vissza a főoldalra

 2012.10.19. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Most a taxisok állítanak blokádokat

A cél a következő: térdre kényszeríteni a kormányt, de elsősorban a magyar gazdasági rendszert, hogy az egész magyar gazdaság áron alul kerüljön árverésre. Miután ez megtörtént, azok kezébe kerül a magyarság egész vagyona, azok lesznek a tulajdonosok – mégpedig a magántulajdon közösen kivívott szentsége alapján –, akik eddig vagy az elmúlt rendszer kinevezettjei voltak, vagy pedig messzi földről érkeznek vevőként. Így bezárul a kör: mert lehet, hogy pillanatnyilag ezután az átrendeződés után jobb ízű lesz az élet, a lencse, de a magyarság nagy népi tömegei előtt végleg becsapják a nemzetté válás kapuját.

Az 1956-os forradalom 34. évfordulójának napjaiban forradalmat játszik Magyarország. Ami 34 évvel ezelőtt véresen komoly volt, és világtörténelem formáló mozdulat, az ma már szánalmas komédia és pitiánerség. Ötvenhatban a hős ifjúság vonult fel és dobta életét is – ha kellett – a harcba, most pedig a taxisok látszanak forradalmároknak, ők állítanak barikádokat, a saját túlszaporodásuk következtében mindenféle mellékszolgáltatásokra rákényszerülők, a szexipar szállítói, no meg természetesen a valódi, tisztességes fuvarosok. Őket övezi valamiféle rokonszenv és ellenszenv is, mint amilyen annak idején a pesti srácokat övezte, de ők azért persze nem Pongrácz Gergelyek és nem Angyal Istvánok.

Az akciót a kormány egy balsikerű, sokkoló hatású, átgondolatlan intézkedése váltotta ki, de mint ahogyan nem lehet azt állítani, hogy a forradalmat egyes egyedül a 23-án este elmondott Gerő-beszéd lobbantotta lángra – amelyben lecsőcselékezte a pesti tüntetőket –, ugyanúgy nem lehet azt mondani, hogy ezt a mostani törvénytelen akciót, a Mercedes-barikádokat, pusztán a benzináremelés miatt emelték. Ez már érlelődik hónapok óta. A sajtó és a televízió meggyúrta a közvéleményt, és a kelepcébe került kormány naponta nyilvánvalóbbá váló tehetetlensége pedig igazolta a sajtó állításait. Csak azt nem akarja senki belátni, hogy miért tehetetlen e kormány, és hogy valójában lehet-e másmilyen. A magyar társadalom ma minden látszat ellenére nem pártok szerint tagozódik – noha a parlamentben a fegyelmezett képviselők a pártszerűség elvei szerint szavaznak. A többpártrendszer ebben az országban csak névleges. Mindegyik parlamenti pártban sok olyan ember van, akit szíve, hajlama, világlátása egy másik – akár szembenálló – pártba utalna inkább. Ezt most nincs idő taglalni. A választóvonal a verem alján húzódik, ott, hogy kinek mi a személyes viszonya a beállott változásokhoz.

