem a megmozduló egyetemi ifjúsággal, törvényszerű volt, hogy részt veszek a forradalomban. Október 23-án gyönyörű, napos, szép őszi idő volt. A városi megmozdulások hírére a margitszigeti edzés után már nem mentem vissza a Normafára, az edzőtáborunkba, ahol akkor az egész csapatunk tartózkodott, hanem csatlakoztam a békésen vonuló, egyre népesebb tömeghez. Később a Széna téren is ott voltam, az ottani barikádok építésében is részt vettem. Persze az olimpiai indulás is foglalkoztatott, ami a kialakult helyzet miatt kérdőjeleket vetett fel. Ezért Kutas István társaságában Nagy Imre miniszterelnököt is felkerestük, aki engedélyt adott kiutazásunkhoz, sőt két Ikarus-buszt is adott annak érdekében, hogy Csehszlovákiába mehessünk. Onnan indultak ugyanis a repülőink, amelyek Ausztráliába vitték a magyar olimpiai csapatot.

 Csehszlovákiába még november 4-e előtt indultak el?

 Hogyne, ráadásul boldogan, hiszen idehaza győzött a forradalom, amikor mi elindultunk. Eztán vettek drámai fordulatot az események. Éppen november 4-én, vasárnap indultak a repülőink Prágából az olimpia színhelyére. A Rude Pravo aznapi számának címlapján az állt, hogy leverték a budapesti ellenforradalmat. Nem tudtuk, igaz-e a hír, vagy csak kacsa, hiszen a Rude Pravo a Csehszlovák Kommunista Párt hivatalos lapja volt, ám nem volt sok idő gondolkodni, mert a gépek felszálltak, velünk a fedélzeten.

 Mikorra értek ki Melbourne-be?

 – Az út közel egy hetet vett igénybe, hiszen akkoriban még nem lehetett egy átszállással, egy nap alatt megoldani egy ilyen hosszúságú utat. Többször is leszálltunk, miközben itthonról egy ideig nem jutott el hozzánk semmi hír. Képzelheti a lelkiállapotunkat... Érkezésünk így is emlékezetesre sikeredett, hiszen több ezren köszöntöttek bennünket, még a Himnuszt is elénekelték a tiszteletünkre. Az ottani sajtóból aztán értesültünk arról, hogy a Rude Pravo sajnos igazat írt, tényleg leverték a forradalmat. Természetes dolog volt, hogy amint lehetett, igyekeztünk kapcsolatba lépni itthon maradt szeretteinkkel, hogy megnyugodjunk: nem esett bántódásuk.

 Hogyan voltak képesek a feladatukra, vagyis a sportra összpontosítani ebben az élethelyzetben?

 – Eleinte nagyon nehezen, de ez azt hiszem, teljesen érthető. Aztán körülbelül egy héttel az olimpiai vízilabda-torna rajtja előtt a szövetségi kapitány, Rajki Béla összehívta a csapatot. Nagyszerű és nagy hatású beszédet tartott számunkra. Azt mondta: "Fiúk, egy hét van az olimpiáig! Ami otthon történt, azon változtatni úgysem tudunk. Egy dolgot tehetünk, szerezzünk egy kis örömet az otthoniaknak, nyerjük meg az aranyérmet!" Éreztette, megértette velünk, hogy nincs helye az önsajnálatnak, a sopánkodásnak, most nem ennek van itt az ideje. Nagyon összeszedtük magunkat, és sikerült a feladatunkra összpontosítani. Ennek volt köszönhető a későbbi győzelmünk.

 A Szovjetunió elleni meccs előtt is el tudtak vonatkoztatni?

 – Teljes mértékben nyilvánvaló, hogy nem, de amennyire szükséges volt, annyira igen. Tudtuk, hogy az aranyért vívott küzdelemben három nagyon komoly ellenfél van, az olasz, a szovjet és a jugoszláv válogatott. A szovjet meccsben azt a lehetőséget láttuk meg, hogy alkalom nyílt a visszavágásra, mégpedig semleges helyen, egy medencében, egyenlő feltételek között. Éreztük, hogy soha vissza nem térő alkalom ez, és élnünk kell a lehetőséggel! A 4-0-s győzelem hatalmas eredmény volt, más kérdés, hogy az ominózus pofon miatt, amelytől Zádor Ervin vérző fejjel jött ki a medencéből, nyugaton elsősorban a bulvárértéke lett nagy ennek a meccsnek. Több helyen írták, hogy lám, a szovjetek még a medencében is vérfürdőt rendeznek. A lényeg számunkra nem ez volt, hanem a győzelem!

