vissza a főoldalra

 2012.10.12. 

Csorja Gergely: A közellenes közszféra

Ma nagyságrendileg 740 ezer ember kapja a fizetését közvetlenül a költségvetésből. Ezen felül a különböző állami, önkormányzati tulajdonú vállalatok (pl. MÁV, Posta, BKK, Volánok), és a részben állami tulajdonú cégek, illetve ezek beszállítói, alvállalkozói is állami pénzből élnek. Összességében tehát a 2 millió 600 ezer alkalmazásban álló emberből feltehetőleg több mint 1 millió négyszázezer közvetlenül avagy áttételesen az államtól kapja a fizetését. Erre vonatkozóan statisztikai adat nem létezik – legalábbis a KSH nem tud róla –, de felteszem, hogy becslésünkkel inkább alálőttünk a valós adatnak. És ez bizony megdöbbentő. Ugyanis a hatalmas szám nem jelent mást, mint hogy említésre méltó magyar gazdaság, ún. versenyszféra – amibe ne a költségvetés öntené a pénzt – nincs. Ma a magyar gazdaság legfontosabb, mindent meghatározó szereplője az állam, még akkor is, ha az állam legműködőképesebb, legnagyobb értéket termelő egységeit egész egyszerűen ellopták az elmúlt húsz évben.

 A mindent meghatározó és a gazdaság lényegét adó állam ugyanakkor sok örökölt nehézséggel küzd. A majd másfél milliónyi állami alkalmazott egészen sajátos munkamegosztásban éli mindennapjait. Egyik felük alacsony fizetésért sokat dolgozik: nővérek, postások, de magasabb beosztású emberek is szinte emberfeletti munkával, napi 10-12 órát gürcölve élnek, míg a másik, legalább ekkora rész szinte semmit sem csinál. Vagy ha csinál, annak nincs semmi értelme.

A közigazgatás tele van léhűtőkkel. Tevékenységük értelme kimerül az ellenállásban. Ellenállni minden változásnak, ellenállni minden újításnak. Hatalmas tömegek járnak be nap mint nap reggel nyolcra vagy inkább kilencre, hogy teljesen értelmetlen tevékenységgel üssék el a napot. Jobb esetben semmit sem tesznek, de nem ritka, hogy kimondottan káros a tevékenységük. A vállalkozók adminisztratív megnyomorításáért, az idiótábbnál idiótább szabályozások tömkelegéért vagy csak egyszerűen a veszteség szaporításáért kapják a fizetést.

A semmittevők számát nehéz megbecsülni, de a területen dolgozó forrásaink szerint elérik a 40 százalékot. Átlagos jövedelmük megközelíti a havi nettó 140 ezer forintot. Ez azt jelenti, hogy több mint 940 ezermilliárd forint nettó bért fizetünk ki évente a semmire. Természetesen ezen felül hatalmas költséget jelent 560 ezer ember munkakörülményeit megteremteni, az épületek fenntartása, a fűtés, a semmittevés közben elhasznált papír, telefonköltség, számítógépek, autók finanszírozása és sorolhatnánk.

Mindent összevetve nem zárható ki, hogy évente megközelítőleg 2000 milliárd forint megy rá az államból élő, semmiféle értelmes tevékenységet sem folytató tömegre.

Összehasonlításul ez nagyságrendileg az évente kifizetett összes nyugdíj összegét közelíti.

De mit lehet tenni?

Az első felindulás azt mondatná, hogy azonnal ki kell rúgni a semmittevőket. Csakhogy az eset nem ilyen egyszerű. Nincs az a politikai párt, amelyik vállalja, hogy 500 ezer embert és családtagjait maga ellen fordítsa. Ráadásul a semmittevők között sokan meg vannak róla győződve, hogy sokat dolgoznak. Ma létezik Magyarországon egy jelentős réteg, mely soha nem találkozott a valódi, értelmes, teremtő munka fogalmával. Tömegek szocializálódtak aktatologatási, okoskodási és szabálygyártási gyakorlatokon. Százezrek vannak meggyőződve arról, hogy értelmes munkát folytatnak, miközben valójában nem csinálnak semmit, vagy amit csinálnak annak nincs semmi értelme.

