|
 2013.04.12.
Kozmosz a vásznon
A falvakban még él az az ősi tudás, amit nem szorított háttérbe
a felszínesség és a szakbarbárság
Porkoláb Sándor
festőművész 1936-ban született Derecskén. Tanulmányait a
miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán
fejezte be 1959-ben. Harmadéves egyetemista korától fest naiv,
majd posztimpresszionista, pointillista stílusban. Különös
geometriai jeleinek rendszerbe szerkesztett formái mandalákra
emlékeztetnek. Kompozíciói olykor Vasarely műveivel mutatnak
rokonságot, de nála az optikai hatás nem cél. A mandalákra,
napkeresztekre emlékeztető alkotásaival a világ egységét próbálja
képi eszközökkel megfogalmazni. Az ember és az univerzum összefüggését
kutatja, a végtelen tér érzetének megalkotására törekszik,
művein feltűnik az ősi térszemléletre utaló kozmoszdiagram,
körbefutó halak, térgörbék formájában (pl.: Négy szín a térben).
Porkoláb Sándor vizuális nyelvének minden eleme egy-egy színdinamikai
és színpszichológiai kísérlet. A Hungária 24. művészcsoportnak
volt a tagja. 1977-ben bronz plakettet kapott hangszerkészítés
kategóriában.
Fontosabb kiállítások:
Egyéniek: Eötvös
Klub (1970); Derecske, Szülőföld (1973); Ferencvárosi Pincegaléria
(1975); Hajdúszoboszlói Kisgaléria (1977); Magyar Építőművészek
Szövetsége (1984); Fészek Klub, Herman Terem (1987), Árkád
Galéria (2009.)
Kollektív: A népművészet
szellemében, Kecskemét (1980); A népművészet szellemében,
Baja (1981); A grafikától a lézerig (1982); Téli tárlat, Műcsarnok
(1989); Kép, Műcsarnok (1990); Ősiség, modernség, Szombathely
(1992); Hungaria 24, Debrecen (1993); Európa elrablása, Vigadó
Galéria (1994); Nyári tárlat, Szeged (1994).
Külföldi: Eger
– Pori (Finnország), akvarell (1986); Világkiállítás Minta
Triennálé, Műcsarnok (1988). Mezei Ottó művészettörténész
így írt munkásságáról „Rendszerbe foglalt jelek” címen:
„a kozmoszdiagram számos nép és kultúra művészetéből
ismeretes. A létrejötte minden esetben a szokványos sémáktól
nem befolyásolt, az ember szűk határain messze túltekintő ősi
térszemléletre, eszmei tér-, idő- és világfelfogásra vall,
ami az ugyancsak ősi eredetű kultikus tevékenységekben is
kifejezésre jutott. Szerkezetileg hasonló jellegű
kozmoszdiagramra bukkanhatunk a távol-keleti, például a hindu,
az egyiptomi és a trák művészetben, s természetszerűen
minden korok és helyek népművészetében…Amíg Vasarelly a
vonal együttesek majdnem hogy sokszerű hatására, a szemünk
teherbírására, a formák és a színek látványos térhatására
apellál, és amíg Albers az átlós és vízszintes fonalhálózatot
kizárólag a lehetetlen formák előállítására használja
fel, Porkolábot gyökeresen más elgondolás vezeti. Látszólag
ő sem áll ellen annak, hogy a kettős olvasatú formák létrejöjjenek,
de ezt nem célként, programként tűzi ki, mint Vasarelly. Az
optikai illúzió melléktermékként jelentkezik, az alkalmazott
módszerből következik.”
Apja géplakatosmester volt, s ön gépészmérnöki diplomát
szerzett. Miből lesz a cserebogár, illetve a festőművész?
–Teljesen természetesnek tűnt, hogy követem apámat
a műszaki pályán. Már gyermekkoromban segédkeznem kellett a réz
permetező gépek forrasztásánál, tűzhelyek szegecselésénél.
Visszagondolva a falusi gyermekkori évekre, ekkor jegyeztem el
magam a képzőművészettel. A polgári iskolában nagyon jó
rajztanárunk volt, aki igyekezett a valódi életet becsempészni
a rajztáblákra. A polgári iskola elvégzése után a Gépipari
Technikum, majd a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem következett.
