vissza a főoldalra

 2013.04.05. 

Két férfi egy eset

Színész és rendező

A Döglött aknákat az Újszínházban Koncz Gábor Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész rendezte, s egyben ő játssza az egyik főszerepet, Moór Jenőt is – tudnivaló, hogy nem először. (Korábban Újlaki Dénes alakította a partnerét a Turay Ida Színház előadásában, melyet Cseke Péter rendezett, és mérföldkőnek számított abból a szempontból, hogy Csurka István-dráma újra látható volt a színpadon.)

Partnere, Paál Károly szerepében, Dózsa László. A szereposztás mindenképpen ígéretes, hiszen a két színművész teljesen más karakter, eltérő természetük és vérmérsékletük számos drámai ütközet lehetőségét ígéri, mely a két felvonás során kibontakozik.

 Dózsa László először alakít színpadon Csurka-hőst, és egyáltalán nem bánja, hogy igent mondott kollégája a felkérésére. – Kiváló szerepet kaptam – mondta el Dózsa László. – Paál Károly nem buta ember, hanem meggyőződéses kommunista funkcionárius, aki képtelen elviselni azt, ahogyan elvtársai elbántak vele. Munkásmozgalmi múltját semmibe véve megfosztották hatalmától, és adtak neki egy íróasztalt: attól a naptól kezdve legfeljebb azt dönthette el, hogy ki kaphat lángossütő engedélyt. Valószínűleg azért állították félre az útból, mert túlságosan sok ellenszenves dolgot művelt a múltban, s nem felelt meg az új arculatnak. Holott azonkívül, hogy Zsókával, a színésznővel viszonya volt, nem sok hasznot húzott funkciójából, mialatt korrupt elvtársai teletömték a zsebüket, és bebiztosították jövőjüket. Legszívesebben minden reakcióst kivégezne a szolgálati fegyverével, amit természetesen nem adott le, amikor kellett volna. Csurka István zseniális dramaturgiai fordulattal, emeli át tragikomédiába a cselekményt azáltal, hogy Paálnak végül már senkije sem marad, akivel szót tud érteni, csak egy régi ellenlábasa, Moór Jenő. Világnézetük gyökeresen más, ugyanakkor mindketten áldozatai egy letűnt rendszernek.

Dózsa László remek beleérzéssel, vándorkomédiás-vénájának sokrétű eszköztárát pazarul felhasználva alakítja az egyik dührohamból a másikba zuhanó Paál Károlyt, aki képtelen elfogadni azt, hogy már semmibe sincs beleszólása. Még abba se, hogy mikor kaphat egy pohár vizet inni. Gesztusai és felháborodásai nem túlzóak, mindig akkora lángon ég, mindig úgy omlik össze, illetve mókázik, ahogy az adott jelenet mélysége éppen megköveteli. Nagyon jól érzékelteti, hogy erre az alakra nem haragudni kell, gyűlöletet pedig végképp nem szabad érezni iránta, legfeljebb szánalmat.

Koncz Gábor szintén felszabadultan játszik, gesztusaiból kiderül, hogy jól érzi magát ebben a szerepben, önfeledten kelti életre Moór Jenőt, aki abban a hitben van, hogy ő találta fel a lángossütő iparágat, melyből méltatlanul kirekesztik, míg más elvtársak megszedik magukat. Van egy jelenete Gregor Bernadettel, amikor kézzel krémest eszik, majd a toalettpapírba törli a száját – az szenzációs, mert tényleg így viselkedik az, aki számára az élet értelme nem több annál, hogy lángost süthessen. A minden álarctól és alakoskodástól megfosztott Moór Jenő ilyen ember. Beteges mániája lett a lángossütő iparengedély megszerzése, a Paál Károllyal való huzamosabb együttlét azonban rádöbbenti, hogy nem az az igazi ellenfele, akit annak hitt. Paál is csak a hatalom játékszere volt. Akár jóban is lehetnének, eliszogatnák a hátralévő napjaikat az osztályon. – Boldog vagyok, hogy rendezőként is bemutatkozhatom Dörner György társulatában – mondta el Koncz Gábor. – Csurka István-műben színpadra lépni számomra mindig kivételes lehetőség. A hetvenes években sokszor alakíthattam a Vígszínházban Rudit a Házmestersiratóban. Noha a Döglött aknák cselekménye eredetileg a hatvanas évek végén játszódik, ma is időszerű. Az a néha tragikus, máskor könnyfakasztóan mulatságos szélmalomharc, amit Moór és Paál vív, ma is eleven, a karakterek nem változtak csak a díszlet. Nagyon élveztem minden egyes próbát. Csurkának kiváló érzéke volt a párbeszédek írásához, a kisujjában volt, akárcsak a póker.

