|
 2012.09.14.
Nem szabad
elvetni a múltat, hanem arra kell építkezni
Azok a művészkollegák, akik szorgalmasan, következetesen
dolgoznak, nem kerülnek reflektorfénybe
Orosz Gergely
szobrászművész 1960. március 25-én született Budapesten.
1978 –ban érettségizett a Trefort Gimnáziumban. Autodidakta,
mestere édesapja, Orosz János festő- és szobrászművész.
Alkotásai fa- és kőszobrok. 1991-től csak szobrászattal
foglalkozik.
Csoportos kiállítások:
Országos Szobrászati kiállítás, Műcsarnok (1992, 1993),
1993-tól évente Csuta Nemzetközi Alkotótábor, Békés; 1994-től
évente Nagykanizsai Nemzetközi Alkotótábor, Occhieppo
(Olaszország); Puente Romano (Spanyolország) (2000).
Egyéni kiállítások:
1991-től rendszeresen: Bp. Hotel Hilton, Óbudai Corvinus Hotel,
Csók Galéria, Art-X Galéria, Art N Galéria, Opera Galéria (Vörös
szalon), Balatonboglár, Tata, Nagykanizsa, Balatonfüred, Körmend;
Sopronban 2012-ben (édesapjával közösen).
Köztéri szobrok:
Hédervári emlékoszlop (akácfa,
740 cm
, Orosz Jánossal közösen) (1990), ’56-os Pieta, Budapest, Mátyásföld
(mészkő, 230cm, Orosz Jánossal közösen) (1991), Szt. László
fej, Budapest. I. Bécsikapu tér (mészkő, 90cm) (1996),
Milleniumi emlékmű, „Két angyal” Alcsútdoboz (mészkő,
410cm) (2000), Sárközy István portré, Nagybajom (mészkő,
230 cm
) (2005), Csokonai Vitéz Mihály mellszobra, Nagykanizsa (mészkő,
100 cm
) (2007), Szt. Orbán, Balatonederics (mészkő,
150 cm
) (2009), Kettős kereszt, Békés (tölgyfa,
505 cm
) (2010), Szt. Kristóf, Szt. Flórián, Szt. Lőrinc, Sárvár (mészkő,
85 cm
) (2008-2010).
A mai
eredmény-és mennyiség centrikus világban a kőből építkezni
nem divatos
A XI. kerületi Kőérberek-Tóváros lakópark kiállítótermében
beszélgetünk. Itt dolgozik most?
–Jelenleg igen, mert egy kortárs galéria kialakításán
dolgozom. Remélem mindez megrendelőket is hoz. Tudni kell, hogy
a lakópark építésekor a Budapesti Történeti Múzeum régészei
minden idők legnagyobb kiterjedésű Árpád-kori települését
tárták föl. Sőt, abban is egyedi az eset, hogy egy teljes
településre, forrásokban már említett, de eddig meg nem talált
Kána nevezetű falura leltek rá. A XI. kerület új lakóparkjában
jelenleg ez az ideiglenes kiállítás mutatja be Kána történetét.
A mi elgondolásunk az, hogy ahogy a középkori falura ráépült
a modern lakópark, ugyanúgy csináljunk egy olyan modern kiállítótermet,
galériát, ahol a múlt és a jelen találkozik. Így a kőtár
mellett kortárs alkotások kerülnének bemutatásra. Ennek a
megszervezésével és kialakításával bíztak meg. Az egész érdekessége,
hogy ugyanolyan kőből faragok immár húsz éve, amiből a feltárt
emlékek készültek.
Ugyanolyan tartósak is
lesznek így az ön művei?
–Ha csak valaki tudatosan nem esik neki
valamelyik kőszobromnak, akkor igen. Ez a sóskúti mészkő
megfelelő konzerválással nagyon jól ellenáll az időjárás
viszontagságainak. Sóskút, Etyek környékén nem véletlenül
látni olyan 2-3 száz éves kapuoszlopokat, melyeken olvasható még
az évszám. És ott csak annyi kezelés történik, hogy az
oszlopokat tavaszonként mésztejjel átkenik, hogy szép fehérek
legyenek.
