Függetlenség

2012.09.28.

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Egyvalami söpörheti el őket, a nemzeti érzés megerősödése

Az igazi változás, amely valójában szemben állt volna az 1945 óta kialakult gyakorlattal, az lett volna, ha a magyar értelmiség hatalomból kiszorított népi gyökerű rétegei, az ötvenhatban kitaszított családok tagjai, a már csak szétszórtságban és félreállítottságban létező volt magyar középosztály megszerveződik, és végül eljut a hatalomig. Ehhez a nemzeti öntudat feltámadására lett volna szükség. Ha ebből épül fel a demokrácia, akkor azt alapvető változásnak érezhette volna a nép is. Ebben a nyolcvannyolc közepétől kilencven kora őszéig tartó szakaszban azonban finom cselekkel szembeállították a nemzetit a demokratával, és az utóbbit valami megfoghatatlan európaisághoz kötözték, elriasztva ezzel a közéleti szerepléstől a vidéki Magyarországot. Pesti ügy lett a dologból. Aki túlságosan magyar, népi, az nem eléggé demokratikus. Vagy egyáltalán nem az. Magyarnak lenni nem korszerű. A magyarság kevert nép, tehát jobb, ha nem is kísérletezik újrafogalmazódással, mert úgysem sikerülhet neki. A magyar elem nem lényeges, elmúlt felette az idő, most a „jött” értékek számítanak, azok kellenek Európának, a nagyvilágnak. (Persze, az idegen csak később lett „szép”, a választások után, előtte csak okos volt…)

1988. június 27-én, Szent László napján kétszázezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén. A tüntetés Erdélyért folyt, a Ceausescu-féle falurombolás ellen, de nemzeti-hazafias jellege, mozgósító ereje félreérthetetlen volt. Emelkedett hangulata, történelmi hivatkozásai félelemmel töltötték el az uralmon lévőket. Világossá vált előttük.

Egyvalami söpörheti el őket: a nemzeti érzés feltámadása.

Még egyszer ilyen alkalom, amikor külső történés és külső ellenség ellen lehet irányítani az indulatokat, aligha adódik. Ha a tömegmegmozdulások gyakorivá lesznek, a folyamat számukra ellenőrizhetetlenné válik. Ezért gyors egymásutánban látványos engedményeket tettek. Maga a párt, a kormány szorgalmazta leginkább a gazdaság átalakítását. A közfigyelmet a gazdasági kérdésekre irányították, elkezdődött a privatizáció, a külföldi tőke beengedése, az államhatalom leépítése és a szabadszájúság. A saját sajtójukkal kezdték lelepleztetni önmagukat. Elsősorban az ötvenhat előtti kegyetlenségekre mutattak rá. Óvatos rehabilitálás is megindult. A rádió és a televízió favoritjai a reformerek lettek, és azok az ellenzékiek, akiktől nem volt várható a Szent László-nap folytatása. A cél a nemzeti erőforrások elszigetelése és a váltás politikai és gazdasági síkra terelése. Semmiképpen se legyen szabadságharc és függetlenségi felbuzdulás, ne törjenek fel nemzeti sérelmek.

Ehhez a politikához a nagyhatalmak is segítséget nyújtottak, mert féltek, hogy a volt szovjet gyarmatok népei egymásnak ugranak. Akiktől tájékozódásukat szerezték, a mára liberálissá átbábozódott akko- ri exmarxisták, lukácsisták, Aczél György kegyeltjei egyöntetűen a nacionalista veszélyre hívták fel a washingtoni politika figyelmét. A már akkor hathatósan jelen levő Soros György nem támogatta az erdélyi ügyet, mert ha a magyarok Erdélyről beszélnek, utána zsidóüldözés következik.

Valójában az eszdéeszes elit hatalmi érdeke volt ez. A hatalmat ezek csak akkor szerezhették meg, ha a nemzeti érzület nem támad fel. Ők egyáltalán nem rendelkeztek olyan kulcsokkal, amellyel a nemzet lelkébe vezető ajtót ki lehetett volna nyitni, tehát mindenkitől el kell venni az ilyen tárgyakat. Ezért kemény támadások indultak az úgynevezett nacionalisták ellen. Sikerült a népi-nemzeti oldalt védekezésre kényszeríteni.

