vissza a főoldalra

 2012.10.12. 

A színházi világban nem történt meg a katartikus rendszerváltás

A mozifilmekben többnyire ugyanazok az arcok tűnnek fel, sőt ugyanaz a csapat csinálja a show-kat is

Helyey László Jászai Mari-díjas színművész Újpesten született 1948-ban. Pályáját 1968-ban amatőr színészként kezdte az Universitas Együttesben, majd 1975-ben, a Színművészeti Főiskola elvégzése után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. 1978-tól a Nemzeti Színhát, 1982-től a Katona József Színház tagja volt. 1984-től ismét a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1986-től a Pécsi Nemzeti Színház, egy év múlva a szolnoki Szigligeti Színház tagja volt. 1989–1992 között újra Kaposvárott játszott, majd a Budapesti Kamaraszínház tagja lett. Több mint 50 filmben játszott. Jelenleg az Újszínházban játszik. Sokoldalú, markáns egyéniségű színész. Népszerű színművész, közel félszáz filmben és csaknem száz színdarabban játszott. Fontosabb színházi szerepei: Dávid Ferenc (Páskándi: Vendégség); Pozzo (Beckett: Godot-ra várva); Cyrano de Bergerac (Rostand); Lvov doktor (Csehov: Ivanov); Don Quijote (Leigh–Wasserman: La Mancha lovagja); Bandi, a ló (Orwell–Peasbee: Állatfarm); Mitch (Williams: A vágy villamosa); Woland (Bulgakov: A Mester és Margarita); Orgon (Molière: Tartuffe); Henry Higgins (Loewe- Lerner: My fair Lady ); Akki, koldus (Dürrenmatt: Angyal szállt le Babilonba); Georges (Poiret: Őrült nők ketrece); Tót Lajos (Örkény: Tóték); Georges (Cocteau: Rettenetes szülők). Kedvelt szinkronhang: az ő hangján szólal meg rendszeresen Gérard Depardieu és Donald Sutherland, emellett maradandót alkotott Morgan Freeman hangjaként a Hetedikben.

 Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek c. darabjára készülnek az Újszínházban. A Pozsgai Zsolt által rendezett premier október 5-én lesz a nagyszínpadon. Ebben a darabban Henrik tábornokot játssza. Ez egy igen bátor vállalkozás.

 –Mostanában nagy divatja és kultusza van Márainak, így meg kell felelni bizonyos elvárásoknak. Be kell vallanom, hogy magát a regényt még nem olvastam el, bár tervbe vettem. A próbafolyamat ideje alatt nem is akarom elolvasni, mert akkor talán olyat kérnék számon a dramatizált változaton, a forgatókönyvön, ami nincs benne, s ahhoz meg nincs jogom. Így most számomra a színpadi mű az alap, ami minden bizonnyal követi az eredeti cselekményét. Márai Sándort a XX. század egyik legjelentősebb magyar írójának tartom, csak egy nehézsége, ami ugyanakkor a szépsége is, a szövege. Szeretem, ha veretes, és nehéz szövegeket mondunk, de itt a nehézséget az jelenti, hogy költői prózáról van szó. Olyan prózáról, amiben benne van Márai stílusa. Olyan prózáról, ahogy a hétköznapokban nem beszélünk, de Márai világában mindez természetes.

 Márai biztos közel áll önhöz, mert nyáron Füveskönyvek címmel Márai, Hamvas Béla és Weöres Sándor műveiből olvasott föl Gyulán, a Ladics-ház udvarán. A közönség mennyire bírja ki azt, hogy kiül egy színész a pódiumra és olvas?

 –2007-ben, szintén a Ladics-házban , öt estén keresztül olvastam fel Hamvas Béla Karnevál című három kötetes regényét. Az volt az első találkozóm a felolvasó színház műfajával. Mielőtt elvállaltam ezt a felolvasást, megkérdeztem az igazgatót: erre valóban lesz érdeklődés? A válasz: természetesen, már eladtuk a jegyeket. S aki megvette a jegyet, eljött mind az öt estére. Ez nagy kihívás volt, hiszen este nyolckor elkezdtem a „produkciót”–  Binder Károly zongoraművésszel, a jazz-tanszék vezetőjével – és éjjel egy óráig, egyszer húsz perces szünettel,olvastam. Ha hiszik, ha nem, ott ült végig a közönség. Idén nyáron pedig még többen voltak, mint a Hamvas-esteken. Binder Károly remek zongorajátékán kívül egy magyar táncosnő indai táncokat adott elő a prózai részek között. No és természetesen kiváló szerzők gondolatait hallhatták. Ilyen estekre csak olyan ember vesz jegyet, akit érdekel a téma. Gondolom, ezt mondhatjuk el A gyertyák csonkig égnek c. darabról is.

