Függetlenség

2012.11.30.

A Kádár-kormány első külföldi kormánnyal kötött megállapodása már hazugságnak bizonyult
(Hegedűs Attila: Az 1956-os magyar forradalom és Jugoszlávia)

1956 történetével számtalan kötet foglalkozott már, jelen kiadvány azonban a puszta eseménytörténetet kívül igyekszik a korabeli magyar-jugoszláv viszonyt és a forradalom leverése után Jugoszláviába menekült csaknem húszezer magyar sorsát is bemutatni, az ismert tényeket feldolgozni. A szerző azokra az eddig megjelent tanulmányokra, könyvekre és természetesen azon levéltári dokumentumokra támaszkodott, amelyekhez hozzá tudott férni. Hegedűs Attila elsőként a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulását mutatja be az 1956-os forradalomig, külön kitérve a Sztalin-Tito összetűzésnek az államközi kapcsolatokra gyakorolt hatására, majd röviden beszámol a forradalom legfontosabb eseményeiről, annak leveréséről, valamint Nagy Imréék elrablásáról (a volt miniszterelnök és társai ugyanis pont a jugoszláv nagykövetségen tartózkodtak letartóztatásukig). Hegedűs Attila vajdasági történész több írásában rámutatott már, hogy a mai napig is erősen él a köztudatban az a tévhit, miszerint Tito jugoszláv vezetése „teljes mellszélességgel” támogatta volna a magyar forradalmat.

A téves megállapításra rájátszott az 56-ot követő több, mint három évtized is, amikor nem kerülhettek nyilvánosságra sem Magyarországon, sem Jugoszláviában ezt cáfoló dokumentumok. A kilencvenes években azonban egyre inkább kirajzolódott Tito szerepének igazi mivolta, a mindenható jugoszláv vezető igazi (kétszínű) arca. Ezek szerint Tito eleinte támogatta Nagy Imre hatalomra kerülését, hiszen a szocializmus építésének saját különutas építésének magyarországi megvalósulását látta benne. Később, miután a magyar miniszterelnök egyre inkább közeledett az utcán tüntető és harcoló tömegek elképzeléseihez, és miután kormányába bevette az időközben újjáalakult történelmi pártokat is, magatartása megváltozott. Amikor a szovjetek újabb katonai beavatkozásról döntöttek, kikérték Tito véleményét is. November 2-án éjjel Brioni szigetén lezajlott tárgyaláson a jugoszláv vezetés még Hruscsovot is megdöbbentette azzal, hogy mennyire készségesen támogatta a magyar forradalom erőszakos leverését. Sőt felajánlotta, hogy Nagy Imrét kivonja a politikai közéletből, oly módon, hogy ráveszi őt a miniszterelnöki posztról való lemondásra. Tudjuk, hogy ez a kísérlete nem járt sikerrel. A kötet második része az ötvenhatos menekültekkel, s azon belül is kiemelten a Jugoszláviában menedéket kérőkkel foglalkozik, külön vizsgálva a jugoszláv-magyar vegyes bizottságok munkáját, valamint a menekülttáborokban élő magyarok életét. A kötet végén a szerző húsz egykori résztvevő visszaemlékezéseit közli.

