vissza a főoldalra

 2012.09.14. 

Jézus nem modern, sem maradi, hanem örökkévaló, és a ma emberéhez szól

Hatalmas felelőtlenség az ifjúságnak azt nyújtanunk, ami csak helyettesít valamit, ami nem az igazi

Szent István király ünnepe alkalmából a köztársasági elnök megbízásából Balog Zoltán miniszter úr állami kitüntetéseket adott át. Több katolikus pap és szerzetes is kitüntetésben részesült, köztük dr. Barsi Balázs ferences atya, a Sümegi Sarlós Boldogasszony Ferences Kegytemplom és Kolostor igazgatója és házfőnöke, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszék tanára, aki „több évtizedes oktatói tevékenységéért, a generációkat megérintő lelkiségi irodalom gazdagításáért" a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át.

 Laudetur Jesus Christus! Kedves Balázs atya! Nagy szeretettel gratulálunk az elismeréshez! Amikor művészekkel készítek interjút, elmondják, hogy a kitüntetéseknek köszönhetően talán több színházi szerepet, vagy megrendelést kapnak. A ferences házfőnök, teológus, tanár számára mit is jelent az állami kitüntetés?

 –A kitüntetéstől azt remélem, hogy többen – nem hívők, és nem keresztények is – odafigyelnek az evangélium hirdetésére, s ha ez megvalósul – hála legyen a Jóistennek! Nálunk, szó sincs szereplésről, mert nem a magunk tehetségét kell megcsillogtatnunk, hanem elmondani azt az üzenetet, amit egyszer Jézus elmondott az emberiségnek. Ezt az üzenetet pedig mi, a ma emberei, a ma nyomorúságaival hallgatjuk, úgy, hogy bizonyos pontokra érzékenyek vagyunk, míg másokra érzéketlenek. De a teljes evangéliumot kell hirdetni, mert ha nem ezt tesszük, akkor eláruljuk magát az embert. Ha azzal a céllal hirdetjük az evangéliumot, hogy mindenképpen elnyerjük vele az emberek tetszését, akkor nagyon hamis dolgot cselekszünk, mert Jézust mi Istennek tartjuk, és üzenetét végső üzenetnek az emberiség megmentése érdekében. Ezért mi Jézus üzenetéből semmit el nem engedhetünk, és ahhoz semmit hozzá nem tehetünk, bár egészen más módon kell mindezt hirdetni, mint a keresztény ókor, vagy a barokk idején.

 Balázs atya elmélkedései, prédikáció közben még talán a légy is halkabban zümmög. Meg merem kockáztatni, hogy hajdani tanítványai – akiknek körébe tartozom – talán még büszkébbek erre az elismerésre, mint maga a kitüntetett. Augusztus 20. után több telefont kaptam volt osztálytársaimtól, akik nagyon örültek a lovagkeresztnek, és sok szép emléket elevenítettek fel Balázs atya hittanórái és elmélkedései kapcsán.

 –Nagyon megmelegítette a szívemet, amit mondtál. Nem szokásom kitüntetésekkel büszkélkedni, de ha édesanyám és bátyám élne, akkor örömmel megmutatnám nekik ezt a díjat. Húgomat hívtam meg az elismerés átadására, de nem dicsekvésképpen, mert a mi családunkban a szeretet uralkodik és nem a hiúság. Amiről beszéltél, az megerősített abban az elképzelésben, hogy tanítványaimmal szinte testvéri kapcsolatot létesítettem. Ez oda vezethető vissza, hogy tanítványaimat túl azon, hogy szerettem, tiszteltem is. Mindig arra gondoltam: sose lehet tudni, mi lesz belőlük. Öt gyermekes édesapa? Vagy a jövendő püspöki kar tagja? Talán egy „új Kodály Zoltán”? Nemes hiúságból én a jövendő embert is tiszteltem tanítványaimban. Bizonyára ezt megérezték, és most sem csalódtam bennük…

 Több évtizeden át tanított hittant, orosz nyelvet és éneket az esztergomi ferences gimnáziumban, és a novíciusok mestere volt. Nem hiányzik a gimnáziumi oktatás? Igaz, tanít a Zeneakadémián, de már felnőtt embereket.