Így természetesen azt is elérték, hogy rejtve maradt, kik vannak uralmon valójában, milyen szociológiai vagy etnikai összetételben. Az igazi változás, amely valójában szemben állt volna az 1945 óta kialakult gyakorlattal, az lett volna, ha a magyar értelmiség hatalomból kiszorított népi gyökerű rétegei, az ötvenhatban kitaszított családok tagjai, a már csak szétszórtságban és félreállítottságban létező volt magyar középosztály megszerveződik, és végül eljut a hatalomig. Ehhez a nemzeti öntudat feltámadására lett volna szükség. Ha ebből épül fel a demokrácia, akkor azt alapvető változásnak érezhette volna a nép is. Ebben a nyolcvannyolc közepétől ki-lencven kora őszéig tartó szakaszban azonban finom cselekkel szembeállították a nemzetit a demokratával, és az utóbbit valami megfoghatatlan európaisághoz kötözték, elriasztva ezzel a közéleti szerepléstől a vidéki Magyarországot. Pesti ügy lett a dologból. Aki túlságosan ma-gyar, népi, az nem eléggé demokratikus. Vagy egyáltalán nem az. Ma-gyarnak lenni nem korszerű. A ma-gyarság kevert nép, tehát jobb, ha nem is kísérletezik újrafogalmazódással, mert úgysem sikerülhet neki. A magyar elem nem lényeges, elmúlt felette az idő, most a „jött” értékek számítanak, azok kellenek Európának, a nagyvilágnak. (Persze, az idegen csak később lett „szép”, a választások után, előtte csak okos volt…)

Nyolcvankilencben is rendeztek egy irányjelző, mérföldkő értékű tömegmegmozdulást. Június 16-án, harminc évvel kivégzése után megtörtént Nagy Imrének és társainak újratemetése. Ez úgyszintén felemelő nemzeti ünneppé magasodott, noha politikai célja egészen más volt és korántsem volt már anynyira önkéntes, önszerveződő, mint az egy évvel korábbi Erdély-tüntetés.

A temetési szertartás birtoklásáért színfalak mögötti harc kezdődött.

És mind a kormány, mind a már színen lévő új politikai erők ennek az ünnepélynek a birtoklásában, az e fölötti uralmukban akarták felmutatni a jövő politikai átalakulásának irányát. Végül is a reformkommunistáknak és a később az SZDSZ-t alkotó exmarxistáknak sikerült megszerezni a főszerepeket. Itt lépett először a nagy nyilvánosság elé Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, és csak a legkeményebb beszédet mondó Rácz Sándorból, az egykori munkástanács-vezetőből nem lett vezető később az új rendben. Amíg Király Béla fent szónokolt, és a sírnál olyan véresszájú marxista-sztálinista emlékezett, mint Méray Tibor, addig lent, mintegy a tömegben elvegyülve csak főhajtással koszorúzott a mi-niszterelnök Németh Miklós és Pozsgay Imre, valamint az MDF vezetői. A párt és a kormány, amikor megadta az engedélyt a temetésre, a számára kevésbé veszélyeseknek tett engedményt. Azt remélhették talán, hogy a közvélemény elfogadja a fel nem akasztott és megmaradt ötvenhatos reformkommunistákat, és a velük való megegyezés után minden marad a régiben.

Ezzel a körrel a hatalom számos átfedésben volt. Az mindenesetre megnyugtató volt számára, hogy ezek a forradalomnak reformkommunista, revizionista jellegét képviselték a nemzeti szabadságharc mivoltával szemben. Igaz, ezek az emberek súlyos börtönbüntetések után voltak, de mint nacionalistáktól, különösen mint esetleges antiszemitáktól nem kellett tartani tőlük. Nyugati elfogadásuk is elintézhetőnek ígérkezett.

