vissza a főoldalra

 2013.04.12. 

Borbély László: A madonna arcú lány

Otcsenás Péter egy régi cipősdobozban talált rá a megsárgult fényképekre. Maga sem tudta, hogy mi után kutatott, talán csak unalmát akarta elűzni azzal, hogy a múltban kalandozik elmúlt életek rátestált emlékei között keresgélve. Az is lehet, hogy megírásra méltó téma után kutatott, noha ezt a szándékot így nem fogalmazta meg magában, mielőtt levette a polcról a sok hasonló doboz közül az egyiket. Aztán amint keze ügyébe kerültek a fényképek, máris eszébe jutottak a hozzájuk fűződő mesék. S az egyik történetet rögvest meg is írta röviden, ahogyan szokta, elvégre a tárcanovella volt a legkedvesebb műfaja.

 Mikor odaadta a káplánnak a barkaágakat, megint eszébe jutott a fia. Tavaly még együtt készültek a húsvétra Jánossal, aki az embert próbáló vízilabdaedzések dacára is betartotta a böjtöt, amiért csapattársai közül többen megmosolyogták a háta mögött. Valójában irigykedtek rá, mert ugyanúgy lőtte a gólokat a hétvégi bajnoki mérkőzéseken, mintha minden egyes étkezésnél jóllakott volna. Erzsébetet büszkeséggel töltötte el, hogy tizennyolc éves korára egészséges és stramm férfi vált belőle. A szomszédok nem győztek gratulálni, ha a Népsportban nagybetűvel írták a fia vezetéknevét. Még a káplán is kezet rázott vele vasárnaponként, és soha nem mulasztotta el felhívni a többi ministráns figyelmét arra, hogy János megfelelő példakép lehet a számukra.

Így nem csoda, ha 1956 őszén mindenkit villámcsapás módjára ért a hír: János nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja előtt, egy torokszorítóan ködös novemberi hajnalon, az édesapjától örökölt szürke lódenkabátban és puhakalapban egy ponyvás teherautó platóján távozott Magyarországról. Édesanyja meg volt győződve róla, hogy ennek is Katalin az oka, akivel a forradalom kitörésének éjszakáján ismerkedtek meg és attól kezdve sülve-főve együtt voltak. A lány alig néhány évvel volt idősebb Jánosnál, amolyan faluról a fővárosba került életrevaló, nagyszájú teremtés, aki a szövödében nagyon is megtanulta, miként kell érvényesülni, ha vinni akarja valamire az ember az életben. Mondogatta ugyan, hogy a maga módján hisz ő is az Istenben, de templomba nem járt és ennek az lett a következménye, hogy rövidesen a fiú is elmaradozott a misékről.

Erzsébet állandóan magánál tartotta János leveleit, amelyeket előbb Ausztriából, majd Olaszországból kapott. Fájdalmát némiképpen enyhítette, hogy megtudta: Katalin időközben faképnél hagyta Jánost, mert nem akart a tengerentúlra kivándorolni vele, vagyis szerelemnek hitt vonzalmuk tiszavirág életűnek bizonyult. A fiút leigazolta egy olasz vízilabdacsapat, így legalább a sportban találhatott némi vigaszt magának. Megírta azt is, hogy újra imádkozni szokott.

Az édesanya esténként magányosan üldögélt és már-már beletörődött, hogy ez a húsvét minden korábbinál szomorúbb lesz számára, a világháborúban elhunyt férje után elveszítette a fiát is. Szerény vacsorája elfogyasztása után éppen a Bibliát olvasgatta, amikor megszólalt a csengő. Eszébe jutott egyik visszatérő álma, melyben János rendszeresen meglátogatta őt és elmesélte, hogy mi minden történt vele. Néha fel is kelt az ágyból, és megnézte, hogy tényleg álmodott-e vagy mégiscsak bebocsátásra vár valaki a körfolyosón.

Mikor ajtót nyitott, meglepve vette tudomásul, hogy fia egyik volt csapattársa áll vele szemben.

– Kezét csókolom! Köves Péter vagyok, ne tessék haragudni, hogy ilyen késői időpontban zavarom, de a fiától hoztam híreket.

Erzsébet betessékelte a fiút a konyhába és leültette a hokedlire. Vizet forralt, hogy teával kínálja a váratlan látogatót, és elé rakott tányéron némi kekszet is. A fiatalember zakója belső zsebéből vastag borítékot húzott elő és letette az asztalra.

– János a lelkemre kötötte, hogy úgy vigyázzak erre, mint a szemem fényére és csak Erzsike néni kezébe adhatom oda.

– Hol találkoztatok? – kérdezte az asszony.

– Belgrádban egy nemzetközi tornán, ahová olasz klubok is meghívást kaptak. Eddig csak edzésen fordult elő, hogy János gólokat lőtt nekem, mivel ifi korunk óta klubtársak vagyunk – mesélte mosolyogva. – Most másképpen történt, négyszer hozott szégyenbe, ki is kaptunk a döntőben.

Erzsébet türelmetlenül leintette.

– Hogy van a fiam?

– Ne tessék aggódni, kicsattan az egészségtől, soha nem volt ilyen remek formában, nézze csak meg a fényképeket, alighanem megcsinálta a szerencséjét.

Köves Péter megitta a teáját, zsebre vágott néhány kekszet és máris búcsúzott. Nem akarta megvárakoztatni a kedvesét, akinek már igencsak hiányozhatott.

Miután Erzsébet magára maradt, feltette a szemüvegét és többször végignézte a fotókat. A legtöbb kép az uszodában készült a fiáról, némelyiken a klub kék színű egyenruháját viselte. Kíváncsi lett volna arra, vajon ki lehet az a csinos lány, akit átkarol az egyiken. A sötét hajú, madonna arcú lány kedves teremtésnek tűnt, nyakában vékony láncon keresztet hordott. Hirtelen eszébe jutott, hogy János nemrégiben írt valakiről, aki sokat segít neki az olasz nyelv megtanulásában. Sokáig nézegette a kettőjükről készült fotót, gondolatban kérdéseket tett fel távolban élő fiának. Válaszokat nem remélt, mégis kapott, méghozzá nem is akárkitől.

Álmában örömteli hang szólította meg. Hitének ereje elárulta, hogy a hang birtokosa minden anyánál jobban tudja, mit jelent elveszíteni Istentől való fiú gyermekét. „Ha szereted elengeded, ha marasztalod megbéklyózod, bátran add oda sorsának, s ha hiánya fáj majd nagyon, gondolj rám, és az én lelki erőm enyhít szenvedéseden.”