vissza a főoldalra

 2013.04.05. 

Csúsztatás és manipuláció

A színházi élet kicsi, de jó külföldi kapcsolatokkal rendelkező része a másként alkotókat kirekeszti a szakmából

Az 51. Színházi Világnap alkalmából Dario Fo, Nobel-díjas olasz drámaíró, rendező, díszlet- és jelmeztervező üzenetét olvassák fel. Az író színházi munkásságát a szatíra jellemzi, és mindaz, ami ellentmond annak, amit Fo „polgári színháznak” nevez.

 Dario Fo üzenetében kifejti, hogy a „hatalmon levők már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának.” Ez azt jelenti, hogy olyan, hogy színház már nem létezik? – kérdezem Seregi Zoltánt, a Békéscsabai Jókai Színház rendezőjét.

–Amint elolvastam az üzenetet, megfogalmaztam, hogy ez a szöveg rendkívül színvonaltalan, sekélyes, igazi gondolatok híján van és nem vonatkoztatható sem a világ, sem Európa színházaira. Lehet, hogy csupán az olaszországi helyzetre igaz. Az olaszoknál számtalan utazótársulat működik és bizonyára a gazdasági válság őket sem kímélte. Tehát a legnagyobb gond ezzel a szöveggel az, hogy egy számunkra és sokak számára ismeretlen helyzetről szól.  Nem olasz nemzeti, hanem nemzetközi színházi napról van szó, így olyan üzenetet kellett volna megfogalmazni, ami megfelel ennek az alapvető elvárásnak. Azt pedig jól tudjuk, hogy a magyarországi helyzet köszönőviszonyban sincs azzal, amit Fo az üzenetében megfogalmazott. Bármennyire is érték forráselvonások a magyar teátrumokat, működnek nálunk a színházak – szerintem nem is rosszul –, és a „függetlenek” is megkapták a pénzüket. Dario Fotól olyan üzenetet vártunk, ami az egész színházi világnak erkölcsi, szellemi muníciót ad. Mindeddig zömében színvonalas üzenetek hangzottak el, olyanok, amelyek mindenkit megpróbáltak megszólítani. A Gyermekszínházi Világnap üzenete, amelyből kettő is van, ilyen. Tartalmas, költői gondolatokkal és hittel teli.

 Az üzenetből azt lehet kifejteni, mintha a hatalomnak féken kéne tartaniuk a komédiásokat. Ebből adódik a kérdés: ma, az információs szupersztráda korában a színház általánosságban bír-e olyan erővel, hogy attól a hatalomnak félnie kéne?

 –Az üzenetből úgy tűnik, mintha az egész világon diktatórikus és színházellenes állapotok uralkodnának. Pedig Európában demokratikus országok vannak, ahol a művészeknek és a polgároknak nem kell félniük a kormányoktól és a kormányoknak sem tőlük.

 Dario Fo párhuzamot von korunk és az ellenreformáció ideje között, mikor Észak-Itáliából Borroemo bíboros nyomására kitiltották a színészeket, színházakat tiltottak be.

 – A párhuzam teljesen érthetetlen, hiszen nem tudok róla, hogy betiltottak volna egyetlen egy színházat is a közelmúltban. Arról nem beszélve, hogy már hosszú ideje divatos bizonyos körökben az egyházat lejáratni, mocskolni. Úgy látszik Dario Fo is beállt a sorba, hiszen annak a történelmi időszaknak, semmi köze a jelenlegi helyzethez, viszont megint lehet egyet rúgni az egyházba.

 Ezt az üzenetet felolvassák március 27-én, a színházi világnapon a hazai színházakban is…

 –Elég baj! Hiszen a magyar, az európai nézők többsége nem is fogja érteni, miről van szó! Aki meg érti, annak meg lesz a véleménye….

 De a balliberálisok a szöveget talán felhasználhatják arra, hogy kimondják, nálunk is fél a hatalom, és újra előveszik az Alföldi-Vidnyánszky –ügyet.

 –A színházi világban sokaknak sérültek az érdekei, olyanoké, akik évek-évtizedek óta irányították és befolyásolták a kulturális életet. Ők és az erre a helyzetre rátelepedő, ezt politikailag hasznosítani akaró ellenzék most ezért diktatúráról szaval. Belekötnek az egyébként több sebből vérző pályáztatási rendszerbe is, de ha nem lett volna pályázat, hanem kinevezték volna az igazgatót, akkor azt kifogásolták volna. Amikor Huszti Pétert nevezték ki pályázat nélkül, akkor az volt a bajuk. Aztán pedig az akkori kuratórium úgy lett összeválogatva, hogy a miniszter akaratát valósítsa meg. Most meg azért kreálnak politikai ügyet az igazgatóválasztásból, hogy nekirontsanak a kormánynak és kultúrpolitikájának és szavazatokat szerezzenek az ellenzéknek –nyugati barátaikat, kollégáikat is belerángatva, média segítséggel és hátszéllel. Az egész egy undorító csúsztatás, manipuláció ,kőkemény politikai és magánérdekekkel átszőve..

 Lehet, attól tartanak egyesek, hogy az érték lesz újra fokmérő a színházakban?  

–Az a kérdés, kinek mi az érték. Alföldi szerint nagy értékvesztés lesz, ha megváltozik a színház vezetése. Úgy csinál mintha abszolút értéket hozott volna létre. Pedig az, amit ő értéknek tart, az másfajta szellemiség szerint nem az. Egyesek számára csak a pénz az érték, másoknak az emberi kapcsolatok, kinek a másság, kinek az azonosság, egyeseknek a kirekesztésről kell mindig beszélni, mások szerint vannak ennél fontosabb dolgok is. Az is baj, hogy a színházi élet kicsi, de nagy hangú és jó külföldi kapcsolatokkal rendelkező része, amely a másként gondolkodókat, másként alkotókat kirekeszti a szakmából,és rendkívül egyoldalúan csak egyféle színházat tart értékesnek és érvényesnek, azt, ami keményen bemutat néhány „divatos” társadalmi konfliktust és csak és kizárólagosan az elé „tart tükröt”. Pedig számtalan egyéb színház is létezik. Ahogy Ádám Ottó mondta: „a színház olyan mint az élet; rendkívül sokféle.”

Medveczky Attila