Függetlenség

80 éves Deim Pál, Kossuth-díjas festőművész

A pezsgő kulturális élet vonzaná a beruházókat is

Deim Pál festőművész , szobrász, grafikus1932. június 29-én született Szentendrén. Az 1960-as években induló magyar neoavantgárd egyik kiemelkedő alakja, Kossuth-díjas, Munkácsy-díjas és többszörös életmű-díjas művész. Szentendrén él és dolgozik. 1952-ben gimnáziumi tanára, Bánáti Sverák József biztatására jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára, de nem veszik fel. 1952-1958 között a Honvéd Képzőművész Szakkörben fejleszti magát, tanárai: Szalatnay József, Koren István. 1958-ban, negyedszeri próbálkozásra, felvételt nyer a Magyar Képzőművészeti Főiskola festőszakára, majd három év után grafikára, ahol Ék Sándor tanítványa, de mestereinek Barcsay Jenőt, Gadányi Jenőt és Vajda Lajost vallja. A főiskola ideje alatt a Szentendrei Városi Tanács Deli Antal ösztöndíjában részesül. 1960-ban a főiskolával ellátogat Moszkvába és Leningrádba. 1963-ban szerepel az utolsó éves hallgatóknak a főiskola szemlélete elleni tiltakozásként rendezett kiállításán, amelyet egy nap után bezárat a főiskola vezetősége. 1963-1968 között a Zuglói kör tagja, amely a főiskola után néhány művészből - Bak Imre, Csiky Zoltán, Csutoros Sándor, Molnár Sándor, Nádler István - összeálló művészeti csoportosulás. A kör tagjainak legfőbb célja, hogy az akkor még igen ritka nyugati szakirodalmat beszerezzék, feldolgozzák, megbeszéljék, ezáltal ismereteiket és látásmódjukat tágítsák. 1967-ben tanulmányútra megy Párizsba és Brüsszelbe, ahol mélyebben megismerkedik többek között Cézanne, Matisse, Picasso, Francis Bacon, Ben Nicolson művészetével. 1968-ban ösztöndíjjal Macedóniában, a prilepi nemzetközi művésztelepen tölt két hetet, ahol megszületik a „Kolostor-sorozat," amely egyéni művészi hangjának megtalálását fémjelzi. 1974-ben a Műcsarnokban rendezett egyéni kiállítása hatására több műgyűjtő felfigyel rá (többek között: Kolozsváry Ernő, Pogány Zsolt, Vass László).Deim Pál Szentendrén él és dolgozik, és fiatal kora óta gondosan figyelemmel kíséri a város művészeti életét és építészeti változásait. Mindezért felelősséget érezve gyakran hozzászól a város esztétikai és művészetpolitikai kérdéseihez mind újságcikkekben, mind a Műemlékvédelmi Bizottság, vagy a Városvédő Egylet tagjaként. Vitathatatlan része volt a szentendrei MűvészetMalom létrejöttében, amely több évtizedes munka eredményeképp 1999-ben megnyitotta kapuit. Az intézmény eredeti célkitűzése az volt, hogy állandó múzeumként bemutassa a XX. század szentendrei művészetét. Deim Pál ezen kívül folyamatosan támogatja a fiatal művészeket, csoportokat és művészeti kezdeményezéseket, mint például a Vajda Lajos Stúdiót és tagjait. Szorongó csend címmel B. Farkas Tamás készített őt és művészetét bemutató filmet. Öt évvel ezelőtt Bábuk az univerzumban címmel készítettek életművéről filmet Balogh Ernő rendezésében.

Művész úr idén ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Szerkesztőségünk nevében nagy tisztelettel köszöntöm! Születésnapja alkalmából a MűvészetMalom - Modern és Kortárs Művészeti Központ rendezett rendhagyó életmű-kiállítást 2012. szeptember 9. és október 7. között. A kiállítás kurátora pedig nem más, mint unokája, Deim Réka művészettörténész. Könnyebb úgy kiállítást rendezni, hogy annak családtag a kurátora?