 –A 14 és 18 év közti korosztály nevelését, oktatását csak rendkívüli felelősséggel, tisztelettel, felkészüléssel lehet végezni, mert ezen négy év alatt alakul ki szinte véglegesen a személyiség. Utána már nehezen nevelhető az ember. Istentől kapott kegyelem, hogy mindig nagyon szeretem azt a helyet, ahol vagyok, és azt is, amit feladatul kapok. Azért sem hiányzik a gimnáziumi oktatás, mert a mában szeretek élni. Ez nem jelenti azt, hogy nem fáradok el, és sosem unatkozok. Udvardi Erzsébettől – a Kossuth-díjas festőművész gyönyörű képeket festett sümegcsehi templomunkban, amelyik John Henry Newman bíboros szentté avatásáért emeltetett az Úr 2005. esztendejében – tudom, hogy voltak olyan időszakai , amikor úgy érezte, nem képes teljesíteni a vállalt feladatot. Hasonló a helyzet az igehirdetésnél. Hiszen nem az én üzenetemről van szó, hanem arról, ami elsősorban nekem szól. Bizony, vannak olyan napok, amikor azt érezzük semmi sem sikerül. Mit tehetünk ilyenkor? Imádkozunk, kertészkedünk, munkálkodunk és várunk, és akkor csendben, egyszer csak megérik minden. Vasadi Péter költő mondja: nem lehet verset írni, a vers íródik. Így a prédikációt sem lehet megírni, az is íródik, és elsősorban nekem szól. És itt utalnék arra, hogy ezt az állami kitüntetést úgy kaptam, hogy nem vagyok se politikai, se gazdasági szereplő. Arra gondolok, hogy az igehirdetésemet értékelték, de nem felekezeti alapon. Mindig arra törekszem, hogy kimutassam azt az elvi alapot, amire a kinyilatkoztatás épül, mert az megérinti a mai embert. Mindezt az ajándékozás példájával érzékeltetem: ha arra gondolunk, mit jelent egy nagy, igazi ajándékozás, például egy jegygyűrű átnyújtása, gondolatban majdnem megértjük az Oltáriszentség titkát. A másik példa: az ünnepi asztaltól van egy út, ami az oltárhoz vezet. Mélységes antropológiai gyökerekre épített Krisztus Urunk, és ezeket a gyökereket kell újraéleszteni, mert nem az evangéliummal van baj, hanem velünk, emberekkel. Velünk, akik elrongáljuk emberségünket, s már nem vagyunk egész-ségesek, és akik számára így mesekönyvé, furcsa történeti formációvá válhat Jézus üzenete. Holott a mai nem hívő szívében is ott vannak azok a Prohászka püspök szavaival élve „kikezdések, sarjadások” , aminek a vonalába tartozik az evangélium. Jézus örömhíre nem olyan szöveg, ami idegen az embertől, de tőlünk idegen néha az emberségünk. Hálát adok a Jóistennek, hogy minderre engem rávezetett, mert egy időben azt vettem észre, hogy számomra idegen az evangélium egy része. Rájöttem, azért idegen, mert romlott emberségességem.

 Lapunknak először Alácsi Ervin János tábori lelkész nyilatkozott a hagyományos római rítusú, ún. tridenti szentmiséről. Meglepődve hallottam, mikor közölte, milyen sok fiatal érdeklődik iránta. Balázs atya a pesti ferencesek templomában celebrál ilyen tradicionális szentmisét. Valóban a fiatalok nem csak az oltár előtti gitározást kedvelik?