A Nagy Imre-temetés látszólag összekovácsolta a nemzetet, magasra emelte a forradalom értékét, valójában azonban ez volt a kiábrándulás és a szétállás kezdete is. Nagy Imrének és mártírtársainak természetesen minden kétséget kizáróan járt a megtiszteltetés és méltó eltemetés. Azáltal azonban, hogy egy aránylag szűk kör, az ’56-ban köréje csapódott, korábban véresszájú kommunistákként elhíresült kör kapta meg a rendezést és a főszerepeket, nem-csak ’56 kisajátítási kísérlete játszódott le, hanem a folyamatot is ellökte egy olyan irányba, amihez a népnek már egyáltalán nem volt foga.

Nagyon ügyes csel volt ez: egy óriási engedménnyel mindjárt elhitelteleníteni az egész folyamatot. Sokak szemében ugyanis ezek a reformkommunisták mégiscsak az uralkodó réteghez tartoztak. Nem kellett feltétlenül elfogultnak és antiszemitának lenni ahhoz, hogy valaki rájuk legyintsen: ezek? Megint ezek?

Ráadásul ugyanez a lelki folyamat, talán undornak is lehetne nevezni, ötvenhatban is működött, és éppen ugyanilyen tartalommal. Akkor azonban közvetlenebb volt a dolog. Látták, tudták, hogy a megvetett kommunista írók szálltak szembe Rákosival. A legnagyobb szájuk a tegnapi fő hazudozóknak volt éppen. Lásd Méray Tibor. A harcoló forradalmárok ezeket sohasem fogadták el, ellentéteik a közös börtönben is ki-kitörtek és csak a forradalom napjainak hatalmas nemzeti lendülete oldotta fel, kötötte egybe a nagyon különböző tartásokat.

Most tehát, 1989-ben nem az volt a kérdés, hogy mit tartunk a mártír miniszterelnökről és a vele együtt kivégzett volt kommunista és zsidó hősökről, hanem hogy mi várható azoktól, akik a koporsók körül ágálnak, pontosabban:

Mi lesz abból a rendszerváltozásból, amelyik így kezdődik.

Az ünneplés feltartóztathatatlan volt, az átszellemültség alól senki nem tudta kivonni magát, azonban a bolha el lett ültetve a fülbe. Később aztán csípett is.

Nagyon sok embernek innentől kezdve az egész dolog már nem ígért semmi jót és semmi alapvetőt. Lehet persze, hogy mindezt nem tudta megfogalmazni. (E sorok írójának temetés előtti felszólamlását, miszerint helytelen, hogy Nagy Imre sírbatételekor a volt sztálinista Méray Tibor beszéljen, óriási felhördülés fogadta. Nagy Imre lánya, Nagy Erzsébet is tiltakozott, mondván, ez családi ügy, és még a barátok, küzdőtársak is rosszallták a felvetést. Pedig az apróságnak tűnő dolog jelentősége nyilvánvaló kellett legyen mindenki előtt.)

1989. június 16-án a nemzeti gondolatot állították ki a sorból. Még nagyon finoman, szinte gyöngéden, sok szép forradalmi és antikommunista szólam kíséretében. A fordulat azonban megtörtént, ettől kezdve a szellemi égbolton nem a nemzeti sorskérdések, hanem az újbaloldal szabványai uralkodtak. A nyár folyamán még megnyert ugyan az MDF négy időközi választást, elég nagy fölénnyel, azonban már megindult a fékezése és a szétszedése. A sajtó elég sok embert beoltott azzal, hogy az SZDSZ a radikálisabb, kommunistaellenesebb.

Ebből az MDF-nek voltaképpen kára nem származott, mert a kilencvenes választásokon ezt visszakapta volt párttagok szavazataiból, ellenben az egész folyamat eltorzult. Innentől kezdve ugyanis a legnagyobbnak ígérkező, s leginkább nemzetinek mondható erő egy bizonyos józan mérséklet álorcáját öltötte fel, s ezzel mintegy kizárta a gyökeres változás lehetőségét. Az, ami sajátságosan magyar, az egyszersmind bizonytalankodó volt ettől kezdve. Szőrmentén bánni a régi rendszer uraival?

