vissza a főoldalra

 2012.10.05. 

A nemzeti reneszánsz történelmi esélye

Beszélgetés Lakitelekről Lezsák Sándorral

Negyedszázada rendezték az első lakiteleki találkozót Lezsák Sándor író-tanár házának udvarán. Idén az évforduló alkalmából ismét lesz egy összejövetel a Lakitelek Népfőiskolán. Az esemény és az évforduló kapcsán beszélgettünk Lezsák Sándorral.

 1987-ben a rendszerkritika, és a rendszerváltás szükségessége, 2007-ben pedig a kétharmadot eredményező nemzeti összefogás reménye fogalmazódott meg Lakiteleken. Mi az idei összejövetel célja, mit kívánnak most megfogalmazni?

 –Az évfordulós rendezvényünk a fiatal történészek egy töredékének jelentkezése lesz. Magam is érdeklődéssel várom, hogy tanulmányaik, elemzéseik alapján hogyan látják a nyolcvanas évek második felének világpolitikai, hazai történéseit, ellentmondásait, feszültségeit azok, akik a hetvenes, nyolcvanas években születtek. Tehát ez az évfordulós rendezvény a közéletben tapasztalható nemzedékváltást erősíti. Tehetséges fiatalokkal újul meg az ország, ezt elősegíteni minden területen kötelességünk. Természetesen jogos várakozás előzi meg Orbán Viktor miniszterelnök úr és Balog Zoltán miniszter úr felszólalását, gondolatait is.

 Az alapítók közül Csengey Dénes után immáron Fekete Gyula és Csurka István is távozott az élők sorából. Mennyire más ebben a helyzetben szervezni az újabb lakiteleki találkozót? Mi fog biztosan hiányozni Csengey, Csurka és Fekete kényszerű távollétében?

Egyre többen hiányoznak. Joó Rudolf is, Makovecz is, és még nagyon sok neves és kevésbé közismert társunk, akik a nyolcvanas évek második felében elszántan küzdöttek a helyi és országos hatalommal, és kockáztattak munkahelyet, barátságot, családi nyugalmat. Igen, hiányoznak a barátaink, hiányzik Csengey Dénes forradalmi hevülete, izzó tekintete, és hiányzik Csurka István politikai helyzetelemzése, drámaírói érzéke és a magyar valóság iránti érzékenysége, és Fekete Gyula több évtizedes politikai tapasztalata, közírói bölcsessége. De szóljunk azokról is, akiknek jelenvalósága rendkívüli erőt ad: Csoóri Sándor élő metaforái, gondolatainkat, mint patak vándorköveit csiszoló költészete, cselekvésre szigorító figyelmeztetése, Für Lajos fegyelmező ereje, a tudományos-közírói műhelyéből érkező elemzések, kordokumentumok, Kiss Gy. Csaba hiteles közép-európai könyvei, a jövendő tudósait nevelő katedrája, a szomszédságban élő népek értékeit közvetítő kapcsolatrendszere, és végül Bíró Zoltán, akinek megszólalása történelmi fordulópont volt az 1987-es lakiteleki találkozón, politikai tájékozottsága, a közeli és a távolabbi nemzeti múltból táplálkozó jövőképe engem ma is tanít. A Magyar Hírlapban hetente megjelenő politikai esszéi segítségével pedig évtizedek múlva is érthető lesz napjaink magyar szabadságküzdelme.

 Az idei rendezvény sajtómeghívóján az szerepel, hogy fiatal történészek idézik meg a ’80-as évek végét kutatásaik alapján. Tudatos-e, hogy ezúttal az írók, közéleti személyiségek és a politikusok helyett kizárólag történészek előadásait lehet majd meghallgatni?

 –Igen, ez tudatos döntés. A folyamatos nemzedékváltás csak akkor lesz bőtermő, csak akkor leszünk képesek a fiatal tehetségeket erősíteni, ha méltó helyzeteket, közfigyelmet teremtünk számunkra.

 Engedje meg, hogy idézzek öntől egy öt évvel ezelőtti interjúból: „A választási győzelmet követően pedig hivatalokban, minisztériumokban, a helyi közéletben túlharsogtak minket, profizmussal kérkedtek, mesteri technikákkal kuszálták össze a rendszerváltoztató gazdasági, pénzügyi világot és a magánvagyonukat gyarapítva sikeresen halásztak, zsákmányoltak a zavarosban. A társadalom, a közvélemény tisztességes részét, pedig szinte hipnotizálta a média. Mi voltunk a célpontban, akik abban a lehetetlen politika helyzetben megpróbáltuk a lehetségest elérni.” Ezt az 1990-es MDF-győzelem utáni helyzetre visszaemlékezve mondta elnök úr 2007-ben! Nem érzi úgy, hogy akár most is elmondhatná, szinte szóról-szóra ugyanezt?