Vajon miért távolodtunk
mi el az ősi, a szerves, természet adta építőanyagoktól?
–A lustaság miatt is, mert sokkal időigényesebb
megmunkálni egy követ. Nem lehet gyorsan látványos dolgokat kőfaragással
elérni. Mindehhez idő kell. Ha kőből akar valaki katedrálist
építetni, az 200 esztendeig tart. Nem lehet kőből másfélév
alatt olimpiai csarnokot építeni, másfajta szaktudást is igényel
mindez, és sokkal több kézimunkát. A mai eredmény-és mennyiség
centrikus világban ez a módszer nem divatos.
Ha teszem azt egy katasztrófa elsodorná ezt a
civilizációt, akkor a következő korok régészei csak a kövekből
tudnának bármilyen kultúrára is következtetni?
–A fém-és a műanyagdarabok megmaradnának,
és a következő nemzedék tagjai értetlenkednének azon, miként
lehetséges, hogy nyersen megfaragott mészkövek, és krómacél,
és műanyag darabok vannak egymás mellett.
Szívesen nyúlok a hajdani civilizációk szimbólumaihoz
és formarendszeréhez
A múlt és a jelen találkozásának kialakításához,
a kortárs galéria létrehozásához bizonyára egészséges látásmód
szükséges. Nem mindegy, hogy milyen kortárs alkotások állnak
szembe a múlt adatközlőivel.
–Nagyon sok művészbarátom
van, nem egy művésztelepen, alkotótáborban vettem részt. Így
tudom, hogy több kollegám bizonyos szempontból hasonlóan
gondolkodik, annak ellenére, hogy más stílusban dolgozik. Ők
szemben a divattal, a korszellemmel azt mondják: nem szabad
elvetni a múltat, a régiek tudását, hanem azt át kell örökíteni,
és arra kell építkezni. Ezek a művészek nem tartoznak a
felkapott, futtatott emberek közé, de én akkor is velük
szeretnék együttműködni, mert egészséges szellemiséget képviselnek.
Magam is szívesen nyúlok a hajdani civilizációk szimbólumaihoz
és formarendszeréhez. Egy olyan hatalmas kincsről van szó,
amit nagyon nagy ostobaság lenne önként, csak azért, hogy a
divatnak megfeleljünk, eldobni.
Pedig nagyon
sokan már a XX. század elejétől ezt teszik.
–Ami pazarlás, mert több ezer év kemény
szellemi és fizikai munkája kellett a hatalmas kultúrkincs létrehozásához.
Mindezt nem elvetni kell, hanem tanulni kéne belőle.
Ha valaki így tesz,
azzal vádolják, hogy nem egyéniség, nem tud egyedit alkotni,
és visszanyúl a múltba.
–Az sem egyedi, hogy valaki számítógép segítségével
kockákkal variál különböző színharmóniában. Ezt lehet
nagyon ízlésesen művelni, de mégis mennyiben egyedi? Az a
gond, hogy aki historizál, használja a múltat, és a saját elképzelései
szerint építkezik a hajdani elemekből, az jóval egyedibb, és
a nagyon modernek ezzel nem tudnak mit kezdeni. Miért? Mert ami
egyedi, az nem szabványosított, nem trendi.
Száz éve a művészeti élet egyenlő a műkereskedelemmel
Ki diktálja ezt a
divatot?
–Még a múlt század derekán a nagy galériások,
műgyűjtők bevásároltak az avantgardból és a
transzavantgarde alkotásokból. Azért, hogy ezeknek megmaradjon
a piaci értékük, a stílust divatban kell tartani. Ha nem
teszik, akkor a raktárban lévő festményeket nem bírja eladni.
Így a teljesen nonfiguratív absztraktot is felmagasztalják. Az
avantgard folytatása és következménye a mostani kortárs művészet
jelentős része. És azok művelőit is futtatni kell, mert azzal
az elődöket is reklámozzák. Tehát esetünkben az üzlet és
nem az alkotás számít. Immár száz éve a művészeti élet
egyenlő a műkereskedelemmel.