 Egyesek gyalázatos beszédkészséggel kerülnek ki a Színművészeti Egyetemről

 Azt mondta, hogy a hétköznapokban nem beszélnek úgy az emberek, mint Márainál. Én azt figyeltem meg, hogy a fiatalabb színészgeneráció tagjai pedig nem úgy hangsúlyoznak, mint az elődök, hanem sokszor „énekelve” beszélnek.

 –Nem szabad általánosítani. Szerencsémre nagyon jó beszédtanárom volt, ahogy sok-sok pályatársamnak, Montágh Imre személyében. A főiskolán a szakmai tanárom Békés András operarendező volt, ő tanított a mesterségre és a helyes beszédre is nagyon ügyelt. Amikor Kaposváron elkezdtem a pályámat, az ottani rendezők a rendezés mellett különösen ügyeltek azokra, akik tehetségesnek ígérkeztek, viszont a beszéd nem volt erősségük. Én is úgy kezdtem a főiskolát, hogy nem tudtam helyesen beszélni. Megvolt a hangi adottságom, de hadartam, mint a legtöbb fiatalember, aki zavarában nem tud mit kezdeni magával. Nem csak hogy hadartam, ráadásul pösze is voltam. Nem ördöngösség megtanulni a helyes beszédet, sőt, aki közönség elé kiáll, annak kutya kötelessége. Ahogy ön meghallja, úgy én is, hogy egyesek gyalázatos beszédkészséggel kerülnek ki a Színművészeti Egyetemről.

 Művész úr nagyon sok filmet szinkronizált, kedvelt szinkronhang. Ma már egyre kevesebb színművészt foglalkoztatnak. Az is érdekes, hogy ma már külön szinkronszínész képzés folyik. Ennek anyagi okai lehetnek?

 – Olcsón szeretnék megúszni a szinkronizálást a stúdiók, ami szerintem hosszú távon nem biztos, hogy jó számukra. A legmegalázóbb, mikor alkudozni kell, mert 15-20 évvel ezelőtti gázsikat kínálnak, és ilyenkor kénytelen vagyok visszautasítani a szinkront. Nem vagyunk jól megfizetve, és ki akarják használni sanyarú helyzetünket, de én nem hagyom, hogy ezzel visszaéljenek. Többször hallom, milyen hibásan beszélnek azok, akiket meg tudnak fizetni. Természetesen, nem az az illető tehet arról, aki ott áll, hanem, aki elhívta szinkronizálni. Nagyon szomorú, hogy a pénz ennyire beleszól az alkotási folyamatba, hiszen a közönség előbb-utóbb rájön arra, mi is a művészet. Volt már arra is precedens, hogy visszaköveteltek egy szinkronhangot. Bizony egyre többen kénytelenek vagyunk lemondani egy-egy szinkronfellépést, mert megalázóan keveset fizetnek. S ekkor a közönség, vagy a film átvevői talán kikötik, hogy ragaszkodnak egy bizonyos színművészhez, és ki kell fizetni azt a gázsit, ami jár a munkáért.

 És mintha nem is számítana, kit hányadszorra vesznek fel…

 –Engem hatodszorra vettek fel, de nem vagyok benne biztos, hogy tehetségesebb lettem volna, mint elsőre. Szerencsém volt, hogy végül is sikerült bejutnom…

 Az életpályára még visszatérünk, most még beszéljünk arról, hogy Márai darabja korán sem szórakoztató, nagyon is filozófikus. Van-e erre néző? Amikor tavaly ősszel kiderült, hogy az Újszínháznak Dörner György lesz az igazgatója, Csurka István pedig az intendánsa, elég sokan , az ellendrukker táborból ex chatedra kijelentették, hogy a magyar, veretes drámákra senki sem kíváncsi.