–Egy úgynevezett archívum jellegű kiállításról van szó. A kiállítás koncepciója tehát az archívum fogalma köré épül, amely egyrészt arra utal, hogy személyes archívumomat vettük a válogatás kiindulási pontjául, így a jól ismert festményeimen és plasztikákon kívül helyet kapnak az eddig be nem mutatott munkák, soha meg nem valósult művek vázlatai, és egyéb – nem feltétlenül festészeti – tevékenységeim dokumentációja. Természetesen Szentendre városához és művészeti intézményrendszeréhez kötődő tevékenységemet is bemutatja ez a kiállítás. Felelevenítjük az eddigi életművem fontosabb állomásait, például az alugrafikai munkákat. Hogy könnyebbséget jelent-e így egy kiállítás megrendezése? Kétségtelen, hogy remekül együtt tudok dolgozni unokámmal. Rábíztam az egész rendezést, a koncepció kidolgozását is. Azért is, hogy az egész kicsit más legyen , mint az előzőek. Fényképeket is láthatnak az érdeklődők, és egy a műveim – kb. 200 kép, vázlat – „sűrítményét” is egy lapra ráfotózva.

Aki még soha nem találkozott Deim Pál művészetével, életútjával, a mostani kiállítás alapján megismerheti a művészt?

–Ez természetes. Az sajnálom, hogy kicsi a hely, így nem tudtunk olyan nagy méretű kiállítást csinálni, mint például annak idején az Ernst Múzeumban. Így csupán egy válogatott anyagot láthatnak. Viszont egészen új dolgokat is bemutatunk. Azt azért ki kell hangsúlyozni, hogy nem lezárt életműről van szó, mert még mindig aktív vagyok.

Vitathatatlan része volt a szentendrei MűvészetMalom létrejöttében. Milyen érzés tölti el, hogy ott lesz a kiállítása?

–Örömmel tölt el, de azt nagyon sajnálom, hogy ebből az intézményből nem az lett, amit szerettünk volna. Elképzelésünk szerint a Malom a városi múzeumnak lett volna a helye. Ez viszont ellenkezett a város vezetésének véleményével. Voltak, akik szerint túl nagy helyiség lenne ez a modern művészek számára. Pedig elmondtuk azt, hogy esetünkben komoly művészettörténeti háttérről beszélhetünk. Így a MűvészetMalom egyelőre csak kiállítóhelyiség. Lesz múzeum is, azt viszont a Pest Megyei Önkormányzat hozza létre, ami sajnos nem lesz elegendő ahhoz, hogy bemutassuk azt a 150 képzőművészt, akik Szentendréhez tartoznak. A MűvészetMalom városi építmény volt, de most már a megyei önkormányzattal közös fenntartású lett ez a kiállító helyiség. Azt is meg lehetne csinálni, hogy a leendő új épületben lenne a klasszikus anyag, míg a moderneké a Malomban.

Már lezárult az a korszak, amikor Szentendre motívumaiból éltek a művészek

–Véleményem szerint már nincsen, bár vannak, akik szerint a mostani művészek is a szentendrei iskolához tartoznak. Szerintem már lezárult az a korszak, amikor a város motívumaiból éltek a művészek. A maiak már annyira modern dolgokat készítenek, hogy azok nem tükrözik magát a helyszínt illetve a szellemiséget. Tehát bárhol készülhetnek a nagyvilágban. A helyi Vajda Lajos Stúdió több alkotója el is költözött a városból. Ez nagy kár, mert nem tudta a város őket megtartani. A régi orosz laktanyát sem sikerült megszerezniük…A régiek viszont vagy tájképeket festettek, vagy motívumokat gyűjtöttek, és abból építkeztek. Így tett Korniss Dezső, Vajda Lajos és Barcsay Jenő. Jelenleg a fiatalok „döngetik a kapukat”, sokan nagyon tehetségesek. De jobban meg kéne becsülni őket.

–Természetesen. Gondoljunk csak Czóbel Bélára, Barcsayra, Deli Antalra…Az úgynevezett kismesterek pedig olyan műveket is festettek, melyeket a legjobbak mellé lehetett helyezni. Aztán a ’70-es évek végén megjelentek a „fiatalok”, a Vajda Stúdiósok. Egy nagyon erős csapatot alkottak, s ma már a legtöbben Munkácsy-díjasok.

El lehet azt mondani, hogy míg Szentendre a modern, az újító, addig Hódmezővásárhely a hagyományőrző művészet színhelye?

–Valóban, itt a modernebb csapat tört előre. Felvették a Vajda nevet, tehát kötődnek a múlthoz is, de sokkal jobban figyelnek a nyugati irányzatokra. Ezen kívül létezik egy még fiatalabb csoport is. Ők is vágynak a nyilvánosságra, a szentendrei tárlatra is küldenek be alkotásokat. Tervük, egy régi nagy ház megszerzése, amiben műtermek, vendégszobák lennének. Mindez az ifjúság kultúrháza lenne, ahol költők, zenészek is helyt kapnának.