Paálné az egyetlen, aki nem kevés áldozat árán, egészen holtáig kitart férje mellett. Fazekas Zsuzsa szépen ábrázolja a minden tekintetben gondviselő és hű társat, aki még azon is felül tud emelkedni, hogy megcsalták. Ő az, aki Paálban kezdettől látja az embert is, nemcsak a befolyásától megfosztott funkcionáriust. Béla, Moór Jenő fia elég messze esett a fájától, lehetetlen, gátlásos, tétovázó alak. Vass György alakítása szeretetreméltónak láttatja Bélát, aki akár a jövő embere is lehetne, ügyes építész. Ehhez azonban a mindennapi életben nélkülözhetetlen inspirációkat kell kapnia a rámenősen dögös Zsókától (Gregor Bernadett), aki ügyesen váltogatja a színésznő-szerető-házastárs szerepkört.

Sajnos Csurka István immár csak a lélek színpadán gratulálhat a művészeknek, amiért mély szakmai alázattal és példamutató játékkedvvel ébresztették fel álmukból Moór Jenő és Paál Károly karakterét, akiknek aláaknázott sorsa ma is szíven üti az embert, nemcsak az ősbemutató idején.

 Akit a halál kitanított

 Németh László Bodnárné című első darabját azután kezdte el írni, hogy Gyász című regényét befejezte. A színművet 1971-ben mutatta be a Madách Színház Ádám Ottó rendezésében, a főszerepet Kiss Manyi játszotta, két fiát pedig Huszti Péter (János), illetve Balázsovits Lajos (Péter). Az ősbemutatón Lali, lámpavivő fiatalember szerepét Ádám Ottó Dózsa Lászlóra osztotta, akinek lelki szemei előtt nyilván ott lebegett egykori mesterének emléke is, amikor az Újszínházban megrendezte a Bodnárnét. (Korábban 2010-ben Németh László halálának harmincötödik évfordulója alkalmából már megrendezte a Bodnárnét az Újpest Színházban Kútvölgyi Erzsébet főszereplésével.)

Dózsa László rendezése hű Németh László elképzeléseihez, örömteli, hogy semmiféle modernkedés vagy erőltetett rendezői koncepció nem próbálja újraértelmezni a szerző mondanivalóját.

Az alapkonfliktus adott. Ifjabb Bodnár János (Jánosi Dávid) ki nem állhatja öccsét, Pétert (Beszterczey Attila) akit édesanyjuk szinte megfullaszt szeretetével és gondviselésé-vel, míg az elsőszülöttnek ebből semmi sem jut.

Az édesanyát alakító Bánsági Ildikó a szemünk láttára járja végig Bodnárné pokolköreit. Ha kell erélyesnek, ha kell szenvedélyesnek, máskor lágyan, halkan szólónak, de kezdettől az események irányítójaként alakítja a főhősnőt, aki mellett a férje (Nagy Zoltán) csak másodhegedűs lehet. (Találóan mondja ifjabb Bodnár János: „Az nem tetszik nekem, ahogy az egész életet húzzák.”) János természete nemcsak a testvérétől különbözik alapvetően, hanem az édesapjáétól is. Nem tűri el, hogy asszonynak beleszólása legyen a férfiak dolgába. Irányítani akar, volt kitől örökölnie akarnokságát. Fiának dühkitöréseiben Bodnárné meglátja önnön hatalomvágyát.

Bánsági Ildikó Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznő átgondoltan és sokszínűen építi fel a vezeklő parasztasszony alakját. Megrendítő játéka egyszersmind rámutat arra is, hogy Bodnárné rokona az ókori görög tragédiák hősnőinek. Katarzisának hitelessége valóban egy olyan anyáé, aki rosszul szerette két fiát. Péter halála szembesíti bűnével, melyet Jánossal szemben elkövetett: „Én szültelek otrombának, őt kedvesnek. Ha valaki igazságtalan volt: én. Én löktelek az eke mellé, s neveltem belőle urat. Mi volt az ő bűne? Hogy amit kívánni se tudtál, ő egy kedves tekintetével megszerezte?... Pesten akartam lakni, a mérnök fiamnál, s a Duna-parton sétáltatni a selyem masnis unokákat. Otthonosabb voltam abban a családban, amelyik még meg sem volt, mint a magaméban... Én vagyok az igazi gyilkos. Én adtam kezedbe a fejszét, én nyomtam a másik fiamat a fejsze alá. Én vagyok a bűnös, én. ”