–Kodolányi János Földindulása és Páskándi Géza Vendégsége az elmúlt évadban teltházakkal mentek. Remélem, hogy a mostani produkcióval sem lesz másként, hiszen remek darabokról van szó. Nem hiszem tehát, hogy ne lenne érdeklődés a XX. századi magyar drámákra.

 Azt is szokták mondani, és nem csak rosszindulatúan, hanem inkább okoskodva, hogy a magyar drámák túl epikusak, kevés bennük az akció.

 –Úgy vélem, hogy akik nem tartoznak bele egy bizonyos személyek által kiválasztott kánonba, szinte nem is léteznek. Nem hiszem, hogy csak annak a kánonnak van létjogosultsága, amelyik most létezik. Igaz, hogy Márai epikus, de miért ne lenne a darabjára érdeklődés? Pláne, ha jó és élvezhető  lesz az előadás, mert jól fogjuk játszani? Páskándi Vendégség c. darabja sem igazán cselekményes, hiszen egyetlen helyszínen, egy házi őrizetben játszódik, filozófikus a mű, és mégis , ott ül  publikum a zsúfolt nézőtéren, és feszülten végigköveti az eseményt.

 Az olyan darabokban, amelyekben két figura viszi előre a darabot, sokkal nehezebb játszani? Gondolom, a bakikat is hamarabb észreveszi a közönség.

 –Ennél a Márai-darabnál nagyon is előtérben áll a két főszereplő, sőt a többiek is, hiszen megjelenik Krisztina, a Vadász, és a dada. Ami érdekes , hogy a darab szerint két idős embert játszunk Szabó Sipos Barnabással úgy, hogy nem leszünk elmaszkírozva és nem is beszélünk remegő hangon. Bizonyára az előadás akkor izgalmas, ha két idős színész játssza, de sajnos egyre kevesebben élnek az előttem lévő generációból. Korunknál fogva persze lehetünk nyugdíjasok, mert a darab szerint katonák voltunk. Tehát a lényeg, hogy az életkori differencia ellenére, el tudjuk hitetni a kettőnk közt feszülő, évtizedes konfliktust, látszatkonfliktust, vagy félreértést… Márai a darab végén sem ad egyértelmű választ arra, hogy kinek is van igaza, hiszen Krisztina naplóját nem bontjuk fel. Valóban nem akciódús a darab, de van benne egy krimik világára jellemző izgalom. Ha már a krimit említettem, játszottam már Márai-darabban; 2003-ban a Gyulai Várszínházban adtuk elő a Pisztolyt Horgas Eszterrel és Papp Zoltánnal. Mindez egy életrajzi rapszódia volt, és én alakítottam Márait, aki írja a naplóját, s a végén főbe lövi magát. Merem remélni, hogy a közönséget most is el tudjuk „varázsolni”, mert valóban két színész viszi a vállán a monumentális darabot.

 Minden igazi művésznek van egy csak rá jellemző habitusa

 Beszélt arról, hogy egyre kevesebb az idős, de még aktív színművész. Rájuk azt szokták mondani, hogy igencsak modorosak.

 –Ezzel nem értek egyet, mert minden igazi művésznek van egy csak rá jellemző habitusa. Nem létezik művész egyéniség nélkül.

 Mit gondol, a mai társadalom mennyire kedvez a színháznak?

 –Sajnos nem kedvez a kor a színháznak. Sajnálom a fiatal színészeket, mert alig készülnek magyar filmek, tévéjátékok. S ha készülnek is, a mozifilmekben többnyire ugyanazok az arcok tűnnek fel. Sőt ugyanaz a csapat csinálja a show-kat is. Ez pedig már a celebvilág, aminek semmi köze a művészethez. Aki nem tartozik bele ebbe a világba, azt nem ismeri meg a nagyközönség, hiszen színházba jóval kevesebben járnak, mint amennyien a televíziót nézik. Régebben még voltak színházi közvetítések is. A Duna Tv még ad régi előadásokat, de jó lenne, ha a jelenlegi előadásokat is bemutatnák, hogy megismerjük a mostani tehetségeket.