Ahogy közöltük, a könyv elsőnek a két ország kapcsolatát mutatja be a második világháború végétől a Sztalin-Tito ellenségeskedésig. Idézzünk Hegedűs Attilától: „A népfrontpolitika Jugoszláviában közvetlenül a második világháború után egészen mást jelentett, mint azokban az országokban, ahol a többpártrendszer, a koalíciós politika volt a jellemző. Ezáltal a jugoszláv politikai rendszer magasabb fejlettségi szintet jelentett a Magyarországon – a szovjet csapatok benntartózkodása miatt – vezető szerepet játszó Magyar Kommunista Párt számára, mivel az közelebb állt a szovjet rendszerhez. Miután Jugoszláviában korán kommunista hatalom jött létre, magyar-jugoszláv relációban – némileg hasonlóan a szovjet kapcsolathoz – a formális diplomáciai, államközi kapcsolatokat is egyre inkább meghatározta a kommunista pártok és pártvezetők viszonya. Akkoriban a szovjet és a jugoszláv törekvések abban sem különböztek egymástól, ahogyan támogatták a térségben a kommunista hatalomátvételt. Ily módon Titónak mint fontos szövetségesnek a tekintélynövekedése sem volt zavaró mindaddig, amíg önállósulási szándékot nem mutatott. Rákosi Mátyás 1947 tavaszán még azt mondta Molotovnak egy megbeszélés alkalmával, hogy Magyarországon Jugoszlávia népszerűbb, mint a Szovjetunió. Azonban Tito egyre nyilvánvalóbb önállósulási törekvései, Moszkvától független politikája nagyban elmérgesítette a viszonyt Tito és Sztalin között, aminek következménye volt, hogy 1948-ban a Tájékoztató Iroda bukaresti ülésén meghozta a Jugoszláv Kommunista Pártot elítélő határozatát, s kizárta soraiból.” Ezután moszkvai hatásra is megromlott a magyar vezetés és a jugoszláv állam vezetői közötti viszony. És az is sokat elárul, hogy Rákosi a többi szovjet csatlós állam vezetőjénél is nagyobb igyekezettel látott neki a feszültség fokozásához. S mindez tetten érhető a Rajk és társai elleni koncepciós perben, ahol Rajkot többek közt jugoszláv kémnek titulálták, ezért ítélték halálra, és végezték ki. Így a két ország kapcsolata teljesen megromlott. A javulás csupán Sztalin halála és Nagy Imre első miniszterelnöksége idején következett be. Viszont ez a közeledési folyamat Nagy Imre leváltása után ismét megtorpant. „Viszont az érdeklődés Nagy Imre sorsa iránt a jugoszláv politikai elit részéről nem szűnt meg. Ez különösképpen Milan Georijevic újságíró, budapesti követségi titkár részéről volt tapasztalható, aki többek között a Nagy Imréhez közel álló Gimes Miklóssal és Vásárhelyi Miklóssal tartotta a kapcsolatot. Később kiderült, hogy Georijevicen keresztül Tito asztalára kerültek Nagy Imrének azok az írásai, amelyeket 1955 márciusától 1956 elejéig készített, valamint egy levél is, melyet a jugoszláv vezetőkhöz írt, s amelyet Nagy még a legközelebbi munkatársai előtt is titokban tartott. Közben a szovjet vezetés azt várta a jugoszlávoktól, hogy legalább hallgatólagosan elismerjék a Szovjetunió vezető szerepét, s egyértelműen távolodjanak a nyugati hatalmaktól, hiszen a valóban szokatlanul szívélyes jó viszony alapja a korábbi szovjet-jugoszláv ellentét volt. Titóék azonban éppen erre nem voltak hajlandók, ragaszkodtak az ország különutasságához, azaz a nagyhatalmaktól való egyenlő távolsághoz. Így csak újabb 11 hónap elteltével, 1955 májusában került sor Hruscsov és Bulganyin miniszterelnök – már akkoriban is Canossának nevezett – belgrádi látogatására. Bár a jugoszlávok változatlanul kitartottak az egyenrangú kapcsolatok mellett, s a Varsói Szerződéshez sem csatlakoztak, a látogatást követően a két ország és vezetői közötti kapcsolatok rendkívül barátivá váltak. 1956 júniusában Tito jugoszláv delegáció élén három hetet töltött a Szovjetunióban, ahol a szovjet vezetők őszintén megosztották velük a szocialista táborral kapcsolatos gondjaikat. Határozatlannak ítélték meg a kommunista párt politikáját részben Csehszlovákiában, nagyobbrészt Magyarországon, s leginkább Lengyelországban”.