A nyári szünetekben egy hónap nyári gyakorlatra mentünk
nagyobb gyárakba, pl. a Csepel Művekbe, a Ganz-MÁVAG –hoz. Az
évközi elméleti oktatás után belecsöppentünk a gyár zajos,
poros, fárasztó légkörébe. Számomra kiábrándító volt.
Úgy döntöttem, hogy hét évet dolgozom mérnökként,és
további életemet művészettel töltöm
Nem tartották társai csodabogárnak, amiért ilyen művészeti
hobbija van?
–Ez akkor még nem volt annyira nyilvánvaló, és nem
is hirdettem mindenki számára azt, hogy mi foglalkoztat. Az
egyetemen volt képzőművész kör. Harmadéves voltam, amikor először
ellátogattam. Kikapcsolódást jelentett formákkal és színekkel
foglalkozni, és nem kellett négyzetre emelni, gyököt vonni,
interpolálni, reciprokot venni stb. A műtermi gipszfejrajzolás
mellett inkább a tájban szerettem dolgozni. Ugyanakkor a kollégák
is szívesen vették, ha rajzolom vagy olajjal festem őket.
Miskolcon képzőművészeti előadás-sorozatok voltak, melyeket
szívesen látogattam. Az itteni festők, grafikusok –Csabai Kálmán,
Vati József, Feledi Gyula – tartották őket. Harmadéves
hallgató voltam, amikor úgy döntöttem, hogy hét évet fogok
dolgozni a szakmámban –mint mérnök–, és aztán további életemet
művészettel fogom eltölteni. Ez így is történt. 1959 májusában
Budapestre, az Egyesült Izzó szerszámszerkesztési osztályára
jöttem dolgozni. Az Izzóban működött képzőművész kör.
Beléptem, így módomban állt aktrajzokat, figurákat rajzolni.
Szabadidőmben, szombat, vasárnap mindig festettem. Ezenkívül még
felkerestem a Dési Huber Kört, és sokáig tagja voltam a Vasas
Központi Képzőművész Körnek is. Ott Balogh András,
Dombrovszky László festőművészek tanítottak. Nekik mutattam
meg festményeimet, hogy bírálják el azokat. Az 1948-ban alapított
Dési Huber István Képzőművész Kör a budapesti képzőművész
műhelyek között az egyik legjelentősebb képző hellyé vált
az elmúlt több mint fél évszázadban. A Vasasé viszont nagyon
gazdag szakkör volt, és azért jártunk főleg oda, mert adtak bőven
anyagokat. Az amatőr szakkörök időnként kiállításokat
szerveztek, ezeken rendszeresen szerepeltem. A Vasas Kör jóvoltából
pedig 20 éven keresztül vehettem részt a Tokaji Művésztelepen.
Egyszer addig ügyeskedtem, míg Tokajon sikerült ladikot
szereznem, és akkor én lettem a révész. Történt, hogy Bak
Imre festőművész felrótta nekem, hogy nem tanítottam meg őt
evezni. Azt feleltem neki, engem sem tanított meg senki rá. Aztán
megmagyaráztam neki, hogy előbb lapjával, majd élivel kell
evezni.
Mely stílusok álltak igazán közel önhöz?
–Az impresszionista és posztimpresszionista irányzatok
hatottak rám a legerősebben. Leginkább Van Gogh, de később Cézanne.
Az ő albumukat tanulmányoztam. Az elsőt egy papnak készülő
barátom vette ki számomra a debreceni egyetem könyvtárából.
Magyar festők közül Rippl-Rónai, Szinyei, Derkovits, később
pedig Csontváry. Festettem akvarellel és olajjal egyformán. Meg
kellett találni az idő, a tér kapcsolatát, a kompozíciót,
amely a változót és az állandót egyidejűleg megjeleníti.
Ebben nagy segítségemre volt a keleti tanokkal való ismerkedés.
Végül eljutottam a képek belülről építkező egy magból
kialakuló építéséhez.
Befejezte a mérnökséget; azután hol dolgozott?