Azt szokták mondani, Shakespeare után, hogy a színház tükre a társdalomnak, a világnak. Sokszor a sportra is azt mondják, bár a magyar sportélet nincs olyan jó helyzetben, mint arra a mostani olimpiai érmekből következtethetnénk. Tehát olimpiai teljesítményünk nem hű tükörképe a magyar sport egészének. A színház viszont pontos tükre a kissé lepusztult világunknak. Olyan szürke a színház egésze, amilyen szürke a világ. De nem vagyok pesszimista, hanem bízom benne, hogy ebben is lesz változás.

 Azt mondja, szürke a színház. Holott vannak olyan körúti színházak, ahol egész este fények villóznak, és szólnak a slágerek.

 –Remélem nem haragszik, ha én még arra a Madách Színházra emlékszem, amelyik művészszínház volt, és arra a Várkonyi-féle Vígszínházra, ahol felnőtté értem, és beleszerettem a művész létbe. Ez az arctalan kor sajnos nem kedvez az egyéniségeknek.

 Amióta az Újszínházban játszom, kevesebbet hívnak külső munkákra

   Ráadásul ön egy olyan színházban játszik, amit állandóan támadnak.

 –Próbálni és játszani nem nehéz, mert közben nem bántják az embert. Viszont azt érzékelem, hogy amióta az Újszínházban játszom, kevesebbet hívnak külső munkákra.

 Kollegák, korábbi barátai nem fordultak el öntől, hiszen több internetes fórumon az Újszínházat, nácik telephelyének írják.

 –Ezek kimondottan ostobaságok, amikkel nem lehet mit kezdeni. Személyesen nem is tapasztaltam azt, hogy kiközösítettek volna. Még viszonozzák köszönésemet is. A hihetetlenül nagy ellenkezés az alapvető oka, hogy a színházi világban nem történt rendszerváltás. Gondoljunk bele, hogy a ’90-es évektől kezdve szinte ugyanazok az emberek ültek az igazgatói székekben, legfeljebb egyik helyről a másikra mentek át. Néhány helyen új igazgató lett, de egyesek szakmai képességét azért megkérdőjelezem. Egy igazi zárt világról van szó, egy móriczi „Rokonok”-beli körről, és bizony az Újszínház a körön kívül esik. Ez a baj vele. Bár az egész dolognak nagyobb a füstje, mint a lángja, mert akik ezt a színházat, és a vezetőségét bírálják, azt úgy teszik, hogy nem is látják az előadásainkat. Olvastam a polémiát a Csurka –darabról, a Hatodik koporsóról. Szinte mindegyik hozzászóló elöljáróban kijelentette, hogy nem olvasta a művet, de már volt véleménye róla. Ez teljesen abszurd, mert prekoncepcióval ítélkeztek róla.

 Térjünk rá pályafutására. Említette, hogy hatodszorra vették fel a főiskolára. Tehát nem rémisztik meg a buktatók?

 –Ez általában így van: ha kitűzök egy célt magam elé, akkor azt teljesítem,de a pályaválasztásomat nem befolyásolta semmilyen „csak azért is megmutatom” –féle dac. Az egyéniségem szereti a nehézségeket, de esetünkben arról van szó, hogy amikor jött a tavasz, elmentem felvételizni. Akkor vettek fel, amikor éppen befértem a korhatárba. Nem biztos, hogy jobban produkáltam magam akkor, mikor felvettek, mint előtte, de az biztos, hogy érettebben kerültem be a főiskolára, hiszen sokat számít, hogy valakit az érettségi után, vagy 22 évesen vesznek fel.

 Két évig díszletező voltam a Vígszínházban, sőt még pincérkedtem is

 Azt a hat évet tanulással töltötte?

 –Intenzív tanulásról szó sem volt. Este az egyetemi színpadon játszottam, mint az Universitas Együttes tagja, nappal pedig dolgoztam. Érettségi után két évig díszletező voltam a Vígszínházban, sőt még pincérkedtem is. Akkortájt a főiskolán nem is szerették, ha a növendék már „készként” érkezik, mert akkor nem lehet őket formázni. Szerették beskatulyázni a színinövendékeket. Volt a „szépfiú”, a nagyorrú fanyar, és még sorolhatnám. Nagyon örülök annak, hogy nem skatulyázott be az osztályfőnököm, hanem sok mindent eljátszatott velem a hősöktől kezdve a szerelmesekig. Egyik beszédtanárom azt mondta, hogy nekem pedagógiai okokból ad szerelmes verseket, mert szerinte sose játszom a színpadon szerelmes szerepeket. Tehát a főiskolán is létezett egyfajta prekoncepció. Butaságnak tartom azt, hogy valakire ránézünk, és eldöntjük, mire is alkalmas.

