|
 2012.09.21.
Tér
> pontok
II.Szobrász
Biennále a szentendrei Művészet
Malomban
Több mint száz
mű és csaknem annyi szobrász – ez már elegáns és
sokat mondó merítés a kortárs magyar plasztikából. Minthogy
keramikusok (Pázmándi Antal, G. Heller Zsuzsa, Silvio Monti) is
színesítik a palettát – szobor-építményeik szinte nem is lógnak
ki az ezer helyről begyűjtött, számtalan anyagban és megannyi
technikával megvalósult plasztikai arzenálból –, izgalmas kép
rajzolódik ki a műformák egymásra hatásáról. S az egymást
követő nemzedékek szelíd „összecsapásáról” – mert
csak irányzatok szerint tagolódik az értékskála – nem is
beszélve.
A
szobrászművészek egyik-másik doyenje, a most is kitűnő kőszobrokkal
jelen lévő Hadik Gyula (Mózes; Önportré), és a fával
ma is csodákat tevő Nagy Sándor (Mi a helyzet lányok?),
nem annak a figuralitásnak áldoz-e, amely a korban tőlük nem
is annyira távoli Csíkszentmihályi Róbert (Sablonok),
Nagy Benedek (Huszár Pieta) , Csikai Márta (Gábriel)
– mindhárom bronz –, s Gvárdián Ferenc (Vajda Lajos II.
– anyagában színezett műkő), s a fiatalok közé tartozó
Boldi (Európa – bronz) és a legfiatalabbak képviselője
Apolka (Selene lova – bronz) művészetének a motorja? Bár
a megidézés módjai változnak – a durva megmunkálású
szoborhármas testfelülete (Nagy) távol van a motívumokkal díszített
lófej „színes” palástjától (Apolka) –, a plasztikai erő
szinte ugyanaz: a nyugvó és a dinamikusan elforgatott
szobortengely kiküzdi magának a legmegfelelőbb teret.
 Ha a nonfiguratív vonulatot vizsgáljuk, nem a föntiekhez
hasonló értéklánc alakul-e ki? Bizony az. A Gádor Magdától
(Lendület; Kilátás) – mennyit számít a fa megfestése
– és Gáti Gábortól (Cím nélkül – sodrott drót)
Benedek Józsefig (Ülő alakzatok III. – alumínium),
Veszprémi Imrétől (A végtelen – carrarai márvány)
és Asszonyi Tamástól (Ős-Hős – fa) Vizsolyi Jánosig
(Szél tépte; Hommage a Csontváry – bronz), Péter Ágnestől
(Az utolsó kapuk – fém) és Borza Teréztől (Hommage
a Hemingway – öregfa, vasszegek, vaselemek) Mata Attiláig
(Háromszögfejű; A festő – rozsdamentes acél),
Farkas Ádámtól (Éghajó – gránit) és Várnagy Ildikótól
(Súlyozás – bronz) Deli Ágnesig (Hommage a Louise
Bourgeois I. – festett purhab, fa) húzódó sor az
anyagkezelést és a technikát figyelembe véve több mint változatos.
Maga az érett, sok karakter összeadódásából született sokszínűség.
Legyen
elég a nyugodt, harmonikus szépség megteremtőit (Veszprémi,
Farkas, Asszonyi) az „izgágább” formalelemények alkotóival
összevetnünk (Várnagy, Vizsolyi, Mata, Deli), máris előttünk
a kontraszt feszültségteremtő ereje. Avval, hogy Borza alkotása
valahol a képzeletbeli sor közepén foglal helyet – a dongákból
épített „halcsontváz” az Az öreg halász és a tenger írójának
sorsát vizionálja –, kifejeződik egy mítoszhoz közeli, a műveltségélményt
is ihletadónak tudó világ formai-gondolati karaktere is. Gáti
és Benedek, vagy a különleges csigaszerkezetben megnyilvánuló
Barabás Márton (Hidak; Scracth – fa)
„csipkeszobrait” éppúgy idetartozónak vélem – jóllehet
szerkezetük a fönt említett installációnál
„filozofikusabb, mondanivalójuk áttételesebb –, mint Péter
bibliai fogantatású, csiszológéppel fényfogazott „sztéléit”.