János tehát okkal féltékeny és irigy az öccsére, akiből mérnök lett, míg ő béres maradt. „Mivel kenték meg azt, hogy rajta minden szép, minden jó szagú; előttem meg már a tekintet is kerülő utat tesz, hogy belém ne ütődjék.” Úgy érzi, míg ő megszakad a gazdaságban, öccse csak henyél, elszórakozza az izzadtsággal megtermelt javakat. „Úgy tartanak, mint egy állatot, hát hallgassák a morgásomat.” Ellenszenvét fokozza Péter menyasszonyának, Cicának (Bátyai Éva) érkezése, aki kacérkodik leendő sógorával, láthatóan többre tartja, mint mihaszna, ingyenélő öccsét. „Ha már le kell nézni valakit, előbb lenézem az olyan üresfejű legényeket, akik csak szíják a családjukból a pénzt, és semmit sem produkálnak.”

Míg a bálban Péter kint van az ivóban, János véreres szemekkel pörgeti Cicát a teremben ötven ember előtt. Ezért Péter kidobatja a bátyját a kocsissal. Addig Péter nem tartotta veszélyesnek bátyját, úgy vélte nem több, mint „egy mackó a málnabokor körül”. Ha vitáztak, az nem volt több annál, mint hogy „Káint és Ábelt játszottak”. Egészen addig nem érti, miért gyűlöli őt a bátyja, hiszen soha sem éreztette vele a kettőjük közötti különbséget, míg rá nem döbben, hogy János vadállat: „Orrába szállt a női ruha szaga, s vérben az agya.” Hiába menekül előle az átmulatott éjszaka után. Jánosi Dávid ifjabb Bodnár János szerepében hiteles indulatokkal, meggyőzően alakítja a darabos, féltékenységtől izzó, indulataival bánni képtelen parasztfiút. A testvérét, Bodnár Pétert játszó Beszterczey Attila kellőképpen fölényes vele szemben, de mégsem provokatív egészen a tragédia bekövetkeztéig, mikor önérzetében sértve (bátyja többször is szajhának nevezi menyasszonyát) szemére hányja: „Bocsáss meg, én elnéztem eddig a faragatlanságodat, adósodnak tekintettem magam azért, hogy kanásznak születtél.” Ekkor megtörténik az, amit a Jánosba szerelmes szomszédlány Örzsi (Nemes Vanda) már régen észrevett: „elvette az eszét, sosem lesz ember többet”.

A gyilkosság után Bodnárné még mindig nem hajlandó lemondani a család irányításáról, kitalálja, hogy rendezzék úgy, mintha Péter véletlenül agyonlőtte volna magát hajnalban fegyvere tisztogatásakor. Mintha ezzel „az ötlettel” jóvátehetne bármit is. Megkívánná, hogy férje lője szét Péter fejét, mert akkor nem marad nyoma a baltacsapásoknak. Bodnár János ezt képtelen megtenni. Nagy Zoltán visszafogott, látszólag eszköztelen játékkal bújik a tutyimutyi családfő bőrébe. „Magam okolom. Láttam én, mi készül, s nem voltam erőmön. Ki volt a gazda ebben a házban? Nem én? S mégsem álltam oda, hogy eztán így lesz, így akarom. Örültem, ha kinn lehettem a földön, nem kellett szegény anyáddal szembeszállnom. Nem voltam elég ember, ő meg nagyon is asszony volt. Most már nem tehetünk róla, mindnyájan hibáztunk, viselni kell, ami ránk van mérve.”

Apa és fia tudja, hogy ezt nem lehet megúszni. Hiába szánja rá magát a család törékeny testű, de legerősebb akaratú tagja, az édesanya, hogy meghúzza a ravaszt. A tragédia legsűrűbb pillanata ez, mind a színészek, mind a nézők számára.

A hátralévő események, a karakán csendőrőrmester (Gyürki István) megjelenésével kezdődő vizsgálat során kiderül minden. Ez sokban köszönhető a kotnyeles, pergő nyelvű szomszédasszonynak (Brunner Márta), és az igazságkereső intézőnek (Maros Gábor) is.

A vétkesek megtisztulása immáron a mi szívügyünk is.

Borbély László