 Az olimpia után disszidált, amiért 1958-as hazatérését követően két évre eltiltották a pólótól. Így összesen négy évet hagyott ki, mégis visszatért a legjobbak közé, sőt, 1964-ben újra olimpiai bajnok lett Tokióban. Hogyan tudott visszatérni a csúcsra?

 – Ez elsősorban Brandy Jenő érdeme, aki engedte, hogy lejárjak közéjük edzeni a Tüzér utcába a Honvéd edzéseire, és nagyon sokat köszönhetek a Ferencvárosnak és az ottani barátaimnak is. Ugyanis 1960-ban, amikor letelt a két éves eltiltásom, olyan döntés született, hogy bárhová mehetek pólózni, csak a Ferencvároshoz nem. Kárpáti Gyuri, Karinthy "Cini", Farkas Gábor és a többiek azonban a legmesszebbmenőkig kiálltak értem, így végül mégis a zöld-fehérekhez szerződhettem. Nem a nulláról kellett mindent újrakezdenem, mert bár valóban kihagytam négy évet, a sportos életmódomat egy pillanatra sem adtam fel. Ha nem volt éppen medence, és nem tudtam úszni, akkor futottam, gimnasztikáztam. A kondíciómat tehát mindig tudatosan őriztem, így lényegesen könnyebb volt visszarázódni. Az a közeg pedig, ami a Fradiban fogadott, minden képzeletet felülmúlt. Játékosként és edzőként is ide kötnek a legszebb évek. Egyetlen szurkolótábor sem tudja annyira szeretni a sportolóit, edzőit, mint a Fradi-tábor. Amikor azt kiabálták, hogy "Dezső bácsi jó napot, bajnok lett a csapatod", ha akartam, ha nem, könny szökött a szemembe. A lényeg, hogy a Ferencvárosban másodvirágzásomat éltem, és egészen 40 éves koromig tovább pólóztam.

 A rendszerváltás idején közéleti szerepet is vállalt.

 – Igen, és ebben Csurka Istvánnak tartozom köszönettel. Vele még az 1950-es évek elején ismerkedtem meg, abban a korszakban, amikor ő a Kárpáti Gyurival gyakori vendég volt a lóversenypályán. Oda én nem jártam ki velük, viszont rendszeresen együtt zsugáztunk a Fészekben meg a Hungáriában. Mindig nagyon jó viszonyban voltunk. Nagy Imre 1989-es újratemetésekor Olaszországban, Bolognában edzősködtem. Az olasz rádió is közvetítette a temetést, természetesen olasz nyelven, amit egy ottani barátom fordított nekem. Ez a barát kérdezte tőlem: a te gondolkodásoddal, múltaddal miért nem jelentkezel, miért nem vállalsz valami szerepet? Miközben kapacitált, eszembe jutott Csurka István, aki akkor már az ellenzék egyik vezető személyisége volt! Csakhamar fel is vettem a kapcsolatot Pistával, aki azonnal hívott maguk közé, mondta, hogy itthon a helyem, és ha hazajövök, okvetlenül jelentkezzem nála. Így is történt, és gyakorlatilag ő vitt engem az akkori MDF-be, Lezsákhoz, meg a többiekhez. Később is nagy Csurkista voltam, maradtam, Pista hívott is, hogy tartsak vele a MIÉP-be, de nem volt elég bátorságom vele menni, nem volt elég merszem hogy vele együtt lépjek. Halálával személy szerint is nagy veszteség ért, mert hatvan évig voltunk barátok, és amióta ismertem, nagy tisztelője voltam mint írónak, és mint magyar embernek egyaránt!

 Végezetül egyvalamit áruljon még el: mi a véleménye az utódokról, napjaink magyar pólóválogatottjáról?

 – Sokan csalódásként élték meg, hogy Londonban az ötödik helyen zártak a fiúk. Szerintem viszont az is káprázatos eredmény, hogy háromszor egymás után sikerült arannyal zárniuk az olimpián. Minden gárdának van egy felfelé ívelő pályája, van a zenit, és elérkezik a leszállóág. A Kemény-csapat így is hosszú ideig tudott a topon maradni, így teljesen reálisnak tartom, hogy nem sikerült negyedszer is nyerniük. Ráadásul most biztosra vehető, hogy nem lesz azonnal egy újabb aranygeneráció, mert kell egy kis idő, amíg újra összeáll egy nagy csapat. A magyar póló azonban ontja magából a tehetséges fiatalokat, ezért hiszem, hogy előbb-utóbb ismét mi leszünk majd a legjobbak a világon!