– A televíziónál lettem segédmunkás. Tetszett,
hogy lehet úgy is dolgozni, hogy az embernek nem kell
gondolkodnia, nincs felelősség, csak jár a két keze. Szigorúan
ügyeltem arra, hogy 100 óránál többet ne dolgozzak egy hónapban,
mert különben nem tudtam volna ilyen sok képet festeni. A
gondolataimat ugyanis a festészet kötötte le. Szüleimnek
nagyon nem tetszett, hogy abbahagytam a szakmát, édesanyám csak
így címezte nekem a leveleket: Porkoláb Sándor, okleveles gépészmérnök
részére.
A cél világos: megtalálni a kapcsolatot a kozmikus
jelenségek között.
Igen sok festményén a népművészet alapmotívumai
fedezhetők föl.
–Azt kutattam, át lehet-e tenni képbe alapészleleteket,
mondjuk az eget, a földet, a csillagokat. Ezt próbáltam egyszerű
eszközökkel, vonallal, felülettel, motívumokkal, például a
rendszeresen visszatérő kapumotívummal megvalósítani. Találkozik
a négyszög és a kör szimbóluma, mely a magyar néplélekben
is fontos motívum. Lükő Gábor azt állítja, hogy a magyarok
egymás föléhelyezett képekben gondolkodnak. Lükő szerint az
„egészről” is képet kell nyernünk, ha kulturális örökségünk
fenntartó és megújító közösségeihez közelebb szeretnénk
kerülni, s a kultúrateremtő és kultúraátadó embert jobban
meg szeretnénk ismerni. Ezért nem híve a tudomány feldarabolásának,
a szaktudományok határ nélküli specializációjának, mert ezáltal
gyakran éppen azok az összefüggések maradnak láthatatlanok,
amelyek csak a kultúra egészének szintetikus és összehasonlító
tanulmányozásával tárhatók fel. Hajdúszoboszlón volt egy ünnepi
kiállítás, amin a népművészetből ihletett sorozatot
mutattam be, és bizony a falusi bácsik mind tudták, miről is
van szó. Mert bennük még él az az ősi tudás, amit nem szorított
háttérbe a mai felszínesség, vagy a szakbarbárság. Nekik nem
kellett elmagyarázni a képeket, hiszen azokban ott vannak a régi
jelképek. Így az életfa, vagy pedig a napkereszt. A festményeknek
belső világításuk van, s előttük látható a hálószerű
szerkezet. Szándékosan nem úgy indultam el, hogy népművészetet
csinálok, hiszen az képtelenség lenne. Régi formák térnek
vissza a mába. A kozmoszra visszatérve: tudjuk, az érzékszerveink
által tapasztaltak segítséget nyújthatnak a természeti
alakzatok, a természeti rend összefüggéseinek befogadásához,
megismeréséhez, feldolgozásához, végső soron a velük való
azonosuláshoz. A képalkotás célja sem csupán absztrakciók
felvonultatása, bemutatása, hanem inkább a tartalmi tartományok
felfedése a láttató látvány és a képi szimbólumok segítségével.
Hiszen a képi absztrakció a fogalmi gondolkodás kifejeződése,
materializálódása. Ezért a festő, jó esetben, megtalálja
azt a biztos pontot, ahonnan kiindulva a képi megjelenítés magában
hordozza annak tartalmát, mondanivalóját, üzenetét is. Ehhez
az szükséges, hogy az alkotó felismerje az általa fontosnak,
érdekesnek tartott jelenségek materiális és szellemi egységét,
a kozmikus összefüggéseket. A kozmosz dimenziói és rendszerei
tárják fel itt végtelen lényüket, a folyamatosan változó és
végtelenné összeálló lét összefüggéseinek bemutatása
zajlik. A cél világos: megtalálni a kapcsolatot a kozmikus
jelenségek között. Mondják, eme rendszerek felfedése, leírása,
bemutatása egyoldalúan, csupán fizikai, természettudományos,
avagy elméleti matematikai módszerekkel ellenkezik az alkotó,
teremtő képzelettel és a teremtő szellemi energiával. Pedig
nem erről van szó. Minden egyes művész teremteni szeretne, s
meg akarja mutatni a világnak a saját kozmoszát. A kozmosz nélkülözhetetlen
eleme a rend. És ez a rend mindig megjelenik a képeimen. Egységből
indulok ki, és bármit is teszek, ott a rendszer, az én saját
világegyetemem. Aki pedig mindezt követni akarja, az ezzel a módszerrel
a saját kozmoszát, annak egy részletét viszi majd a vászonra.