A város közönsége mennyire ismeri a jelenlegi művészeket. Olyan vád éri a moderneket, hogy nagyon elvonulnak a világtól.

–Ez is, de más is az oka annak, hogy a szentendreiek nem ismerik a most alkotó képzőművészeket. Ki kell mondani, hogy nem szeretik a modern művészeket. Ez az egyik oka, hogy nem lehet a MűvészetMalom múzeum. Amit pedig valaki nem szeret, arra nem ad pénzt, bemutatkozási lehetőséget. A szentendrei iskola alapítóit elismerik, azokkal megbékéltek, de már Barcsayékat is nehezen fogadták be. Holott a városnak kitörési lehetőség lehetne az, hogy még mindig van új művészeti út, amin elindulhat.

Nem is tudnák megbarátkoztatni a lakókat ezzel a modern művészettel? Az 1930-as években Bartók zenéje is idegenül hatott, de ma már sokkal jobban befogadják.

–Ez igaz, de ha azt vizsgáljuk meg, hogy Vivaldi, Mozart műveit hallgatjuk-e szívesebben, vagy Bartókot, akkor az utóbbi lenne a vesztes. Hiszen a modernet nagyon nehéz befogadtatni. Amikor holland turisták látogattak hozzánk, és a képzőművészet iránt érdeklődtek, akkor azt mondták, hogy náluk a lakosság szereti az ő modern művészetüket. Tehát megvásárolják az absztarktot is. Magyarországon lakásdísznek viszont inkább hagyományost vásárolnak, mint absztarktot. Természetesen nálunk is léteznek gyűjtők, de az a 40 év, ami elzárt minket a Nyugattól, sokat ártott. A Képcsarnok sem fogadta be a nyugati irányzatokat. Közben a nyugati galériák megismertették a helyi lakossággal a modern művészetet. Nálunk viszont nemrég jöttek csak létre a modern galériák. Sok mindenkit félre is ítéltek, ismertek. A helyi lakosok mondogatták, hogy Barcsay halála után már senkit nem fog érdekelni. Akkoriban sokkal nagyobb kultusza volt Kovács Margit dísztárgyainak, kerámiaszobrainak. A népi iparművészetet is felé helyezték a modern képzőművészetnek. Az pedig egyértelmű, hogy a giccses iparművészeti és képzőművészeti termékek iránt is nagyobb a kereslet.

Azt azért megértem, hogy valaki az ebédlőjébe nem olya képet helyez el, amin a figura feje a lába mellett van.

–Elismerem, de ha alá lenne írva, hogy Picasso, akkor a név miatt kiraknák a falra. De tény, hogy a moderntől általában idegenkednek.

Szokták mondani, hogy a múlt század elejétől a művészeti világ egyenlővé vált a műkereskedelemmel.

–A műkereskedelem valóban sok mindent meghatároz. Úgy vélem, szükség is van a működésére, arra, hogy a vevőhöz odavigyék az alkotást. Hiszen, amit nem látnak, aminek nincs reklámja, azt nem ismerik. Így nehéz megszokni a modern művészetet. Nagyon jó, hogy üzemel a Ludwig Múzeum, de sokkal tágasabbnak kéne lennie ahhoz, hogy a magyar modern művészet alkotásait be lehessen mutatni. Nyugaton egymás után építik a múzeumokat, és azok anyagait reklámozzák. Ami szintén lényeges, hogy külföld felé is mutatkozni kéne, amihez szintén anyagi forrás kell az összeköttetéseken kívül. Mindez lassan alakul ki… Persze, tudom, hogy nálunk kevés a pénz. Vannak olyan gazdasági szakemberek, akik szerint, ha a gazdasági élet gyengül, akkor a kultúrát kell megerősíteni. A franciák is ezt csinálták; rájöttek, hogy a múzeumok építése, a pezsgő kulturális élet vonzza a beruházókat is. Lehet, hogy nekünk is sokkal többet kéne a kulturális téren mutatni magunkból, hogy még érdekesebb országnak tűnjünk. Gondoljunk arra, hogy amikor Franciaországba kivitték a hazai Anjou-kiállítást, akkor mennyire meglepődtek a franciák azon, hogy történelmi kapcsolatban álltunk velük, ahogy azon is: milyen magas színvonalú tárgyi , ötvösművészeti, és építészeti kultúránk volt a XIV. században. Kétségtelen, ha a külföldön a magyar klasszikus művészetet bemutatjuk, az vonzza majd a modernet is. Ha az előzményt is hozzákapcsoljuk, akkor sokkal jobban elfogadják a kortárs művészetet. Sőt az egészből arra is lehet következtetni, hogy a modern is magas színvonalú, és nem csak utánozzuk a Nyugatot. Természetesen vannak utánzók, de nagyon sok eredeti egyéni alkotó létezik.