Csakhogy ezeknek az embereknek is van családjuk, be kell fizessék a számlákat, sokuknak van jelentős hitele – ugyanis a közszférában dolgozók mindig kaptak hitelt – autót tartanak fenn, tehát megszoktak egy relatíve magas életszínvonalat. Ha holnap megszűnne az állásuk, akkor feltehetőleg hónapokon, de legfeljebb néhány éven belül utcára kerülnének, elvinnék a fejük fölül a házat, lakást. Az amúgy ésszerű tisztogatás felfoghatatlan méretű szociális katasztrófát indítana el.

A kétharmad előtt álló legnagyobb csapda ez. A magyar gazdaság megteremtéséhez pénz kell. Pénz ugyan van – ha nem is sok –,  csakhogy ami van, azt főként értelmetlenül költjük el. Különösen értelmetlen a több százezer semmittevőnek – maradjunk ennél a meghatározásnál – kifizetett gigantikus összeg. Ezt még valahogy talán kibírná a rendszer, csakhogy a szintén értelmetlenül ezermilliárdokat kiszívó pénzügyi rendszer is az államon élősködik, valamint sok egyéb alrendszer szivattyúzza rendszeresen az állami pénzeket. Utóbbiakat néha meg lehet szorongatni egy kicsit, ezt a kormány meg is tette, csakhogy ez kevés. A gazdaság elindításához ezermilliárdokra van szükség. Értelmesen befektetett, dolgozni, teremteni képes embereknek jutatott ezermilliárdokra. E nélkül működő magyar gazdaság nem lehet, e nélkül csak elodázzuk a csődöt, de végül nem kerülhetjük el. A folyamatos sorvadás, a társadalom lassú, de tartós leépülése végül a nemzethalálhoz vezethet.

A kormány valós mozgástér híján kényszermegoldást választott. Az IMF-fel kötendő megállapodás több célt szolgál. Egyrészt az állam valóban olcsóbban juthat pénzhez, másrészt az IMF elsősorban a pénzügyi rendszer érdekeit képviseli. Ezért mindent megtesz, hogy a bankokat érintő megszorításokat megszüntesse. A Magyarországra küldött delegáció források után kutat és a többi között természetesen megtalálta a közszférát is. Az IMF a közszférában 40 százalékos leépítést tartana elfogadhatónak. A kormány a leépítés mértékét ugyan nem fogadhatja el, mindenesetre kapóra jöhet az IMF-diktátum. Ha nem is az egészet, de az IMF követelésre hivatkozva bizonyos szükséges leépítéseket, valamilyen mértékű újraszervezést most végre lehet, és – tegyük hozzá – kell hajtani.

Varga Mihály a tárgyalásokért felelős miniszter, az IMF-nek küldött válaszlevélben kategorikusan elzárkózott a nyugdíjakhoz és a gyermekvállaláshoz kapcsolódó támogatások megnyirbálásától, ugyanakkor a közszféra átszervezését megígérte.

Az IMF követelések mögött meghúzódó politikai szándék természetesen egészen más. Lényegében egyetlen célt kívánnak elérni, ez pedig a kormány megbuktatása. Pontosan tudják, hogy megállapodás nélkül valódi magyar gazdaság híján a kormányzat nehéz helyzetbe kerül. Pontosan tudják, hogy a gazdaság talpra állítása pénz nélkül lehetetlen. Ugyanakkor az IMF követeléseinek végrehajtása a kétharmad biztos bukását és egyben Magyarország tragédiáját jelenti.

Most ügyes politizálással a kormány időlegesen kikerülheti a csapdát, de a hosszú távú megoldás, az egész országot felemelő megoldás még várat magára.