Érdekes, hogy a magyar bocsánatkérést tartalmazó levél a jugoszlávok felé sajnálatos körülményekről tett említést, ami miatt megromlott a két ország kapcsolata, de a magyar pártvezetés azt elismerte, hogy elhamarkodottan foglalt állást a jugoszláv kommunista vezetés ügyében. Ezt a levelet eredetileg Rákosinak kellett volna aláírnia, de őt Mikojan javaslatára az első titkári tisztségből felmentették, így Gerő lett az aláíró. Később Gerő a Szovjetunióban megígérte Titónak, hogy minden korábbi hibát helyrehoz. Andropov, Moszkva budapesti nagykövete viszont jelentésében arra is kitért, hogy „«a jugoszláv sajtó meglehetősen határozottan támogatta a magyarországi ellenzéki elemeket». S itt a Nagy Imréhez kötődő csoportra gondolhatott. Valóban, az akkori kommunista ellenzék egyfajta mintaként tekintett a független, de szocialista Jugoszláviára, amire a szovjet nagykövet szerint a jugoszlávok is rájátszottak, hiszen fogadásaikra «meghívják az ellenzéki beállítottságú magyar közszereplőket, s körükben a szocialista építés ún. jugoszláv útjának előnyeit propagálják.» Ebben elsősorban Mijatovic kereskedelmi tanácsos járt az élen. Rajk László rehabilitálása és újratemetése után a jugoszláv külügyi államtitkárság szóvivője azt közölte, hogy a kegyeleti megemlékezésen elhangzott beszédek azt bizonyítják, hogy a magyar kormány és párt célja a múlt következményeinek felszámolása.

1956. október 23-án Soldatic nagykövet este, Gerő 8órakor elhangzott rádióbeszéde előtt küldte el Belgrádba első beszámolóját. Ebben ismertette a tüntetők követeléseit, beszámolt a tüntetőknek Jugoszlávia iránti szimpátiájáról. De azt is közölte, hogy szerinte egyre erősebb a nacionalista tendencia. Erre azt hozta fel példaként, hogy a tüntetők a vörös csillagot összetaposták, és a menetben a régi Kossuth-címert viszik. És pontosan ez, az ún. nacionalista „kilengés” az, ami Tito számára problémás volt. A jugoszláv nagykövet következő jelentésében már az október 25-ei, a Parlament előtti vérengzésekről számol be, nem ismerve annak méreteit: „innen két alkalommal is telefonáltak a nagykövetségünkre, és beavatkozást kérnek a vérontás elkerülése végett. 13 órakor mintegy ezer tüntető érkezett a követséghez, tekintélyes polgárok és munkások, a Himnuszt énekelték és Titót éltették. Annak a kívánságuknak adtak hangot, miszerint a jugoszláv kormány kérje az ENSZ-et, hogy az idegen csapatok hagyjanak fel azon magyar polgárok magyar területen való gyilkolásával, akik békésen fegyelmezetten kifejezésre juttatják: követelik a saját szabadságukat.” Minderre nem került sor. Október 26-án kérte föl Hruscsov Micunovic moszkvai jugoszláv követet, hogy személyesen tolmácsolja Titónak a szovjet álláspontot. A szovjet pártvezetés szerint az események lényege, hogy a Nyugat megpróbálja a II. világháború utáni status quot a maga javára megváltoztatni. Ahogy már említettük, a jugoszláv vezetés nagyon érzékenyen reagált a magyar „nacionalizmus” legapróbb jeleire, és kezdettől fogva ellenezte a többpártrendszert, amiben a szocialista berendezkedés megkérdőjelezését látta. Nem volt érdekelt a szövetségi rendszer megbolygatásában sem, mert a szovjet állásponthoz hasonlóan mindenfajta kibontakozás előfeltételének a status quo megőrzését tartották. Ezért is történt az, hogy a jugoszlávok magukra vállalták Nagy Imréék eltávolítását. Nagy Imre kormányának kommunista tagjaival nem sokkal rádióbeszédének elhangzása után elfogadta a jugoszláv követség által felkínált menedékjogot, tehát besétált a csapdába. Tito a már említett brioni találkozón ajánlotta fel a szovjet vezetőknek, hogy a magyar miniszterelnököt munkatársaival és családtagjaikkal együtt a budapesti nagykövetségre menekítik, ahol majd rábírja a lemondásra. A cél egyértelműen az volt, hogy a magyar miniszterelnököt kizárják a politikai közéletből, így gyakorlatilag vezető nélkül hagyva az utcán még harcoló magyar egységeket. Az tény, hogy a magyar miniszterelnök szinte az első hívásra eleget tett a szovjet invázió megkezdése után, de ezt azért cselekedte így, mert feltétlenül hitt Titónak. Nem tudott arról, hogy egy nappal a szovjet katonai beavatkozás előtt mire vállalkozott vele kapcsolatban Tito. „Nagy Imre a jugoszláv követségen sem volt hajlandó lemondani miniszterelnöki posztjáról, noha arra Tito utasítására a követség munkatársai többször is megpróbálták rávenni. Nagy tisztában volt vele, ha lemond, amellett, hogy elárulja a forradalmat, szabad teret ad a Kádár-kormánynak, legitimmé teszi azt…Dobrivoje Vidic külügyminiszter-helyettes november 21-én megegyezést írt alá Kádár Jánossal, miszerint: …«Nagy Imre és társai ellen, akik november 4-én együttesen a budapesti jugoszláv nagykövetségen találtak menedéket, korábbi tevékenységük miatt nem tesznek semmilyen lépést, s így szavatolják személyi biztonságukat.» A megállapodás alapján 1956. november 22-én délután hat órakor a következő személyek hagyták el a nagykövetség épületét: Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Táncos Gábor, Haraszti Sándor, Jánosi Ferenc, Fazekas György, Szilágyi József, Ujhelyi Szilárd, Vásárhelyi Miklós, feleségeik és gyermekeik, valamint Rajk Lászlóné. Amikor Nagyék elhagyták az épületet, a kirendelt autóbuszra szálltak, ahol a szovjet katonák – az új magyar kormány segítségével – elrabolták őket. Kádár, mikor aláírta az említett megállapodást, tisztában volt vele, hogy nem tartja be azt. Magyarán a Kádár-kormány első külföldi kormánnyal kötött megállapodása már hazugságnak bizonyult.”

