vissza a főoldalra

 2013.04.05. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Új jakobinusaink büntetőjogi felelőssége

Néhány hete talán, hogy közreadtak közvélemény-kutatási eredményeket, amelyek a Fidesz újabb kétharmados győzelmét jövendölték arra az esetre, ha most volnának a választások. Várta volna az ember, hogy a kormányt, a kétharmados többséget a maga alkotmányával és az Orbán Viktort ócsárló jakobinusokat ez a kudarc, ha kardjukba dőlésre nem is, de legalább csendre inti.

Nem így történt. Új jakobinusaink, akik mindig mindent jobban tudnak, most a magyar nép megtévesztett állapotán fanyalognak, és azt érzik kötelességüknek, hogy ebből a kényelmi helyzetből kirángassák a magyar népet.

 Mert ez nem a demokrácia és a szabadság igazi útja, hanem valami ideiglenes megtévesztettség. A demokrácia, a szabadság, a jogállam, a haladás igazi útját csak ők kínálják. Ők, akik a saját korábbi utópistáik könyveiből és spekulációiból már régen rájöttek minderre. Mert mindez papíron van, tanokban van leírva, a Tőkében és a leninizmusban, Kis János tanításaiban és Heller Ágnes örökbecsű műveiben.

Igen, most ez van, most ebben fekszik el a nép, álmosan és magyar egykedvűséggel, de nekik ki kell rángatni a magyart ebből a birtokosi vagy leendő birtokosi kényelemből és az igaz útra kell terelni. Újra kell kezdeni a menetelést az igaz úton, s a menet élén ők haladnak, ha nem lovon, limuzinban, ők a jakobinusok. S a menet meg csak haladjon szépen a vezérlő csillag után.

Aki pedig arra vetemedik, hogy meg találja számolni, hogy hány ága van a vezérlő csillagnak, azt a jogrendőrök kirángatják a menetből.     

Miközben ebben a rovatban számtalan esetben tanújelét adtam annak, hogy Gyurcsány Ferenc hatalomátvételét pártjában és a kormányban egy bűnszövetkezet bank- és államrablásának tartom, komoly aggodalom tölt el annak célszerűsége és eredményessége iránt, hogy ezt egy parlamenti albizottság állapítsa meg. Egy parlamenti albizottság ugyanis szükségszerűen csak politikai ítéletet fogalmazhat meg, más formában újraközölheti azt a sommás vélekedést, amelyet a választók 2010-ben a választásokon kialakítottak. A választók óriási többsége előtt, különösen az őszödi beszéd bűnözői nyelvezettel előadott beismerései és bűnöző módra való kérkedései után nem volt kérdéses, hogy egy, a hatalmat magához ragadó bűnbandával áll szemben. Ezt most egy parlamenti albizottságban vizsgálgatni és a diplomáciai-parlamenti nyelvezet korlátaival tálalni legalábbis furcsa, de még inkább értelmetlen. Ez a megfogalmazás szükségképpen gyengítettebb és elvontabb lesz, mint ami a nép száján él. A nép egy szóval intézi el a dolgot: „gazemberek”. Természetesen tudom és látom az indokot és a szükségletet, amely választásokon és koalícióban kormányra jutott politikusok büntetőjogi felelősségre vonásának egy jogállamban és az európai rendszerben az útjában áll. Az új kétharmados rend nem adhat teret a népítéletnek, és nem alkalmazhat népbíróságot. Még egy olyan kétes legitimitású nemzeti vagy nemzetközi bíróságot sem állíthat fel, mint amilyen a Hágai Nemzetközi Bíróság, amely most a szerb háborús bűnösök, népirtók vérengzéseit tárgyalja, mert a Hágai Nemzetközi Bíróság az 1945-ös Nürnbergi Nemzetközi Bíróság utódja, folytatása, vagyis a győztesek bírósága, amely a vesztesek felett ítélkezik, Magyarország pedig vesztes volt és mindmáig vesztes is maradt. Most, az Orbán-kormány alatt sikerült először szívós munkával kiemelkednie a vesztes státusából. Még az Európai Unióba is minden ellenkező híresztelés ellenére vesztesként helyezték be, hiszen előtte már Antall-lal megköttették a trianoni vesztes státuszt rögzítő alapszerződéseket. Ezt az új minőséget, ami történelmi eredmény, amit az Orbán-kormány vívott ki, a gyors, határozott leszámolás kockára vetné, mert még a nem ellenségből is rosszallást váltana ki. Európában totojázni kötelező. A kormányzatnak nagyon is figyelembe kell ezt vennie, nehogy visszaminősítsék. Hiszen azok, akiket most büntetőjogi felelősségre vonás elé készül állítani, kiküldött munkatársaikkal együtt éppen azon mesterkednek, hogy visszalökjék Magyarországot a vesztes státusba, a „bűnös népek” közé. A dühöt éppen az váltja ki belőlük, hogy a kiemelkedést egy nemzeti keresztény kormány valósította meg. A kétharmados többséggel olyan kormány bír, amely szerintük veszélyesebb Horthy Miklós összes kormányánál. Mivel ezek a nemzetellenes elemek Nyugaton meglehetősen el vannak szaporodva, ajánlatos a magyar kormánynak óvatosan lépkedni. Ez a visszavert támadások ellenére is tény. Van tehát indokoltsága az albizottságnak, de a megoldás mégsem jó, mert a társadalomnak nem erre van szüksége.