Gondoljunk bele, hogy a sejtek is miként épülnek fel. Ilyen
rendszere van a zenének is, de ez hamar „elillan”.
Készít vázlatot, mielőtt nekifogna a festéshez?
–A tájképekhez nem, de az úgynevezett kozmosz-képeket
illetően készítek vázlatokat. Két vázlatfüzetem is van.
Bizonyos sémákat rajzolok fel benne. Hét, illetve kilenc színt
használok, s megvan a magam színrendszere. Olyan vázlatokról,
képekről van szó, melyek elsődlegesen nem az érzelemhez szólnak.
A kiindulási pont, hogy minden atomokból áll össze, s miért
ne teremthetnék én is…De miből is lehet alkotni? Színekből.
S a színek miből állnak össze? Pontokból, vagy kis négyzetekből.
Elkezdtem tehát így kis négyzetekből összerakni a képeimet,
és így úgynevezett négydimenziós kockák jönnek létre. A
negyedik dimenzió a tárgyak olyan kiterjedése, mely merőleges
a másik három térdimenzióra. A három dimenzióban a három
lehetséges irány: szélesség, hosszúság –vagy mélység –
és magasság, melyekre a hétköznapi nyelvben a fel/le,
balra/jobbra és előre/hátra fogalmakkal hivatkozunk. A négy térdimenziójú
teret elképzelni nagyon nehéz, de matematikailag és grafikusan
jól szemléltethető. Az ember szeme hozzászokott a köztes, a látható
világhoz. Egyszer az Almássy Téri Szabadidőközpontban
rendeztek nekem kiállítást hasonló képekből. Bejöttek oda
orosz vegyészmérnökök, és lenyűgözte őket a festményeim.
Ők ugyanis hozzá vannak ahhoz szokva, hogy belenéznek egy
mikroszkópba, és látják a sejtek szerveződését. De nem kell
mikroszkópot venni, mert elég, ha felnézünk a csillagos égre,
és láthatjuk a szerveződést. Aki a mindennapos tárgyakhoz van
hozzászokva, sokkal nehezebben érti meg ezeket a képeket, de
mindettől független hatással vannak ezek mindenkire. Mert szépek,
megfelelő távolságból hatásosak, és gyönyörű kisugárzásuk
van. Ettől függetlenül gyakran megkérdezik azt: mi ez? S ezt
hosszadalmas megmagyarázni. De azt látják, rendszer van benne.
Én mindig kiválasztok egy egységet, és azt viszem fel a vászonra.
De ez az egységet meg lehet sokszorozni, annyiszor, ahányszor
gondoljuk. A ma élő alkotók zöme zűrzavaros dolgot próbál
festeni. Vagy olyan figurális képeket hoznak létre, melyeken
elborzasztó figurák vannak. A magukat modernnek mondó festők
pedig káoszt visznek fel a vászonra. A lényeg esetünkben nem
az, hogy ki hányasra vizsgázott, hogy kinek milyen a diplomája,
hanem: nyitott, tiszta legyen a lelke.
Vannak még olyan festők, akik ilyen szerkesztett,
szervezett képekkel foglalkoznak?
–Kettőről
tudok: Rákóczy Gizelláról és F. Farkas Tamásról. Az előbbi
a geometrikus motívumokból álló, szisztematikus-variációs képeit
egyetlen kiinduló formából fejleszti ki, bizonyos szabályszerűségek
szerint. Az utóbbi pedig erőteljes színvilágú síkokat és
alakzatokat hoz létre, illetve az éles kontúrú alakzatok közti
felületeket véletlenszerű mintázattal tölti ki. Ezt a máig
tartó periódusát gyakran nevezi „posztabsztrakciónak” is.
Volt is olyan kiállítás, ahol együtt szerepeltem velük.
Úgy olvastam, hogy Korniss Dezső festőművész is
kedvelte az ön képeit.