Mit tapasztalt, 1990 után romlott a művészek társadalmi
megbecsültsége?
–Akkor még nem. Az új évezred elején kezdődött
el a lecsúszás. Nálunk ugyanis a társadalmi megbecsültség
egyenes arányban áll az anyagi jövedelemmel. Jómagam is a
2000-es évek elejéig szabadúszóként elég jól meg tudtam élni.
Volt pénzem kőre, szerszámok vásárlására, s el tudtam
tartani a családomat. Luxusra nem tellett, de nem is érdekelt. A
legjelentősebb megrendelőim a magyar középosztály tagjai közül
kerültek ki. Ez a réteg viszont jóideje a megmaradásáért küzd.
Ha lesz is talpra állás, az még nem jelenti rögtön a
megrendelések érkezését, hiszen a művelt és igényes középosztály
csak akkor áldoz kultúrára, amikor a mindennapi élethez való
szükségletei megvannak. Olyan is előfordult még a 2000-es évek
elején, hogy egy kiállítás megnyitón 15 szoborból tízet
lefoglaltak. Májusban volt egy közös kiállításom apámmal
Sopron belvárosában, kb. 1 hónapig volt kint az anyag, de
egyetlen egy darabot sem sikerült eladnunk.
Nem arról van szó, hogy nincsenek annyira reklámozva,
mint mások, mint pl. Alföldi Róbert , aki képzőművész is?
–Természetesen ez is gond. Ha egy színész, vagy egy
sportoló fest, az érdekes, még akkor is, ha csúnyát alkot,
mert egy híresség csinált olyat, amihez nincs sok köze.
Anthony Quinn festményei is csillagászati árakon keltek el. Az
is a kor divatja, hogy mindenki foglalkozzon azzal, amihez nem ért,
és abból lesz a szenzáció. Ehhez az kell, hogy celebeket csinál
a sajtó, és ha az a celeb csinál valamit, akkor azt hatalmas
szenzációként könyvelik el. Azok a művészkollegák, akik
tisztességes munkával , szorgalmasan, következetesen csinálják
a dolgukat, nem kerülnek reflektorfénybe. Ha teszem fel, az
egyik szobromat feldarabolnám a Műcsarnok előtt, és egy csinos
lány árulná azt kilóra, azt már szenzáció lenne. Igaz az egész
marhaság, de jó reklámmal, eladható, még a kereskedelmi tévék
is kijönnének, hiszen engedély nélkül csinálnám az egészet,
és a rendőrség is el akarna zavarni. Látják, tudom én, miként
is lehetne közismertté válni, de az nem művészet, és méltatlan
hozzám.
Mennyire tartja fontosnak, hogy ismerjék azt, ki készítette
az adott szobrot?
–Akit érdekel, az tudja, hogy ki a mű készítője.
Így Medgyessy Ferenc, Borsos Miklós szobrait nagyon sokan
ismerik.
A múlt héten beszélgettem Kligl Sándor szobrászművésszel,
aki szerint nagy baj, hogy nem összetartó a szakma. Ön szerint
is?
–Ez bizony így van a kenyérféltés miatt. Édesapám
festőművész, és emlékszem, hogy régebben a kollégák összejártak,
beszélgettek. Ahogy romlott az általános anyagi helyzet, létrejöttek
a klikkek, és megfigyelhető, hogy kik kapnak nagyobb megrendeléseket.
A klikk tagjai senkit sem akarnak a tűz közelébe engedni,
nehogy másnak jusson a nagyobb munkából. Erre a folyamatra
nagyon sokan úgy reagálnak, hogy magukba fordulnak, és magányosak
maradnak. Jártam olyan nemzetközi és hazai művésztelepekre,
ahol pont ez ellen a metódus ellen próbáltunk tenni. Igaz,
mindenki más stílusban dolgozott, de mégis közös szellemiséget
akartunk kialakítani. Így a szakmai fejlődésünket is előbbre
visszük, míg az összetartás energiát ad. Sajnos már az alkotótáborokban
is romlott a hangulat, és az üzleti szellem uralkodik. Tehát
gyorsan elkészítik a két „szponzor-képet”, majd vevőt
keresnek maguknak. Egyik osztrák barátom mondta erre, hogy „dass
ist eine kunstfabrik”. Ezzel azt fejezte ki, hogy szó sincs már
esetünkben alkotótelepről, hanem művészetgyárról, és nem
is jött többet. Sajnos, ahogy a világ, úgy a művészeti élet
is rossz irányba halad.