A
konstruktivitás mint váz – távolról Kassák a példa –
azoknak a művészeknek ad hitbéli, formabéli erősítést, akik
a rendteremtő erőben, a szerkezet tisztaságában vélik önkifejezésüket
megtalálni. Elsőbben Ézsiás Istvánt (Cím nélkül –
festett acél), az ő törhetetlen akaratát kell megemlítenem,
és közvetlenül mellette a ragyogó faszobrokkal jelenlévő Nagámit
(Zéró; A gondolat – fekete dió), s nemkülönben
Melcher Mihályt (SzínerőTér – üvegszállal erősített
poliészter). De többé-kevésbé ebbe a csoportba tartozik
(hangos muzsikájával talán ki is lóg) Móder Rezső (Hatdimenziós
acélszerkezet – acél cső, kovácsolt acél), Kontúr András
(Viadukt – mészkő), az élményszobrainak szerkezeti vázát
innen merítő Zsemlye Ildikó (Városlakók I.; III.; Peron IV.
– bronz, makett-figurák, moha), s a plasztika
építőkockáit tekintve Pázmándi Antal (NKA II. –
magastűzű samott), Dohárszky Béla (Időszintézis –
beton), Kelemen Zénó (Fok-variáció – vegyes
technika), Drozsnyik István (Szék-Három-Szög –
hegesztett vas), Gaál Tamás (Köz-Test – a bronz, fa),
Bács Emese (Nő és férfi; Guggoló férfi – fa), s nem
utolsósorban Szabó György (Aszimmetrikus kilátó –
bronz) és Budahelyi Tibor is (Geometrikus forma II. –
festett fa, plexi).
A
„fásokat”, túlmenően az anyaghasználaton, a „legfásabb”,
mert a természetet ideemelő, Húber András (Várakozás –
fa), s az ugyancsak idesorolható Orosz Péter (Töviskarikák;
Tövisrács), valamint Velekei József Lajos (Jó napot Csontváry
Kosztka Tivadar – tölgyfa), Havasi Ildikó (Életjel, Életforma,
Magvető – növényi szösz, galyakkal) és Szlaukó László
(Inaszakadt I– festett fa, bőr) képviseli. A kompozíció
és a másfajta gondolkodás révén Juraj Melis installációs
anyagoltára (Pecsétek – fa, vas) ugyanúgy kilép ebből
a körből, mint Sylvester Ambroziak „brutália”-hármasa (Érzem
az illatod, érzem a lélegzeted – festett fa). Az előbbi
kiemelkedik a tárgymítoszt valósággá emelő sorból, az utóbbi
testkultusza pedig a pőre vágyakozás megtestesítője.
Némelykor
– legalább is a címek szerint – politikai üzenetei vannak
egy-egy szobornak (Schrammel Imre: Iphigenia feláldozása –
Magyarország az EU-ban, samottos kő; Borsos Róbert: Cukorért
jártam hittanra, filc, samott), máskor egy-egy plasztika a
formaképzésen túl szakrális üzenetet (is) hordoz (Pató Róza:
Péter és Pál apostol; Csikai Márta: Gábriel –
mindkettő bronz). A csupán ötletszinten megjelenő „szobor”
– Szalay Péter: Cápa – kétszemélyes kézifűrész)
– semmit sem ér, Gaál Endre installációja laza (Saját
felelősségre – üveg, autógumi, stb.), viszont a kőbe
faragott komoly (Nikmond Beáta: Szobor 19 – gránit; Pálffy
Katalin: Forma II. – tufa; Nyári Zsolt: Örvény
– márvány; Fükő Béla: Fénycsapda – márvány) és
humoros (Pistyúr Imre: A mama a vízbe lát; – vulkáni
kő; Holdas György: Kukac – vörös márvány) „lélekvalóság”
– sokat.
Németh
Ágnes Vágyak, álmokja (acéldrót, plexihajó), Pető
Hunor „kiskunhalasi” Malomköve (OSB lemez), Rabóczky
Judit extrém szenvedés-élménye (Bolond – vas, kötözött
kábel), Kalmár János Duinoi angyala (alumínium, mészkő)
fontos mű, mint ahogyan Szabó Virág organikus anyaghullámzása
(Sors-vonalak – vas, fű, föld) és Szabó Tamás
pop-art portréja is (Lapos fej – fa, popszegecs) a kortárs
szobrászat irányzatos sokarcúságát vetíti elénk. Ám ez a
„sokarcúság”, jóllehet hagyomány közeli módon, olyan
szoborcsoportot is jellemez, mint a leányfalui Aba-Novák Galériában
korábban már látott – a remekműnek is mondható Mind
elmegyünk filozofikus töltetű konstrukcióját folytató
– Csíkszentmihályi Róbert-mű, a Sablonok. A rossz címválasztás
ellenére itt csöppet sem közhelyekről van szó, sokkal inkább
bölcs összegzéssel valamennyi plasztikai (test-alak) forma,
egyensúlyhelyzet, stb. anyagban való invenciózus megjelenéséről.
Szakolczay
Lajos
|