 –Az ellenfelek nem változtak, a szereposztás is maradt, a politikai színjáték rendezője, dramaturgja most is a háttérben nyerészkedik. Ami tragikus a történetben: ez nem szappanopera, hanem gyötrelmes valóság. Sokszor az az érzésem, hogy százezrek úgy élik meg, úgy nézik a magyar valóságot, akár a helyi, akár az országos, vagy európai történéseket, mintha televíziós szappanoperát néznének. Csak kevesen döbbennek rá, hogy ezt a történetet nem lehet kikapcsolni, nem lehet átváltani egy másik csatornára, ez a mi magyar valóságunk. A januári Békemenet számomra azt bizonyítja, hogy a jó ügy érdekében lehet mozgósítani olyan tízezreket, akik nem csak nézői akarnak lenni sorsunknak, hanem cselekvő részesei, formálói, alakítói. Azt tapasztalom, hogy újra és újra elő lehet hívni azt az egészséges veszélytudatot, amely 2010-ben kétharmados többséget biztosított számunkra a parlamentben.

 Mindehhez kapcsolódik a kérdés, hogy miért áll elő a nemzeti oldal győzelme esetén minden esetben az imént idézett helyzet? Kik és milyen céllal „hipnotizálják” a magyarokat saját, nemzeti kormányuk ellen?

 –Ne tessék ezen csodálkozni! Az ellenfél iszonyatosan erős. Évtizedek óta pénztömeggel, fegyverrel, titkosszolgálati eszközökkel, tudatmódosító médiával azért dolgozik, hogy a „múltat végképp eltörölje”, s „holnapra nemzetközivé váljon a világ”. A politika mindig valamilyen szintű harcot is jelent a hatalomért, a fennálló hatalommal szemben. Magyarországon az a tragikus, hogy vannak csoportok, melyek időről-időre úgy támadják a nemzeti elkötelezettségű kormányt, hogy egyúttal támadják magát a nemzetet is. Ezzel ártanak az országnak, mert a nemzetközi beágyazottságuk sokkal erősebb, mint a nemzeti, s a hatalomvágyuk is felülkerekedik bennük minden más megfontoláson. Ez már nem csak politikai, de a rendszerváltás kezdeteitől fogva erkölcsi probléma is nálunk.

 Lakitelek – akár az ottani találkozókat, akár a Népfőiskola tevékenységét vesszük alapul – a nemzeti gondolat egyik szellemi központja lett hazánknak! Mint ennek az alapítóját, kérdezem: hogyan áll most a magyar ügy, milyen a jövőképe nemzetünknek, határon innen és túl?

 –A Lakiteleki Népfőiskola az én reményeim szerint a nemzeti ügyek egyik fóruma lesz a jövőben is. Arra a kérdésre nehéz elfogulatlan választ adni, hogy a magyarság ügye most milyen állapotban van és milyen a jövőképe nemzetünknek. Ennek egyik oka az, hogy sokféleképpen gondolkodunk, és sokféle módon manipulálták évtizedeken át a magyarságot, roncsolták nemzeti öntudatát. Jószerivel csak a mostani kétharmados kormányzat igyekszik tisztább helyzetet teremteni a köztudatban. Ma a civil társadalom egy része, a kormányzat és számos intézmény éppen azért küzd, hogy egy pozitív nemzettudat általánossá váljék a magyarságban határon innen és túl, és ez a nemzeti önismeret legyen a magyar jövőkép megbízható, erős alapja. Ma sorskérdés, hogy szellemi és erkölcsi értelemben is megerősödnek-e a magyar családok, és hogy az oktatási-nevelési intézményekben a tanítók, tanárok képesek lesznek-e színvonalasan előtérbe helyezni a nemzeti gondolatot. Meggyőződésem, hogy az iskola világát áthangoló kétharmados törvények, de akár a Hungarikumokat védelmező törvényünk, vagy a Kincsem Nemzeti Lovas Programunk az erős nemzeti elkötelezettséget is szolgálja. Az elmúlt év áprilisában a kétharmados nemzeti többségünk az Országgyűlésben elfogadta Magyarország Alaptörvényét. Azoknak is érdemes részleteiben is megismerni, akik a bizalmi kötés miatt elfogadták ugyan, de nem olvasták. Érdemes rászánni azt a másfél-két órát, mert nemzetünk jövőképével barátkozhatunk. Olyan magyar jövővel, amelyben a szabadság, a tulajdon és a család szentsége, védelme mellett a történelmi haza, a nemzet biztonsága is alapvető kötelezettségünk. Magyarország Alaptörvénye a nemzeti reneszánsz történelmi esélye.

Kovács Attila