Kinek dolgozik optimális esetben a képzőművész? A közönségnek,
a szakmának, vagy a kritikusoknak?
–Jó esetben a saját érzelmeit, mondanivalóit szeretné
átadni az embereknek. De ez egy konzervatív felfogás. A mai
divat szerint, ami érthető, az kommersz. Így a mostanában
trendi művészkörök a kritikusoknak és egymás vállát
veregetik. Az igazi öröm az, ha úgy tudok valamit megcsinálni
a saját gondolataimból, hogy az tetszik valakinek annyira, hogy
beengedi az intimszférájába, a lakásába.
Ilyen esetben mennyire kell megérezni azt, hogy mi is a
közönség ideálja. Vannak olyan művészek, akik elvonulnak a
világ zajától, nem érintkeznek a társadalommal. De így
tudnak-e olyat alkotni, ami valóban megszólítja az embereket?
–Ha valaki abszolúte elzárkózik a társadalomtól,
akkor nem, mert létidegen lesz, amit csinál. De ha a közönséggel,
a többiekkel kapcsolatot tart fenn, ismeri az emberek problémáit,
és ezzel kapcsolatban ő is elgondolkodik, és saját véleményét
alkotásban mondja el, akkor jól működik a kommunikáció.
Fontosnak tartja, hogy megértsék azt, mit ábrázol a
szobor?
–Örülök
annak, ha erre ráéreznek, bár jártam már úgy, hogy egészen
más gondolatot indított el a munkám másban. Ez nem rossz, mert
elkezdett gondolkodni. Esetünkben nem egy szobor, hanem egy festményről,
A piros létráról volt szó. Egy ezeréves olajfában
benne foglaltatik Krisztus teste, és ez a fa tartja a világot,
amit egy város jelképez. A fa tetejére pedig Jákob lajtorjáján
lehet feljutni. Az egyik ismerősöm pedig úgy látta, hogy a fa
ki van rekesztve a világból. Az, hogy ki milyen következtetésre
jut, azt nagyban befolyásolják érzelmei, gondolatai is. A festmény
domináns színe a piros, ami a felfokozott vitalitást mutatja,
és provokál is.
Ez a kép 2005-ben készült. Azt olvastam, egy időre
felhagyott a festészettel.
–A festészet számomra kirándulás, mert alapvetően
szobrász vagyok. Az egyik alkotótáborban ugrattuk egymást,
mondták nekünk: mindenki festőnek születik, de van, aki színvak,
s abból lesz a szobrász. No, már csak azért is festek, hogy
bebizonyítsam, nem vagyok színvak. Apám műtermében, festmények
között nőttem fel, így sok mindent tudok a festészetről, de
azt tudom, hogy hozzám sokkal közelebb áll a faragás, ez a
kifejezésformám. Bár vannak olyan érzelmek és gondolatok,
melyeket festményben és grafikában sokkal jobban ki lehet
fejezni, mint szoborban.
Nekem papám jelentette az akadémiát
Édesapja, Orosz János festő- és szobrászművész
egyben mestere is. Tehát sosem gondolt arra, hogy más lesz a
hivatása, foglalkozása?
–Dehogynem! Menekültem a képzőművészet elől, mert apám
mellett láttam, hogy milyen nehéz megélni a művészetből és
azt is megtapasztaltam, mennyire irigyek egymásra a kollegák.
Dolgoztam filmgyárban , tévében, rádióban, ipari alpinista is
voltam. Balog Béla néhai cigánytáncos barátom fellépésére
díszletet csináltam, táncházakba jártam, és ifjú koromban a
Bartók Együttes táncosa is voltam. Az MTV-ben népzenei műsorokat
szerkesztettem, rendeztem , amikor úgy döntöttem, hogy az egészet
otthagyom, mert nem tetszett nekem a tévé légköre. A kultúrából
így is, úgy is éhen hal az ember, de legalább érezze jól magát.