Ennek indokolását is megteremtettük. (Ezt a bűnt közösen követtük el!) Itt van még körülöttünk a béketábor, a Szovjetunió, ne hősködjünk, mert lefejeznek. Észre kellett volna vennünk, hogy a dolog már eldőlt Reagen és Gorbacsov között, és az SZDSZ azért merészkedik annyira előre, mert megsúgták neki, hogy lehet. Különösen úgy, ha az engedélyezők tudják, hogy egyetlen szavát sem kell komolyan venni.

Így az a helyzet állt elő, hogy a rendszerváltozás már az első heteiben, az igények bejelentésekor lefékeződött és kicsavarodott. A népi és magyar oldal olyan mérsékletet tanúsított, amire saját tábora sem volt igazán vevő, a hangosak pedig ekkor még a „Kádárnak mennie kell” „huj-huj-hajrájában” ölelgették még a lumpenproletariátust is.

A két tábor között űr keletkezett, s oda az átbábozódó MSZMP, később MSZP készülődött beülni.

Ma már világosan lehet látni az okokat is, a következményeket is. Nem állt készen egy új vezetőréteg, amelyik levezényelhette volna a változást. Ahhoz felkészülési időre, a fennálló hatalom által adott szabadságra és anyagi eszközökre lett volna szükség. Ezzel szemben a magát demokratának mondó reformkommunista kormányzat megfigyeltetett bennünket, tudott minden lépésünkről, és ügynökök, fékező pofák beépítésével akadályozta előrenyomulásunkat. Ugyanakkor az SZDSZ vezető köre, részben szülői csatornák igénybevételével megkapott minden szükséges tájékoztatást, a „szervek” őket segítették, mialatt a sajtóban folyamatosan írták ellenállási legendájukat.

Valamivel később, ősszel aztán megrendezték nekik előbb a népszavazási cirkuszt és később a nagyon hatásos Duna-gate botrányt. Most, a világkiállítási népszavazás során lemérhető, milyen esélye van egy népszavazási kezdeményezésnek, melyet egy szocialista kormány nem szeret. Akkor viszont minden ment, mint a karikacsapás. Mert a cél a nemzeti oldal jelöltjének, jelöltjeinek kiütése volt. Az SZDSZ még nem tudott versenyképes köztársasági elnökjelöltet felállítani, tehát ne is legyen elnökválasztás.

Külön tárgyalást igényelne, mi történt a szavazatszámláláskor. Eleinte a „nem” vezetett, és kétségesnek tűnt az ötvenszázalékos részvételi arány. Aztán két órára megálltak a gépek, és minden megfordult. Hatezerrel több lett az „igen” az első kérdésre.

Ennél is lényegesebb azonban, hogy megállt az MDF, azaz lényegében a nemzeti változtatási központ fejlődése. A taglétszám növekedett ugyan, de két közegbe nem ért el. A munkások zárkózottak maradtak, számukra nem volt eléggé kézzelfogható az ajánlat, és a technokrácia távolságtartónak mutatkozott.

Ezekben a hónapokban hirtelen kapóssá váltam Amerikában. Meghívtak különböző amerikai magyarok által rendezett összejövetelekre. Az egyik ilyen utamon, a hosszú belső repülések egyikén, gépre várva felismert egy magyar. Hazai kiküldetéses szakember, aki elmondása szerint rokonszenvvel figyelte működésünket. Távol az otthontól, a merőben idegen közegben döbbenetes figyelmeztetés volt minden szava. Azt fejtette ki, részvéttel irántunk, akik talán nem is tudjuk, mire vállalkozunk, hogy a mértékadó értelmiség, a szakemberek, az igaziak, akik tudnak is valamit, még nem döntötték el, hová álljanak. Várnak, sőt kivárnak.

Ma már tudom, hogy ez azóta is így van. „Akkori-belőlünk” is bizonyára hiányzott valami, ami idevonzotta volna azokat az embereket, akiknek volt mit kockáztatniuk, de a fontosabb távol tartó ok ez a bizonytalanság lehetett, ami 1989. június 16-a jelentéséből áradt szét. Ha lesz is változás, az uralom jellege nem változik meg, majdnem ugyanaz a kör marad hatalmon, s legfeljebb párhuzamos uralkodás képzelhető el, amelyben ezek is, azok is parancsolgatnak.

(Elhangzott: 1994. XII. 22.)