A korabeli jugoszláv kormány a szabadságharc leverését követően nem akadályozta meg az országba történő magyar menekültek beözönlését. Közvetlen november 4-ét követően már megindultak a menekültek a déli határszakasz felé. Eleinte néhány százan, de a hónap végére számuk már több ezerre növekedett. Amikor az osztrák–magyar határt 1957 januárjában lezárták a magyar és szovjet fegyveresek, Jugoszlávia maradt a menekülés egyetlen útja. A jugoszláv hatóságok 1956 novemberében még napi rendszerességgel toloncoltak vissza a földjükre menekült magyarokat. Később ez a magatartásuk megváltozott. Tito tömbökön kívüli, kommunista állama külpolitikai okokból ekkor már betartotta a nemzetközi menekültügyi egyezmény előírásait és biztosította a továbbutazás lehetőségét is a magyaroknak. Az akkori jugoszláv kormány nem sok adatot közölt a menekültek számát illetően. Az első ilyen – amit egyébként az összes napilap közölt – 1957. január 21-én kerül napvilágra. E szerint addig 7958 menekült érkezett az ország területére, másnap pedig még 643 személy érkezéséről számoltak be. Az utolsó jelentést, amit a közvélemény is megtudhatott, a Jugoszláv Külügyi Államtitkárság április 6-i közleményéből ismerhetjük. A menekültek száma akkorra már elérte a 18 799-et. Közülük akkor 2134 személy visszaköltözött Magyarországra, 870-en valamelyik nyugati országba távoztak, 430-an pedig Jugoszláviában telepedtek le. A befogadótáborokba 15 785-en maradtak. Arról, hogy hogyan alakult később a sorsuk, már nincs hivatalos adat. A menekültek első hulláma 1956 októberének végétől december közepéig érkezett Jugoszláviába. Ebből kiderül, hogy a forradalom leverése előtt is érkeztek magyar állampolgárok az ország területére. De azok főleg karhatalmisták voltak, akik a forradalom leverése után visszatértek. Az igazi menekülthullám viszont a forradalom leverése után indult meg.

A néhány kordokumentumot tartalmazó melléklettel, egykori jugoszláviai magyar újságok fakszimiléivel, irodalomjegyzékkel és névmutatóval záródó kötet elsősorban szakkönyvtárak, valamint helytörténeti gyűjtemények számára ajánlott.

(Hegedűs Attila: Az 1956-os magyar forradalom és Jugoszlávia, Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2010.)

M.A.