|
2012.10.12.
IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István: Októberi széttekintés 2003-ban
Októberben fel
szoktak szakadni a nagy hazugság ütötte sebek a magyar
rendszertákolmányban. Különösen akkor válik zavarossá a
helyzet, amikor a forradalmat gyilkosként letörő Kádár-rendszer
utódai vannak kormányon. És most ezek vannak itt megint a
nyakunkon. Az ünnep megrendezése, az emlékezés mindig a kormány
kötelessége, de a posztkommunistáknak ez módfelett kényelmetlen.
El kellene vegyülniük, ha nyilvános megemlékezéseket
tartanak, a nép közé, akik között ott vannak a még élő sértett
ötvenhatosok, és a mai szenvedők és kárvallottak.
De van itt egy nagy ellentmondás: az ötvenhatosok
fogyatkoznak, a sértett, elégedetlen ember mégis egyre több.
Ma már az új vesztesek jelenléte és szaporodása
kellemetlenebb, mint a régi gyilkosságokra való emlékeztetés.
Ha a rendszerváltás óta immár másodszor kormányra került
MSZP–SZDSZ nem szegődött volna a magyarság életérdekeit eláruló
kozmopolita, globális nagytőke és bankárkaszt szolgálatába,
ha csak a lehetőségekhez képest elfogadható szociális politikát
folytatna, ha nem tenné tönkre szántszándékkal a magyar mezőgazdaságot,
ha nem rövidítené meg a gazdasági és pénzügyi eliten kívül
az egész társadalmat, akkor nem volna talaja a sortüzeket
emlegető, a szovjet kiszolgálását a Kádár-rendszer utódainak
szemére vető elégedetlenségnek. A felzúdulásokat nem az
ellenzék, és nem is a MIÉP szervezi és gerjeszti, ahogy a kormány
beállítja, hanem a kormány politikája. Ha a ma elvtársai nem
volnának ugyanolyan hazaárulók, mint 1956-ban, akkor kijöhetnének
az utcára annak veszélye nélkül, hogy leköpik őket.
A sortüzekkel és
az ötvenhat után ártatlanul kivégzettek százaival és a tönkretettek
ezreivel a magyar társadalomnak régen el kellett volna számolnia,
de ezt az uralkodó elit nem engedte meg egyik kormányzatnak sem.
Abban bíztak, hogy az idő, a kihalás majd megoldja, de nem így
lett, mert az új sérelmek összekapcsolódnak a régiekkel. Most
már minden a körmükre ég. Most, amikor minden hatalom és
minden eszköz a kezükben van, már csak aljas játékot játszhatnak
a bocsánatkéréssel és a kiegyezéssel. Most rendre azt kürtöltetik
fúvósaikkal, hogy ötvenhat példás nemzeti egységet
teremtett, ezt kellene tehát most megismételni. Ez rossz vicc.
Nemzeti egységet ötvenhat a kommunisták, az ávósok és a
szovjet ellen teremtett, tehát velük szemben, ellenük. November
4-e után pedig a sortüzekkel és az akasztásokkal az elnémulás
egységét, a hallgatás és az életért való szorongó tűrés
egységét teremtették meg, és hosszú évek teltek el, amíg a
nép, magára maradva, elárulva, elkezdett valamiképpen velük
együttműködni. Élve maradt, tehát élni. Olyan nemzeti egység,
amilyet most ők akarnak a teljhatalmuk birtokában, amelyben a
kisemmizett nép önfeledten ünnepli kirablóit, sohasem volt, és
nem is lesz, nem is lehet. Hiába van meg nekik az uralom teljessége,
az anyagi győzelem a magyarság felett, hiába van a kezükben
minden pénz, hiába övék úgyszólván a teljes képernyő és
a sajtó, hiába: októberben mindig felcsendül a „walesi bárdok”
éneke.
Csalással lehet választási
győzelmet kivívni, be lehet szuszakolni a népet az EU-ba, de
OKTÓBERT nem kapják meg soha, amíg nem teljesítik a jelenleg
érvényes alkotmány első mondatát, amely előírja a szociális
piacgazdaság megteremtését. Mivel azonban ezt gazdáik és saját
önző érdekeik nem engedik meg nekik, marad számukra az októberi
bujdosás a 301-esben várható lehurrogás helyett, és marad a bágyadt
ajánlat a kiegyezésre. A liberálbolsevik kormányzat baja
nemcsak ötvenhatos múltjában, sortüzeiben, akasztásaiban
leledzik, hanem mai gazdasági politikájában. Rablásaiban, kiárusításaiban
és az egész társadalmat átható mélyszegénységben, és a
mindenkit érintő válságban. A kormány kiüríti az önkormányzatokat,
tönkreteszi az egészségügyi szolgálatot, megrövidíti az
oktatást, megfenyegeti a közszolgálatot, „b”-listázást
helyez kilátásba, és végül megtagadja még azt a támogatást
is a földműveléstől, amit Brüsszelben kiharcolt, mert az
idegen tőke kezére akarja játszani a magyar földet. Ez az
elvonásra épülő költségvetés, amit most kénytelenek
beterjeszteni, halmazati büntetés az MSZP–SZDSZ kormány számára
az idegen érdekek és tőke előtti lefekvésért, a korábbi kiárusításokért,
csalásokért, az eladósításért és az EU-nak fizetendő, de a
magyar nép előtt letagadott súlyos pénzekért.