Az egyik oldalon azok állnak, sokan, túlnyomó többségben, akik várnak és remélnek valamit a változásoktól, a másik oldalon pedig azok, akiknek mindent el kell követniük, hogy személyes pozícióikat megtarthassák, vagy ahogy ma mondjuk, átmenthessék. A reménykedők kezében alig van gazdasági és politikai eszköz, legfeljebb a szavazatuk vagy a szavazástól való távolmaradás. A másik tábor a múlt rendszerben került pozícióba, és a politikai változások idején – kisebb-nagyobb lemorzsolódások árán – sikerült átmentenie hatalmát. Ez a réteg adja most a reménykedők által választott parlament kormányának az alépítményét, hivatalnoki karát, a bankárait és ez az a réteg, amelyik ma is szinte akadálytalanul képes érvényesíteni az akaratát; ez az, amelyik ki tudja vonni magát az áldozatvállalásból, és ez az a réteg, amelyiknek minden párt a kegyeit keresi. Ez a kaszt vezeti az üzemeket és a vállalatokat, ez ad vagy nem ad a dolgozóknak jobb beosztást, ez dönti el, hogy ki lesz előbb munkanélküli, és ez a kaszt tudja a saját egykori Kádár-elkötelezettségét minden további nélkül függetlenségnek nyilvánítani. A kormánynak ezzel a réteggel kellene – kellett volna eddig is – a saját, egészen más nézetrendszere szerint vezetnie az országot és kormányoznia. De hát ki képzelheti, hogy a volt teljes, fél- vagy álmarxistákból egyik hétről a másikra nemzetőr válik? A Kádár-rezsim is panaszkodott, hogy a középkáderek elferdítik és kifordítják a vezetés jó szándékú intézkedéseit. Pedig az egynemű rendszer volt és a függőségek sokkalta szorosabbak voltak. Ennek a kormányzatnak nemhogy hívei nincsenek a saját apparátusában, hanem a volt ellenségeivel kormányoz. Ezt legszemléletesebben a sajtó szinte egyöntetű szembenállása mutatja. Mennyiben felelős ez a kormány azért, hogy ilyen? Nos, kétségkívül felelős, mert nem állt ki a nép elé és nem mondta meg világosan: ez a helyzet, magyarok, segítsetek, mert e nélkül nem tudok dolgozni. De ha igazságosak akarunk lenni, akkor azt is meg kell mondanunk, hogy nemigen tehetett volna mást.

Egy negyven év alatt kialakult rendszert nem lehet parlamentáris eszközökkel egy-két hónap alatt alapvetően megváltoztatni. Különösen akkor nem, ha a régi rendszer alkotóelemeit, azt a vezető réteget, amelynek együttműködésére a kormányzáshoz feltétlenül szükség van, a korábban megszerzett tudás, gyakorlat, nemzetközi összeköttetései és a másik oldalon álló emberek, a volt elnyomottak szükségszerű gyámoltalansága is segíti. A kormányzat tehetetlensége maga a közös nemzeti tehetetlenség, amely mára odáig fajult, hogy a társadalom nem is látja saját érdekeit. Azok, akik eddig a leghangosabban követelték az európaiságot, az európai értékrendhez való csatlakozást, ma a háttérből és nyíltan, minden eszközt bevetve támogatják az országot balkanizáló taxisanarchiát, a törvénytelen barikádemelést, és kétszínűen tárgyalásokat követelnek, amikor az utcán való kitartásra biztatják az utakat elállókat.

A cél a következő: térdre kényszeríteni a kormányt, de elsősorban a magyar gazdasági rendszert, hogy az egész magyar gazdaság áron alul kerüljön árverésre. Miután ez megtörtént, azok kezébe kerül a magyarság egész vagyona, azok lesznek a tulajdonosok – mégpedig a magántulajdon közösen kivívott szentsége alapján –, akik eddig vagy az elmúlt rendszer kinevezettjei voltak, vagy pedig messzi földről érkeznek vevőként. Így bezárul a kör: mert lehet, hogy pillanatnyilag ezután az átrendeződés után jobb ízű lesz az élet, a lencse, de a magyarság nagy népi tömegei előtt végleg becsapják a nemzetté válás kapuját. És nem olyan nemzeti középosztály alakul ki, amelyik Európába vezethetné az egész nemzetet, hanem egy hibrid és jellegtelen, tartás nélküli. Nem szeretek magamra hivatkozni, de én ezt az eshetőséget már 1987-ben felvetettem az első lakiteleki sátorozáson. Azt mondtam, hogy a nemzeti katasztrófa az lesz, ha ez a nép pincérnemzetté válik a saját hazájában. Vagyis, ha a puszta kiszolgálás lesz a feladata.

Most a taxisok csinálják az úgynevezett forradalmat. A taxizás is egy szolgáltatás. Ha most nem hallgatunk a saját józan eszünkre, a teljes kiszolgáltatottságba érkezhetünk meg. A taxiórák most nem ketyegnek, de a történelemé igen.

(Elhangzott 1990. X. 28-án)