–Így van, és a Ferencvárosi Pincegalériában ő
rendezte a kiállításomat. Jó barátja voltam Veszelszky Béla
festőművésznek és azt mondta, Korniss szeret kiállításokat
rendezni, s megkérem rá, a te festményeidet is mutassa be. Az
első kiállításomat viszont az Eötvös Klubban Szij Béla művészettörténész
nyitotta meg. Ő a Magyar Nemzeti Galériában dolgozott. Mint a
festészeti osztály munkatársa elmélyült kutatást folytatott
Berény Róbert, Egry József, Gulácsy Lajos és Kádár Béla életművének
megismerésére. Szíj Béla később egy szentendrei kiállításomat
is megnyitotta, és azzal kezdte: „Porkoláb sokkal jobb képeket
fest annál, mint amit itt láthatnak.” Holott elsőnek az ember
nem is gondolná, hogy szerkesztett képeim milyen jól tudtak
abban a rusztikus térben megnyilvánulni. Aztán az első nemzetközi
minta triennálén is szerepelt az egyik képem. Ki is tették az
album címoldalára, de én mégsem nem kaptam semmilyen díjat.
Megrendelésre szokott festeni?
–Megrendelésre négyszer festettem – egyszer,
amikor portás voltam a honvédségnél, azt kérték, fessek gémeskutat
–; mert én saját kedvtelésemre, gyönyörűségemre festek.
Lakásomban több száz festmény van, de egyik sem megrendelésre
készült. Sőt már nem is festek 120x100 cm-es képeket, mert
nem tudom raktározni azokat.
–Az ipari civilizáció nem jó az ember számára, de
mégis szükségszerű a létrejötte. Ahol sok az ember, felvetődik
a kérdés, hogy történik az ellátásuk. S ez vezetett az
iparosodáshoz.
Csináltam 150 furulyát, vitték azokat még Amerikába
is
Érdekes az úgynevezett kapu-sorozata.
–Ami szintén a népművészethez kapcsolódik. Az ajtók
jelentik a földet, míg a félkörív az eget. A T-alakzat
feletti szürke félkör a születést jelképezni. Míg a függőleges
vonal nem más, mint az égig érő fa.
Mintázott, festett, sőt hangszert is készített.
–A hatvanas években nagy divat volt a népi hangszerkészítés.
Csináltam 150 furulyát, vitték Amerikába is. Koltay Gergely
akkor Sebőékkel volt együtt, és arra kért, csináljak neki
egy dudához sípszárat. Egy évig kínlódtam, de összehoztam.
Ifj. Csóri Sándor részére készítettem az első komoly dudámat.
Ezek nem reneszánsz dudák, hanem magyarok, kettő sípszárral
és két oktávval. Készítettem én facimbalmot is egy könyv ábrája
alapján az Állami Népi Együttesnek. A furulyákat viszont saját
magam készítettem el, senki sem mutatta meg nekem, mi a módja.
Vettem egy gép által készített furulyát, és azt próbáltam
meg „átültetni” fába.
Nem lett volna jobb mesterség a hangszerkészítés?
–Mindez nagy munka volt, és számomra a festészet
volt az első. Míg fiatal az ember, azt hiszi, hogy felelőtlenül
játszhat az idővel. Mindenre van idő, de aztán 40 éve kortól
már érezzük, hogy gyorsabban telnek a napok.
Melyik technika az, amit szívesen alkalmaz?
–Most főleg akvarell –technikával festek. Erre az
az jellemző, hogy tíz képemből 2-3 ami igazán jó, a többi
kicsit szürkébb, azokat nem tartom meg. Említettük már a
tervezést. Anno az egyetemen mondta egyik tanárom: maguk úgy
kezdenek el tervezni, hogy húznak egy vonalat, s azt aztán kiradírozzák.
Később jöttem rá, hogy igaza volt neki, de azért, mert a
vonal meghúzásával mértük föl azt, hogy kell a papíron
elhelyezni a dolgokat ahhoz, hogy minden elférjen.
A festészethez gondolatiság szükség. Mostanában mi
foglalkoztatja?
–Többek közt az, milyen hatással van az emberekre a
szervezettség és az üresség. Szeretem a szimmetriát, a
rendet, a dinamizmust.
Medveczky Attila
|