Voltaképpen most
nem is válság van Magyarországon, hanem kényszerhelyzet, amit
az utódpárt politikai és gazdasági gurujaival közösen idézett
elő. Ez most már letagadhatatlan. A Népszabadság hétvégi száma
Szalai Erzsébet írását közli, amelyben többek közt ez áll:
„A magyar társadalom eddig kitermelődő elitjei gazdaságunk
világgazdasági integrálásának módját elhibázták.” Mi erősebb
szavakkal ugyan de a Magyar Út megalakulása óta mondjuk
ugyanezt. Ez az „elit”, amely azonban nem „kitermelődött”,
mint ahogyan Szalai Erzsébet írja, hanem kineveződött, azaz a
neoliberális, a világbanki és – ez ma már egyre világosabban
látszik – a közvetlen globális érdekek szolgálatára erőszakosan
létrehozott gyarmati elit. Vezető szerepet ma Magyarországon
csak az játszhat, aki a speciális világhatalom megbízhatósági
tesztjeinek megfelel. Aki nem, azt kiütik. Egyelőre csak a
hatalomból. Jöhet idő, hogy az életből is. Nemzetközileg.
Ilyenformán ez diktatúra. Ezért van előbb az megbízhatatlannak,
szalonképtelennek, majd szélsőségesnek kikiáltva, aki ezt szóvá
teszi, majd nem kell hosszan várakozni, hogy utóbb ebbe a kategóriába
tartozzon a teljes magyar keresztény középosztály. Nincs természetes,
tehetség szerinti kiválasztódás, felemelkedés, csak szolgának
jelentkezés és árulásért való jutalmazás. A magyar keresztény
középosztály így arra van kárhoztatva, hogy eltűrje és elnézze
a „kitermelődött” elit garázdálkodását, hatalmi túlsúlyát,
mert szűkös egzisztenciájában is csak akkor hagyják meg, ha tűr.
Ne akarja kicsavarni a hatalmat ennek az elitnek a kezéből, mert
megölik, mint az apját vagy a nagyapját.
A kicsavarás –
harc. A kicsavarás radikalizmus, ezért a magyar keresztény középosztály
számára olyan kereteket, pártokat akarnak felállítani,
amelyek erről a harcról lebeszélik, és a pótcselekvések
vigaszágát nyújtják neki. A magyarságnak erről a kényszerhelyzetéről,
becsapottságáról természetesen nem beszél Szalai Erzsébet.
Ha most nem csavarjuk ki a hatalmat Ron Werberék kezéből, akik
hét év múlva már ötszázezer embert fosztanak meg a megélhetésétől
vagy a megélhetése nagyobbik részétől, akkor úgy járunk,
mint a privatizáció felülvizsgálatával. A föld tőke lesz,
magyar függetlenség pedig sehol.
A magyar nemzeti középosztály,
vagy engedjük meg: a polgárság, amely voltaképpen nem létezik,
mert a „kitermelődött” elit nem engedte kitermelődni, most
egy újmódi paszszív rezisztenciával nem tétlenkedhet a résre
kinyitott ajtó előtt, ahelyett, hogy lázadásból példát
mutatva összefogna a szenvedő néppel, a kiszolgáltatottabbak
hadával, és megdöntené előbb a liberálbolsevik kormányt, és
aztán az egész rendszert. Ehhez azonban szakítani kellene az
unió hamis politikájával, vállalni kellene az ezzel kétségtelenül
együtt járó megrázkódtatásokat. Be kellene látni, hogy: a
világtőke csatornáiban csak és kizárólag a magyarság létének
megnehezítői és megszüntetői számára érkezik tápanyag. A
magyar keresztény középosztálynak, a polgároknak semmi,
legfeljebb egy kis ígéret. Lehet majd pályázni – életben
maradásra.
Elhangzott 2003
októberében a Kincsem Rádióban
|
