vissza a főoldalra

 2012.09.07. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Magyar szemmel

Miközben egyre harsányabb és tolakodóbb minden, amit ránk kínálnak, életünk értelme, nemzeti tartásunk, egymás iránti részvétünk lassan elszivárog. A nagyhét telítve volt különböző fajsúlyú eseményekkel, amelyek közül a többség észre sem vett néhányat, mígnem másokat fülszaggatóan adtak tudomására.

Először az új katolikus érsek ült le a nyugállományú főrabbival, megbeszélni, hogy mi lehet a közös a húsvétban és a pészahban. Majd, már korábbról áthozva, nagy sajtótüntetést szerveztek egy kis vidéki múzeum kiállítása ellen. Ezt aztán be is záratták. A feljelentő a Mazsihisz volt, a feljelentett az ország egyik legkiválóbb régésze, a múzeum igazgatója, Bakay Kornél, aki mert megrendezni úgy egy kiállítást, hogy nem köpdöste le a kiállításnak azokat a tárgyait, amelyeket a feljelentők szerint kötelesség lett volna leköpve kiállítani.

 Miközben egyre elégedetlenebb a világ az Izrael parancsára végrehajtott amerikai–angol háborúval és a készülő következőkkel, idehaza egyre nyomakodóbb a magyarországi holokausztban viselt magyar felelősségre való emlékeztetés. Ez nemcsak „kutyaharapást szőrivel”-technika, hanem itt, Magyarországon, több annál: egy nemzet gerinctörésére irányuló szándék, és a kultúra átszerkesztése. Társadalmi erőszakcselekmény, mert a holokausztért viselt magyar felelősség vádló emlegetése hat-hét évtizeddel az események után csak jelenidejű politikai és kulturális cél lehet, és olyan időben történik, amikor éppen az az amerikai és vele az izraeli erőfölény válik világossá, amelyik az öngyilkos merényleteket leszámítva nemcsak teljes biztonságot nyújt a zsidóságnak, hanem ellenfelek vagy ellenségnek kikiáltott népek, társadalmak sorozatos leigázására is képes. Amerika szövetségesei eddig is tartottak Amerikától, de ma rettegnek.

Ezeknek a sokszor csak a sajtóban történő eseményeknek, híreknek és híreszteléseknek egyetlen tényszerű üzenete van: elkezdték az új magyar világ immár nemcsak politikai, hanem kulturális átszerkesztését, kétpólusúvá tételét. A szálláscsinálás befejeződött, elkezdődött a berendezkedés. Kétkultúrájú, kétidentitású társadalom lesz itt? Eddig a zsidó a magyarban volt benne, és azt nyilvánították antiszemitának, aki ezt nem fogadta el, most már párhuzamosság van, és kétpillérűség. Egyelőre.

Ehhez történelmet kell írni és átírni. Azok, akik ezt megtervezték, s akik a belső építkezést kialakítják, pontosan tudják, hogy nem elegendő csak a politikai felszínt, a hatalmi viszonyokat elrendezni, új kultúrát is kell telepíteni. Az egyiket, a régit, a magyart el kell feledtetni, a másikat, az újat, az övékét elfogadottá kell bűvészkedni.

A magyarság sorsát megpecsételő okmányt Athénban, az Akropolisz tövében egy ügynök és egy savanyú pártfunkcionárius írta alá. A szálláscsinálás jelesei. A rendszerváltás és az európai demokrácia nagyobb dicsőségére Európa politikai elitje úgy nézte, tűrte ezt a gyalázatot, mint annak idején, amikor Bang Jensen meggyilkolása után, New Yorkban levették a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről, és elfogadták a hóhér Kádár posványos rendszerét. Mégpedig létező, európai rendszernek. Akasztófáival együtt. Az aláírók Kádár-szolgák. De hát mit panaszkodjunk? A lengyelekét szintén volt párt- és KISZ-fészekaljbeliek, a szlovákokét úgyszintén, és a csehekét legalább felerészben. Az aláíratók pedig volt eurokommunisták, kibukott szociáldemokraták, pontosabban létező szociáldemokraták. Chirac pedig egy olyan jobboldali, aki trockistákkal és a kommunistákkal szövetkezik, Tony Blair pedig olyan munkáspárti, akit a konzervatívok mentenek meg. Európa tehát úgy és annyira kézben van tartva, mint még soha. Bizonyos, hogy itt egymás elleni, tehát francia–német háború vagy magyar ifjak által és pesti srácok által megvívott szabadságharc belátható időn belül nem lesz, de az is bizonyos, hogy nemzetek sem lesznek, amelyekből a véráldozat árán való változtatás igénye, bátorsága kipattan. A hősiesség kora elmúlt. Európában béke lesz, miközben haldokló, sorvadó európai nemzetek fiai szerte a világ harcterein fognak vérezni vagy vérengzeni.