Amikor 18-20 évesen a pályára léptél, az akkori modern művészek hatása alatt álltál?

–Nem, hanem a szabadság keresése volt számomra a meghatározó. Azt szerettem volna, hogy itthon is szabad legyen a nyugati képzőművészeti kultúrát művelni, hiszen akkor a szocreál és a realizmus dívott. Akkoriban háromévente lehetett külföldre kiutazni nagyon rövid időre. Mindez hatalmas fékezőerőt jelentett. Mi ezeket a szellemi béklyókat akartuk lerázni.

–Hogyne! A nagy öregek, mint Barcsay, vagy Gadányi Jenő kint jártak Nyugaton, ismerték a modernet, de itthon nem állíthattak ki. A főiskolákon egy ideig tanítottak a modern művészek, de aztán kirúgták őket. Ezért pótszemináriumként főiskolás korunkban eljártunk pl. Kassákhoz, Gyarmati Tihamérhoz beszélgetni a modern művészetről. A főiskola könyvárába addigra nagyon komoly képanyag érkezett a nyugati izmusokról. Az ’50-es évek elején viszont csak a felsősök vehettek ki, engedéllyel Van Goghot! Ez egyszerűen döbbenetes. Modern művészetet nekünk sem tanítottak, hanem Cézanne-nál befejezték az anyagot. Kubizmusról, dadaizmusról nem is tanultunk. Az sem véletlen, hogy Barcsaynak, aki anatómiát és kockológiát tanított, nem volt osztálya, hiába szeretett volna. Tehát ő sem volt a rendszer kedvence. Művészete nem kellett, de zseniális anatómia tudása miatt a főiskola megtartotta.

–Dehogyis! Igaz, többet beszélgetett velem, de én sosem kaptam nála jeles osztályzatot.

Azt olvastam, hogy negyedszeri próbálkozásra vették föl a főiskolára. Tehát rendíthetetlen volt?

Kitudódott, hogy rosszakat írt rólam a káderlapra a helyi DIVSZ-csoport vezetője

–Elhatároztam, hogy festészettel foglalkozom, és nem térített le semmi az útról. Egy szentendrei építész barátom győzködött, menjek el építésznek, mert ott is fontos a jó rajztudás. Valóban négyszer próbálkoztam, úgy hogy kétévente mentem felvételizni. Kitudódott, hogy rosszakat írt rólam a káderlapra a helyi DIVSZ-csoport vezetője. Ez a fiú régen patakparti játszótársam volt. Amikor érettségi után kiléptem a nagybetűs életbe, akkor nem léptem be ebbe a kommunista ifjúsági szervezetbe, és ő biztos ezért megsértődött. Megkaptam azt a vádat, hogy nem vagyok közösségi ember. Azt, hogy elsőnek nem vettel föl, azt elfogadom, mert akkor még nem tudtam megfelelően és úgy rajzolni, mint akik a képzőművészeti gimnáziumba jártak. Bár Szentendrén már kiállítottam, a nagy öregekkel együtt, tájképeket. Az se lehet véletlen, hogy sem az első, sem a második felvételi időpontjára nem kaptam értesítését. A helyi művészektől tudtam csak meg, mikor lesz a vizsga. Bent azt mondták, biztos a posta keverte el a levelet. Akkor tudtam meg, az a baj, hogy rossz a káderlapom. Apám tisztviselő volt, a DIVSZ-vezető viszont szegény családból származott.

1963-ban szerepel az utolsó éves hallgatóknak a főiskola szemlélete elleni tiltakozásként rendezett kiállításán. Ezután semmilyen retorzióban nem részesült?