Az albizottság a politika felől előnyomulva erkölcsi alapot próbál teremteni a büntetőjogi elbírálásra, csak az a baj, hogy ez gyenge dolog. Így nem lehet. Ezzel csak az idő telik. Mert, ha egyszer már az ügyészség a feltárt bűnesetek alapján eljutott Gyurcsány Ferenc mentelmi jogának kikéréséig a sukorói telekpanama és a többi rárakódott bűn miatt, és például Demszky mellől több hónapra kiütötte Hagyó Miklóst és társait, hogy más MSZP–SZDSZ bűnelkövetések elhúzódó tárgyalásairól, rosszízű fordulatairól ne beszéljünk, akkor miért nem kezdődik el a felgöngyölítés? Ki van zárva, hogy az egyes büntetőügyek tárgyalásakor ne kerüljön fénybe a fővárosi eladósítás szándékossága, lopása és gazembersége, Demszky Gábor felelősségével megtetézve és hogy a sukorói tervezett kaszinóberuházás rendőri, ügyészi nyomozása, vádemlése és tárgyalása ne pattintaná ki az államadósság növelése és eme privatizációk mögött és között a szándékosságot. Annyi bűnügy van felhalmozva, a kormánybiztos annyi feljelentést tett, anynyi milliárd sorsa vár tisztázásra, annyi bizonyíték van arra, hogy a szóban forgó vezetők, Gyurcsány, Kóka, Demszky és társaik egy maffiás szervezet jóvoltából a kormányon gazdagodtak meg mérhetetlenül, miközben az állam földig eladósodott.

Nem albizottságot, hanem tanszéket kellene alapítani az eladósodás, a privatizáció és a hatalommegszerzés új folyamatának tudományos vizsgálatára. Ha a mai közgazdaság-tudomány és vele párhuzamosan a történelmi kutatások is nem állnának részben vagy teljesen liberális fennhatóság alatt, rá lehetne bízni ezt a kutatást a közgazdasági egyetem tudósaira, vagy egy új tudományos kutatóintézetre. Történészek, statisztikusok, közgazdák, filozófusok az egyes választási eredmények elérésének körülményeiből kiindulva megvizsgálnák a belőlük következő privatizációs eseteket. Megvizsgálnák a vezetők és a kedvezményezettek szociológiai és etnikai összetételét, pártállását, összegyűjtenék az elveszett vagy elveszettnek hitt adatokat, követnék az egyes tételek kézről kézre vándoroltatásának folyamatát és tételesen és tudományosan is kimutathatnák, hova tűnt el a nemzeti vagyon harmada vagy fele, és hogy a politikai vezetés hogyan teremtette meg a hitelfelvétel kényszerét éppen a privatizációs veszteségek pótlására. Azt már több jeles közgazdász kifejtette és arról tudunk, hogy a nemzeti vagyon legalább egyharmada kézen-közön eltűnt, ez tény, de maga a folyamat és történet mindmáig nincs feldolgozva. Azok, akik lebonyolították – kül- és belföldi résztvevők –, áttekinthetetlen halmazt hagytak maguk után – szándékosan. A harmados veszteség egy sommás megállapítás. Élő és ható társadalmi ténnyé akkor válik, ha tételesen bizonyítva van. Ha oktatják. Ugyanígy az egész elmúlt korszak, a rendszerváltás huszonöt, harminc éve, benne az utolsó nyolc év bűnszövetkezetével. A megállapítással lényegében véve mindenki egyetért: nem történt rendszerváltás, vagy ami történt, rosszul történt, de nem tudott még a magyar szellemi élet, a tudományos kutatás, tényfeltáró irodalom nekilátni a történelmi feldolgozásnak, a tételes, tudományos alapú elszámoltatásnak. Miért? Mert a vétkesek vagy éppenséggel a bűnösök blokkolták és blokkolják.

Pedig ez a magyar történelem legkülönösebb és legborzalmasabb fejezete, amelynek feltárása, bemutatása nélkül az új korszak el sem tud kezdődni. Már régen nem a Kádár-rendszert kell legyőznünk és nem is a bolsevizmust kell kiküszöbölnünk. Feltárnunk és meghaladnunk sem azt kell, hanem azt, ami ezekből 1990 után lett. Amiről az a tévképzetünk, hogy ismerjük, hiszen benne éltünk. Valójában nem ismerjük. Legkevésbé ezt, a saját közelmúltunkat ismerjük. Pedig ez van útban.