Most ilyen Húsvétunk volt, hogy aki látott, aki mert látni, az ezeket a szörnyű terheket cipelte a maga Kálváriáján. Az értelmes élet a huszadik század során világháborúnként egyre lehetetlenebbé vált. Eltűnt az értéktisztelet nagy része. Méltóság, szótartás, egyenesség, méltányosság? Ugyan! Horthy Miklós még átkiáltatott csatahajója fedélzetéről az emlékezetes cattarói tengeri ütközetben, amikor sebesülten irányította a csatát, hogy „Vigyázat, lövünk”, védjék magukat, most pedig ezrek életét kioltó merényleteket szerveznek tábornokok, titkosügynökök, kormányemberek. A hatalom gondoskodik róla, hogy a népek soha ne tudják meg az elkövetők és főleg a kitervelők és felbujtók nevét. Amiért tartásos embernek érdemes volt élnie, annak a java az első világháborúban, maradéka pedig a második világháborúban égett el. Minden, amiért érdemes volt élni. A másodikban, különösen a végére, a harcot olyanok vívták, akik nem is te-kintették embernek az ellenséget, sem a szembenálló katonát, sem a letaposott civilt, a nőt és a kultúrát. De 11 évre rá mégis kitört a legtisztább forradalom és szabadságharc, és az oroszok a Nyugat szeme láttára lőtték szét a még a második világháború bombázásainak nyomát is viselő Budapestet. Most Bagdad népe fosztogat. Ó, Istenem, láttunk már ilyet, nemde, aláírók! A második világháború az emberi értékek legnagyobb máglyája volt, minden elégett benne, természetesen zsidó életek és értékek is, de nem ez volt az egyetlen borzalom.

Az egész együtt, a minden emberiből való kivetkőzés teljességével, a megbecstelenített nők millióival és a háborút követő bosszúhadjáratokkal, a nürnbergi perrel és az ismételten rossz békével, az ideiglenes megszállással együtt volt Európa halálának kezdete. Vagy maga a halál.

A feltámasztás első kísérlete, a megbékélés és a gazdasági összefogás, amely az ötvenes években kezdődött a Montánunióval, tehát helyes volt. Nagylelkű, tiszta és hősies. De ami ma történik, annak semmi köze sincs a kezdetek tisztaságához, a szembenézéshez. A most alkalmazott kettős mérce a rossz békeszerződések folytatása, a megosztottság stabilizálása – hódítás háború nélkül.

Ebben a csatlakozásban nincsenek egyenlő esélyek, mint egy gyarmaton. Az angolok, a legjobb gyarmatosítók mindig nyújtottak is valamit. Csináltak szervezett közigazgatást, szabályokat alkottak, építettek, még barátkoztak is, a teljes kibontakozást és a függetlenséget nem engedélyezték. De 1948-ban mégis, meggyilkolva, holtában is győzött Gandhi, s jött Nehru és a Nemzeti Kongresszus, és India független lett.

Mi, magyarok, most az 1948 előtti India állapotában vagyunk, csak sajnos, az erőszakmentes ellenállás, a nemzeti engedetlenség ethosza hiányzik belőlünk. Az azonosság abban áll, hogy a gyarmati elit bevitte a magyarságot az unióba, a gyarmatbirodalomba, de a nagyobbik rész, az ötvenhat százalék távolmaradásával tüntetve kint maradt. Ez pislákoló ellenállás. A magyarságra megint ráerőszakoltak valamit. Idegen szabályokat akarnak bevezetni az életében, kultúráját megkettőzik, s a hagyományos sajátot elsorvasztják, oktatását kilúgozzák, használhatatlanná liberalizálják, újfajta félést oltanak belé. De már tartózkodik. Mikor lesz ebből Nemzeti Kongresszus? Új nemzeti ébredés és végül ellenállás, amely győz?

Ne mondjunk időt. Bizonyosan lesz. Feltámadunk.

Most a győztes kormány lármázik, mert zavarban van. A vesztes nép hallgat, de nincs zavarban. A dolgok rendbe rakódtak. Vannak egyfelől a gyarmatiak, és másfelől a nép, meg aki szívből hozzátartozik. Később még jobban elválik majd a magyar a nem magyartól. A kormány megint és megint megbízást teljesít. Szervezze meg az új kétarcú magyar társadalmat, játssza el, hogy hatalmon van, árulja ki, ami még megvan, hozzon törvényeket, amelyeknek a fortélyos félelem fenntartása a célja. És a sajtót ne adja ki a kezéből. Teremtse meg a lelki feltételeit a gyarmatosítottság elfogadásának. Szórakozva féljen a magyar. De ne nagyon tudja meghatározni, mitől. És azt sem természetesen, hogy min nevet.

Az intézményeket csak liberális szempontból megbízható emberek vezethetik, sőt a születés szerinti kiválasztás elve is érvényesül, de ezt nem szabad észrevenni. Aki észreveszi, bűnös, szélsőséges, holokauszttagadó. Az oktatásnak,  az átnevelésnek és a kultúrának kell azonban odahatnia, hogy senki ne vegyen észre semmit, vagy ha észrevett valamit, azt nyelje le.

Ez a hamis európai egyesítés, amiről annyi nagy, fellengzős szót elmondanak, erről szól. Ez mindannak a tarolásnak, rombolásnak, nihilnek, amit a két világháború hozott a világra, a végső elboronálása. Ez voltaképpen már nem közvetlen pusztítás, hanem az előző pusztítások jóváhagyása. Minden bele van téve egy elmúlt, szétesett, megromlott demokrácia keretébe. Mostantól semmi sem valódi.

De a távolmaradás az. Tény és alap. Mi, magyarságunkért, megmaradásunkért élő, dolgozó magyarok, erre építjük fel gyarmatosítástól való megszabadulásunk programját. Azt is mondhatnám: „hosszú menetelését”. Hosszú, kemény gyaloglás áll előttünk. Ez maradt, a talpunk és a talpunk alatt még a föld, amit nem adhatunk. Bejárjuk, menetelünk. „Gyalogolni jó” – írta Móricz Zsigmond. Mert begyalogolta az országot. – Most minden az övék, de mi elindultunk, elindulunk Móricz Zsigmond útjain, a szabadság gyalogösvényein.

(Elhangzott 2003. április 24.)