–Bizony kihagytak sok mindenből. Nem tanulhattam a mesterképzőn, és bár a szakmai zsűri megszavazta számomra a Derkovits-ösztöndíjat, mégsem kaptam meg. Mert így döntöttek a minisztériumban. Holott, ha ma összeraknám azokat a képeket, amiket akkor kiállítottam, senki sem értené, mi volt velük a gond. A mesterképzéstől egyébként eredetileg az egész osztályt eltiltották, holott nem vettekk részt sokan ezen a nem támogatott kiállításon; pályázatokra meghívtak, de ritkán nyertem. Ha közös kiállításokat csináltunk, azokat betiltották. S ekkor én kiléptem a fiatal művészeket tömörítő Zuglói csoportból, mert pályázni lehetett arra a műteremre, ahol most éppen beszélgetünk, s akkor számomra nagyon fontos volt, hogy nagyobb térben tudjak dolgozni. Ezzel leváltam a fővárosi avantgárd csoportoktól. Ezt tudomásul is vették, annyira, hogy a kiállításaikra már meg sem hívtak.

–Természetesen. Mindegyik csoportnak volt egy vezéregyénisége, aki elmélettel foglalkozott, és a szervezőmunkát vállalta. Jónak tartom azt, hogy fiatalon kisebb csoportban együtt dolgozzanak a művészek. Ez védelmet is ad, és egymást is erősítik a fiatalok. Mindez annyira fontos, mint a főiskola. Ahogy az egyénnek kialakul a saját világa, akkor elhagyja a csoportot.

–Szerencsém volt, mert a főiskola után nagyon jó helyeken – a pécsi modern múzeumban, Debrecenben, Műcsarnokban – voltak kiállításaim. Az első modernek közt engedtek be a Műcsarnokba. Akkoriban nagyon jó kritikákat kaptam olyanoktól is, akik még Kondor Bélát is lehúzták. Akkoriban írók, költők, művészek összefogtak, és a szabadabb világot akarták megteremteni. Ha valahol valami modernebbet láthattunk, hallhattunk, siettünk oda. Akkor még létezett egy közös ellenségkép, ami összetartotta a művészeket. Az ellenállásból született modern absztrakt vonulat még az átlagembert is érdekelte; ki tudja, hátha botrány lesz belőle. Az egy érdekes, lendületes időszak volt.

–Főleg pályám elején. Úgy állítottam össze a motívumokat, mind a hajdani helyi mesterek. Tehát mindez számomra nagyon jó iskola volt. Természetesen, első műveimen még érezhető Barcsay, vagy Korniss, vagy Gadányi hatása.

–Pontos évszámot nem tudok mondani, de főiskola után 8-10 évvel már egyéni karakteres képeket festettem. Azok a fő motívumok, melyekkel később is dolgoztam, addigra kiforrtak. Sőt 1969-re elkészült az alugrafikai sorozatom, néhány plasztikám, és a Kolostor-sorozat is.

Az emberi test alakját közvetítő, vagy követő bábok nagyon sok képén megjelenik.

–És ez a figura megjelenik bizonyos szituációkban. A báb mást jelent a golgotán, más ha kockába zárom, mást ha csoportba helyezem el. És szintén mást a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére kompozíciómban. A bábról pedig annak idején Páskándi Géza írt egy nagyon jó esztétikai értekezést. Idézet az írásból: „…köztük talán a legszebb a Golgota című, amelyet én magamban ’otthonos keresztnek’ neveztem el, mert a lekerekített, legömbölyített formái azt sugallják: otthonunk lett már a szenvedés.”

–Erre nagyon nehéz felelni. Mindezt egy példával érzékeltetem. A temetőbe mentünk gyertyát gyújtani az unokákkal, és az alkonyatban feltekintettem, és megláttam egy „golgotafát”. Egy élő fát, amit befutott a borostyán, és úgy nézett ki, mint egy keresztfa…Nagyfiam lefényképezte a fát, amiből jó sok változatot készítettem. A legnagyobb 2,5 méter magas vásznon látható, de vannak kisebbek is pl. szitanyomatban.

Említette, hogy fiatalon eljártak Kassákhoz „különórákra”. A mai fiataloknak van kikhez eljárniuk?

–Biztos felkeresnek művészeket, művészettörténészeket, de engem nagyon ritkán. Talán túl öreg vagyok már ehhez. Természetesen régebben kikérték a véleményemet, tán meg is hallgattak, de én sosem voltam teoretikus művész, inkább az élmény ereje irányította munkásságomat.