vissza a főoldalra

 2012.10.19. 

Piaf igazságai

A lélek a túlvilágon, maga sem tudja, mit keresve, bolyongani kénytelen, amíg a földön valaki akad, aki élete igazságát megtalálja és kimondja. Akkor aztán megnyugszik szegény, mert tudja, hogy amit keresett, az megvan.

Még javában tartott az előadás, amikor ez a gondolat otthonra lelt tudatában.

Nem a sajátja volt, hanem Hamvas Béláé. Mégis a sajátjának tekintette, mert ennek a jegyében élt és írt. Vagyis csak szeretett volna, de mindenesetre azzal áltatta magát, hogy mialatt elbeszél egy sorsot, egy történetet, egy anekdotát, médiummá válik és ha a benső mosoly felderül benne, talán nem volt hiába, amit tett, és nem kell megbánnia semmit sem.

A színésznő külsőleg egyáltalán nem hasonlított Édith Piafra, aki mindössze 142 centiméter magas és alig 40 kilogramm volt. A benső átlényegülés mélysége azonban megdöbbentette Otcsenás Pétert.

 Nem csupán arról volt szó, hogy a magas, karcsú asszony, aki történetesen színésznőként elbűvölő drámai alkat, szépséges hangján megidézi a tragikus sorsú énekesnőt. Attól kezdve, hogy színpadra lépett, lebegni és rezegni kezdett a levegőben valami megmagyarázhatatlan csoda. A régi színházi emberek talán úgy mondanák, hogy angyal szállt a levegőben. Csupán a dalok, az ihlető harmonikaszó, a vonzó külső, a sötét estélyi ruha, a színészi rutin kevés lett volna ehhez. Valahol egy mennyei színpadon, ahonnét a katarzis tüze, kifényesíti a lelket, maga la mome is énekelt ugyanakkor, amikor a magyar színésznő. A két színpad egymásba nyílt, egyik törékeny test a másikat hordozta, s boldog-boldogtalan golgotájuk felett gyönyörű sanzonoktól zengett az égbolt. Az most mindegy, hogy a „veréb” lelke költözött a színésznőbe, vagy fordítva, hiszen amikor igazából megismerni vágyunk valakit elmosódnak a testi határok, s idővel nem tudni, hol végződünk mi és hol kezdődik a másik. Egységélmény ígérete vonz az ismeretlen vidékre, melyről hamarosan kiderül, nemhogy ismerős, valójában a miénk, csakhogy édentől keletre, ahol számkivetve élünk, elfeledkezünk róla.

Otcsenás Péter látta már a színésznőt más darabokban is, hallotta énekelni is őt, és igazán elszégyellte magát, amiért nemrégiben még nem tudta Édith Piafként elképzelni. Talán elfelejtette, hogy a színpad éppen attól válik varázslatosan szent hellyé, hogy a világot jelentő deszkákon megszűnik a hús-vér valóság, megteremtődik az illúzió, melyben minden valóra válhat, amiben igazán hiszel. Zavarban is volt amiatt, hogy nem tudta elképzelni a színésznőt Piafként, pedig ha belülről is rápillant, nem csak kívülről, akkor felfedezi, hogy már régóta bebocsátást kér benne az énekesnő lelke, hogy végre kimondassék tragikus életének igazsága. Szerencsére megérezte ezt a színésznő partnere, egy nem kevésbé tehetséges színművész, akivel Piaf önéletrajzi könyvét felhasználva, megteremtették ezt a zenés monodrámát, Párizs hídjai címmel.

A hírlapírónak elég volt belepillantania az apacsnak öltözött, szakállas harmonikás vagabund szemébe, vagy engedni, hogy a sanzonok szárnyain a magyar la mome magával ragadja az időtlenbe, és nem lehetett vitás: nem két művész talált rá Piafra egy kávéházi asztalnál, amikor megálmodták ezt a csodát, hanem Piaf talált rájuk valahol az öröklét határmezsgyéjén.

Éppen ők kellettek neki, két magyar színész, akiknek a nevére eddig nem teltek meg az előadótermek, mert nem adták el a lelküket, hogy ország-világ ismerje őket a sorozatokból, meg a bulvárlapokból. Ők ketten lettek kiválasztva, hogy kimondják a kimondhatatlant: az igazságot, ami igazából nem is Édith Piafé, hanem mindannyiunké.

Az ő sorsának üzenete, mint minden tragikus hősnőé, az volt, hogy szenvedéseinek tanulságaiból részesedjünk. A tanulság pedig az, hogy az ember önvalója szerint nem bűnös. A lélek tiszta marad akkor is, ha a kéz, a szem, a végtag, a félelem vagy a vágy bűnre hajlik. Az igazságot rá kell bízni Istenre, aki tudja, mi az igazság, s nem büntetni, de gyógyítani akar. És a gyógyulás ha fájdalmas is, de elkerülhetetlen. Ami egyszer megtörtént, azt lehetetlen megváltoztatni, de a traumákhoz való viszonyulás megváltoztatható, mert nemcsak rossz történik az emberrel, hanem jó is, és az abból táplálkozó szeretet által minden megváltható.

Borbély László