vissza a főoldalra

 

 

 2012.09.28. 

Lélekárboc

Hegedüs Endre kiállítása a XIII. kerületi Városháza Galériában

Tematikus kamara tárlat: hajók és uszályok. A kívülálló azt gondolná, nem túl izgalmas a téma, hiszen vízi-járműveket festeni inkább technikatörténeti, mint festői probléma. Ilyen-olyan szerkezet, hajókabin, kormánykerék és kormánylapát, stb. – ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Egy járművet – vízi járművet – megfesteni, nem kell ihlet, csak jó szem, arányérzék. A többi megy, mint a karikacsapás.

Csakhogy Hegedüs Endre, a megátalkodott expresszív festő nem azért fordult az uszályok és hajók felé – akkor inkább már a nők –, hogy technikatörténeti leckét tartson a nagyérdeműnek. Hogy mechanikai érzékenységét és tudását kamatoztassa. Többet akart ennél, jóval többet. Hogy a művészet erejével fölmutathassa az uszályban, uszályroncsban, partra vetett és lassan sikló – mert elöregedett – hajóban lévő „emberit”. A bekövetkezendő – bekövetkezett? – véget, a búcsúpillanatot. A kivonulás méltóságát. A hajótestben és alkatrészeiben meggyökerezett, és – sajnos – lassan kihűlni tetsző időt.

Festményei tehát, jóllehet pontosan adják vissza egy-egy uszály és a hozzájuk nőtt környezet (Északi vasúti összekötő híd, hajógyári öböl) rajzát, nem dokumentum értékű ábrázolatok (arra ott a fotó!), hanem egy kissé bújtatva, rejtve, a múlóban lévő világ megannyi eseményének érzékeny – csaknem azt mondtam, érzéki – hírvivői. Kiáltások – valami megőrzéséért. Figyelemfölhívó, nem kis kondulással szóló harangok, amelyeknek hangja a vízen túl is elhallatszik. Azon kívül, hogy gyönyörködhetünk bennük, járulékos részei lesznek (technikatörténeti csontozatai) öregedő, a hajók „őszikéiben” a saját őszikéinket látó életünknek.

Mert a vízen siklás, illetve az onnan kiparancsolt – kikopott, szinte szégyenteljesen visszavonult – uszályok és hajók kacska „menetelése” sorstükör. Magunkat – valahai hajósokat, árufuvarozókat, utasokat – látjuk benne. Az ecsetnek, a holtnak is életet adó ecsetnek ezt a lélekállapotot kellett visszaadnia. Meg azt, amit maga után vonz eme technikatörténeti, ugyanakkor az emberre is kiható halálmenetnek megannyi eleme. A környezetet, a partot, a vizet, a híd – a fejünk fölött örvénylő-zakatoló acélmonstrum – őrként is megfogható látványát, mi több lélegzetét. A hullámokat, amelyek egyszer szinte szeretőként simogatták a többféle igényt kiszolgáló „acél-tekenőt”, másszor – az Úr dörgedelme, az ember bűnbocsánatot nem nyerő sok cselekedete miatt – föl akarták borítani.

Hegedüs Endre mindezek megörökítésére méltó orvos. Festőecsetje úgy szolgáltat gyógyírt a haldoklónak – egyáltalán, szüksége van-e rá? –, hogy életet lehel a műtárgyba. Festészetet „csinál” színnel, formával a lomból. Mert, miként Illyés mondotta volt, a pesszimista vers is életigenlő, ezért helye van a nap alatt. Ha fölismerjük a rosszat, csak egy lépés onnan, hogy le is tudjuk győzni. Ezeket az élő-holt mechanikai tárgyakat – gépeket – nem föltámasztani kell, hanem a valóságból látomást csiholva – megőrizni. Szép csúnyaságukban ott az elmúlt kor, s nem kevésbé mi magunk. Jöhetnek – nyilván jönnek is – új, modern uszálycsodák, hajó-virtuózok, de azok már más vizet fognak szakítani, és – főképp ez a lényeges – más körülmények között.

A kissé visszafogott színvilág – kékek, barnák, szürkék, piszkos fehérek eldorádója – alkonyati hangulatot sugall. Mélabúval. Nincs, vagy alig van a képszerkezeten belül összeütközés – kivétel a Két világ (2012) uszályának új és régi teste, kabinja –, egyik pászma szinte vonzza a másikat. A jobbára fekvő képek fókuszában állhat az ép vagy roncs hajómonstrum – Öböl uszályokkal (2009), Roncs (2011), DUVIÉP-uszály (2012), Hófehérke I. és Hófehérke II. (mindkettő 2012) –, ám nem, nemcsak a hajótest mint látvány érdekes. Hanem a környezet is. Az álomrealitás ugyan egy kissé – festői módon – eltorzítja a kabint, az orrot, a tatot, a fedélzetet, de a „helyrajzi szám” (a hajó neve, száma) jól látszik. Hogy fókuszként is apropóul szolgáljon – itt kezdődik csak igazán az expresszív festészet – a hajót körülvevő környezetnek.

Elsőbben a fényhullámokkal játszó, az „édes terhet” tükröző víznek – lásd az Északi vasúti összekötő híd, és az Adony című festményeket –, majd a hol konstruktív (Hajó a Margithíd alatt – 2012; Északi vasúti összekötő híd), hol tájkép gyanánt is elmenő háttérnek (Az uszály neve: Szigetköz – 2012; Hófehérke II.; Két világ; 9407-es uszály – 2009). A tükörsima, vagy a vihar kavarta tajtékos folyó (öböl) víztükrének a megfestése arra is példa, hogy a természeti látvány – elszakadván az általa ringatott vízi járműtől – miként válik érzelmi tartalmak hordozójává. A 9407-es uszály című festmény nyugodalmat tükröz, a víz és a felhő fehérje s kékje harmonizál egymással. Ugyanez tapasztalható az Az uszály neve: Szigetköz tábláján is.

Evvel ellentétben a Hajó a Margithíd alatt összetört, darabosságában a parti kövekhez idomuló kékje pedig drámai kontrasztban áll – innen a kép keltette izgalom – a híd alsó szerkezetének mint „kifeszített szárny”-nak a barnájával.  A víztükör (benne az uszály képe) és a háttér (vastraverzek) közötti, egymást erősítő ellentét jól észlelhető az Északi vasúti összekötő híd című festményen is. Hegedüs ecsetje szerint nincs „ünnepi” ruha és nincs „munkaruha”, a hajdani, BKV üzemeltette utasszállító hajók (Hófehérke I.; Hófehérke II.) ugyanavval a semmit sem kímélő gesztussal vannak megfestve, mint bármely teherszállító, épp munkában lévő vagy a roncstelepen veszteglő uszály (Adony; Hajótemető).

Akarjuk, nem akarjuk, ha a látható tartomány megnyílik, könnyen ölünkbe hullhat eme, a technika történetén messze túlmutató tárlat megfejtése. A Hegedüs Endre festette (akril, olaj, plextol) uszályokon és hajókon nem közönséges (megszokott) árboc van, hanem – egy kis megengedéssel – lélekárboc. Innen az az érzelmi közeg, amely ezeket a pusztulófélben lévő vízi járműveket kiemeli a gépek világából, s egyúttal az élő lényekhez közelíti.

 

Szakolczay Lajos