 –A fiatalok egy rétege szereti a hagyományos szentmisét, de nem jó a gitáros misével való összehasonlítás, mert a tradicionális rítust kevesebben ismerik. A pesti ferencese templomban és Sümegen is mutattam be régi rítusú misét. Utóbbi helyen havonta egyszer, de a jövőben többet tervezek. Erre a liturgiára alaposan fel kell készíteni a híveket. A félreértések elkerülése végett: nem vagyok tridentinista. Hajdan alig vártuk, hogy a tridenti misében legyen változás, s engedjék meg a magyar nyelv használatát is. Az új mise viszont nem a régi folytatása, hanem egy új rítus, amit elfogadok, mert sok szépet tartalmaz. Az egyház életének a legmélye, az eucharisztia, és ha az törést szenvedne el, akkor maga az egyház szenvedné el a törést. Nem létezik tehát zsinat előtti és utáni eucharisztia. Magán a zsinaton a Sacrosanctum concilium kezdetű konstitúció is azt mondta ki, hogy az új misét itt-ott alkalmazhassák, de arról szó sem volt, hogy új kánonokat írjanak. Igen bonyolult kérdésről van szó, de nem érdemes azokkal vitatkozni, akik jelszavakat puffogtatnak el akár a modernista, akár a tradicionalista táborból, mert sokkal mélyebb dologról van szó. Az ifjúsági pasztorációról pedig lemaradtak azok, akik azt hiszik, hogy a mai fiatalok mind felületesek. Akkor azok, ha felületen tartjuk őket. Ha bemegy a diák a reál -tanórákra bizony nem szavazhat arra, hogy mit érez. Ugyanúgy nem találhatja ki az emberi csontváz szerkezetét sem, ami több százezer éve ugyanaz. Miért is van az, hogy a művészetekben mintha kitalálhatná a diák azt, mi a szép? Nem találhatja ki. Vannak ott is szabályok, ezért rá kell vezetni a diákot arra, hogy miért szép pl. egy Pilinszky-vers, vagy Kodály-kórusmű. Elismerem, ez fáradtságos út, és erről mond le a mai pedagógusok és szülők egy része. Azt hitték, hogy a gitáros énekekkel megnyerik a fiatalokat a misékre. Nem így történt. A gitáros énekeknek megvan a maguk helye, de magyar szakos tanárként több modern gitáros-ének szövegét nem tartom költészetnek. A populáris zene azért alkalmatlan az egyház liturgiájába, mert adott korhoz és réteghez tartozik, az egyház pedig egyetemes. Amit pedig ma a vallásos ihletettségű művészetbe sorolnak be, lehet hatalmas giccs, de lehet nagy művészet. A liturgikus szakrális művészet is vagy gyenge, vagy magas színvonalú. Tudomásul kell venni, hogy a szentmise nem vallásos ihletetettségű művészetek halmaza, hanem az egyház hitét fejezi ki, és arról ad hírt, ami benne objektíve végbemegy. Zenetörténeti érdekesség, hogy Schubert, amiért összeveszett néhány katolikus tanfelügyelővel, nem zenésítette meg a Hiszekegyből a „hiszek az egy, szent, apostoli és katolikus Anyaszentegyházban”- részt. Ez ugyanúgy nincs megengedve, mint az, hogy a Glória helyett mást énekeljenek a templomban. Dobszay László tanár úréknak köszönhetjük azt, hogy a mai, az új misekönyv szövege is énekelhető. A lényeg, hogy ami a misekönyvben van, az megszólaljon a hívek ajkán, mert különben kár volt magyarul miséznünk, ha megint valami helyettesítőt „használunk”. Nagy felelőtlenség az ifjúságnak azt nyújtanunk, ami csak helyettesít valamit, ami nem az igazi. A modern gitáros vallási zenékkel miért válasszuk el a nemzedékeket, amikor össze lehet kapcsolni őket? Ezért sem létezik diákmise, óvodás-mise, stb, de létezik az óvódások jelenlétére figyelemmel lévő celebráció. Az, hogy a pap „elgügyögje” a szentmisét, az a gyermek lenézését jelenti. A gyermek nem infantilis lény, ezért is tudatosítani kellene, hogy a felnőtt életbe való beavatás nem mehet végbe egy törésen keresztül. A gyermek igenis vegyen részt a nagy eseményeken, szentmiséken hiszen még a szüleihez simulva is megérzi azt, ha Úrfelmutatás történik. Bizony nekünk pedagógusoknak, papoknak lelkiismeretvizsgálatot kéne tartani…

 Ez a régi mise latin nyelvű, és időtartama is hosszabb az általunk ismertnél. Ha ennek a rítusnak a megismerését nem teszik kötelezővé a papneveldékben, s csak fakultatív marad, akkor bizonyára győz a jóra való restség…