Volt szerepálma? 

 –Nem, hanem meghatározó színészpéldák lebegtek szemeim előtt. Még gyermekkoromban, általános iskolásként láttam Laurence Olivier III. Richárd filmjét. Ez nagyon lenyűgözött, mert a film olyan volt, mint egy angol színház. Szerepálmaim nem voltak, de azt nagyon élveztem, hogy belebújhatok egy másik ember bőrébe. Vagy azt, hogy az ember bánatot, örömöt költők, írók megfogalmazták, és én azt előadhatom.

 Nemrég beszéltem egy kolozsvári operaénekessel, aki azt mondta, hogy szeret negatív figurákat játszani, mert a színpadon lehet büntetés nélkül is gonoszkodni.

 –Egyetértek a kollégámmal, mert nagyon jó játszani ilyen figurákat is. És ilyenkor rádöbbenek arra, hogy mi mindent vagyok képes alakítani, hogy mennyire gonosz is tudok lenni.

 Nagyon sok színházban lépett már fel. Ön nem jött ki az igazgatókkal, vagy ön volt a nehéz eset?

–Nem okvetlenül baj, ha a színész változtatni akar. A főiskola után a Nemzeti Színházhoz akartak szerződtetni, mert ott voltam főiskolai gyakorlaton. Nem is játszottam rossz szerepeket, a rendezők is szerettek ,de mégis tudtam, hogy ez a hely nem nekem való. Vágytam a kaposvári létre, mert az az akkori színházi világban a felszabadultságot jelentette. Három évig játszottam lent, majd az egész kaposvári vezetőgárdát öt színésszel együtt – köztük velem – felszerződtették a Nemzeti Színházba, majd a Katona József Színház tagja lettem. A Katonában viszont az volt a baj, hogy sok tehetséges korombeli színész játszott, és így kevés szerep jutott nekem, ezért visszamentem Kaposvárra. Ez nem volt egyszerű, mert három éves szerződésem volt a Katonában, végül elengedtek, belátták, hogy egy színésznek játszatni kell. Négyen mentünk vissza: a Pogány-Koltai házaspár ,Molnár Piroska és jómagam. Kaposváron már csak két évet bírtam ki, mert már nem ugyanaz volt, mint hajdan. Ezért továbbmentem Pécsre, ahol jól éreztem magam a városban, sok tehetséges színészkollegám volt, de a színházat nem tartottam jónak. Ezután Schwajda György átcsábított Szolnokra, azzal, hogy a hajdani kaposvári rendezőket hívta meg a színházához. Két évet töltöttem Szolnokon, majd visszahívtak Kaposvárra, próbát énekeltem a Hegedűs a háztetőn darabra, megfeleltem…. Ezt követte a szabadúszó lét, ami alatt játszottam a Budapesti Kamaraszínházban, a Szegedi Nemzeti Színházban is. Számomra meghatározó volt a kaposvári iskola, amit sok helyen hiába kerestem, de később Kaposváron sem találtam meg.

 Többször felteszik újságírók azt a kérdést, hogy a család milyen hátteret biztosít? Gondolom , önnél a család nem hátul áll, hanem ön mellett…

 –A család mindig is mellettem állt. Feleségem színésznő volt, de lemondott a pályáról, hogy családanya lehessen. Nagyon hálás vagyok neki, mert sok terhet levett a vállamról, én pedig igyekeztem a zűrös vidéki színészi lét mellett , amennyit csak tudtam, a gyerekekkel lenni. Ők mind nagyon szerették a színházat, s míg én gyerekként otthon bábszínházast játszottam, két kisebb gyermekem rádiójátékokat készített klasszikusokból, de soha nem tették föl azt a kérdést, hogy mit szólnék hozzá, ha színésznek tanulnának. Öt unokám közül eddig a legidősebb látott csak szerepelni, de mostanában nem is játszom nekik való darabban. Szeretem a családomat, legnagyobb sikereimnek gyermekeimet és unokáimat tartom.

Medveczky Attila