Így a ’90-es évek elejétől csak a szobrászattal
foglalkozom, és 1992-től tagja vagyok a Képzőművészeti
Alapnak. A tévés munkáim mellett apámmal 1985-től nagyon
sokat dolgoztam. Én voltam apámnak inasa, segédje, ecsetmosója,
hiszen úgy lehet a legjobban tanulni, ha szinte együtt lakik
mester és tanítványa. Nekem pedig apám jelentette az akadémiát.
Keményebb akadémia, mint a Képzőművészeti Egyetem. Meglehetősen
szigorú ember, nem kivételezett velem. Igaza volt, mert szakmai
kérdésekben nem lehet kivételezni. Édesapám rajzra tanított,
festészeti technikákra és a faragásra. Azt mondta, hogy olyan
a gondolkodásom, hogy szobrokat kell készítenem. Ha valaki képzőművész,
akkor nem kizárólag szobrász, vagy grafikus; maga a képzőművészet
szemléletmódot, gondolkodást, a tárgyalkotás igényét
jelenti.
Elképzelhető,
hogy valaki csak lustaságból nem lesz képzőművész, mert nem
akar vesződni az alapokkal?
–Ma már a csúcstechnológia nagyon sokat segít:
jelennek meg olyan számítógépes művészek, akik abszolúte
nem tudnak rajzolni.
Sosem „tolták félre” csak azért, mert nem végzett
főiskolát?
–Azért nem. Viszont apám finoman szólva nem egy barátkozós
művész, és mikor meghallották a nevemet, menekültek…A főiskola
elvégzése pedig lényegtelen, mert saját jogomon a Képzőművészeti
Alap tagja lettem, úgy, hogy bevittem hozzájuk munkákat, amiket
lezsűriztek, elfogadtak. A problémát számomra a megélhetésért
folyó harc jelenti, és a küzdelem azokkal, akik bent vannak a
klikkben. Pályázatokon jó ideje részt sem veszek, holott
eleinte lelkesedtem. Mi számít? A megfelelő kapcsolatok…
Ahol a nagyon modern művészet a divatos, ott minden
egyforma, és nincs nemzeti karakter
Mennyire más az apa, és a fia stílusa?
–Más, de óhatatlanul felismerhető apám hatása műviemen,
és a gondolkodásmódunk is hasonló. Az ő munkáiban is
felhasználásra kerülnek a múlt emlékei, s közvetlenül a népművészet
is. Kissé szürreális a megfogalmazása, ami engem is jellemez.
Hozzám az ún. népi szürrealizmus áll közel. Ilyenek a népdalszövegek,
pl.: én vagyok az, aki nem jó, fellegajtó nyitogató. Tehát
nem azt a kimódolt jungi pszichológián alapuló szürrealizmust
tartom magaménak, amit Dali művelt kiválóan. Az pedig egyértelmű,
hogy a népzene és a népi kultúra is nagy hatással volt rám,
hiszen kisgyerekkoromtól a népzene vesz körül. A madarak, az
emberek és a növények formái, azok találkozásai nagyon
izgatnak. Az állatövi jegyeket is többször megfaragtam, de úgy,
hogy a figurák állatok és emberek egyben.
Egyik alkotása a Táltos, aminek nincsen szája.
–Minek? Úgysem hallgatnának rá, és a múltnak
nincs helye a mai művészeti divatban.
Jelenleg van-e nemzeti karakter a szobrászatban?
Felismerhető-e egy szoborról, hogy milyen nemzetiségű művész
készítette?
–A Szovjetunió utódállamaiban nagyon erős karaktervonásokat
fedezünk fel, pontosan azért, mert ők a hagyományokat építik
bele a modern művészetekbe. Ahol a nagyon modern művészet a
divatos, ott minden egyforma, és nincs nemzeti karakter.
Milyen a kapcsolata a társművészetekkel? A zeneművészettel,
irodalommal? Megihleti-e egy irodalmi, zenei alkotás?
Medveczky Attila
|