 –Ez így van, és ezért nagyon reméljük , hogy kötelezővé teszik a régi rítus megismerését az egész-ség miatt. Milyen torz dolog lenne az, ha dogmatikából csak azt tanítanák, amit a közelmúltban, a II. Vatikáni zsinat óta fogalmaztunk meg, és nem mutatnák be, az azt megelőző 2000 évet. Ha „kioperálnák belőlem” az első 10-15 évet, akkor ma torz ember lennék. Lehet-e torz a liturgia? Mondjuk azt talán, hogy 1970-ig furcsa tévedésben éltünk, és akkor leváltottuk a régit? Vajon miért zavar minket a rítusok gazdagsága? A görög rítusú katolikusok is a római egyház tagjai, és az egyre nagyobb számban visszatérő anglikán testvéreink számára nem lesz kötelező az új rítus, hanem megőrizhetik a salisbury-i liturgiát, ami régebbi a tridentinél is. Ha erre a gazdagságra, mint adományra tekintünk, akkor nem az vetődik fel, hogy mi a modern, és mi a maradi. Jézus nem modern, sem maradi, hanem örökkévaló, és a ma emberéhez szól. Felvetetted, hogy a hagyományos mise hosszabb, mint az új. Ez nem feltétlenül igaz, a hétköznapokon talán még rövidebb is…

 Mi a két rítus között a legnagyobb különbség?

 –A leglényegesebb különbség, hogy a régi rítus teljes mértékben Isten-központú. A reneszánsszal beköszöntött emberközpontúság hazug irány. Az ember akkor találja meg saját helyét a világban, ha Istenre tekint, aki őt végtelenül szereti. Az emberközpontúság megjelenésével többen felvetették, hogy az embert vegyük észre a misén. Amikor először celebráltam a régi rítus szerint, úgy éreztem, hogy „csak egy báb” vagyok, aki az előírások szerint cselekszik, beszél, énekel. Tehát nem én szereplek, hanem Isten cselekszik. Az már más kérdés, hogy az igehirdetésnél teljes egyéniségünkkel, szívünkkel, szellemiségünkkel kell jelen lenni. Azt is meg kell érezni, mit gondolnak a hívek, és válaszolni kell rájuk. De ez a pozíció már megszűnik a felajánlástól.

 Úgy tudom, hogy a római rítust végző pap is azért öltözik be oly’ annyira, hogy ne az embert figyeljék a hívek a templomban.

 –Így van, de ne feledjük el, hogy a beöltözés fontossága a profán világban is felfedezhető. Nem véletlenül ötözik be a bíró az ítélethozatalhoz, ahogy a polgári házasság esetén is nemzeti színű szalagot visel az anyakönyvvezető. Mindez azt fejezi ki, hogy abban a pillanatban valami olyan történik, ami felülmúlja az egyéniséget. Ha a profán világban ez így érvényes, akkor hatványozottan abban a vallásban, amelyről azt tudjuk, hogy az Isten Fia hozta le a földre mindent beteljesítve. Ez azt jelenti, hogy a pogány és a zsidó vallásokból minden érvényben van, ami valóban, egyértelműen érték. Egyedül a római kánon annyira egyetemes, hogy benne azt az Ábelt is megemlítjük, aki nem volt zsidó, ahogy azt a pogány Melkidezeket is, aki mint Isten főpapja, bor és kenyér áldozatot mutatott be. Bizonyára észrevették, hogy a folyamatosság, a szerves fejlődés lényegéről beszélgettünk. Nagyon jól érzi az egyház azt, mi a szerves fejlődés része, és mi az, amit önkényesen ráaggattak. Az utóbbit eltávolítja, míg az előbbit megőrzi. Ez azért lényeges, mert amennyiben a liturgiára és azon belül is kiváltképpen a szentmisére úgy tekintünk, hogy organikus fejlődését figyelmen kívül hagyjuk, nem csupán az Egyháznak, mint Krisztus Titokzatos Testének élő és a kegyelemben fennálló szerves egysége ellen vétünk súlyosan, de teljesen torz képet kapunk arról is, hogy mi az Egyház hivatása ma, a harmadik évezred elején.

Medveczky Attila