|
 2013.04.19.
Borbély László: Hétköznapok költészete
Jó lenne úgy élni,
hogy a valóság nem több, mint ugródeszka – gondolta Otcsenás
Péter, mialatt a villamos a Szentlélek tér felé zakatolt vele.
Ahogyan azt a novellista Gelléri Andor Endre tette, akit Otcsenás
Péter mindig tisztelt és ellenpéldaként emlegetett, amikor
valaki azzal hozakodott elő, hogy a kétkezi munkásokat ábrázoló
író, csakis baloldali, azaz kommunista elkötelezettségű
lehet.
Gelléri írásművészete
a novellában érte el a legmagasabb szintet, a hétköznapok költészetét
bontotta ki egy-egy látszólag mindennapi esemény hatására.
Mint például A szállítóknál című novellában, melyben a
munkások egy páncélszekrénnyel cipekednek az emeletre. Hősei
a társadalom perifériáján élő kisemberek, szállítómunkások,
munkanélküliek, csavargók, lumpenproletárok, akikkel
mindennapos kapcsolatban állt. Tündérektől örökölt pillantása
élesen látta meg ezeknek az embereknek a tragédiáit. Mégis érintetlen
maradt a kommunista ideológiától.
Otcsenás Péter a
tavasz megkésett napsugarainak melegétől simogatva indult Óbudára,
hóna alatt az író vékony novelláskötetével. Mialatt a
villamoson ült, egyszer csak azon kapta magát, hogy a fiatalon
elhunyt ködlovaghoz beszél, és arra kéri, segítsen rátalálni
a gyökereire.
Óbuda abban a
formájában már régóta nem létezik, ahogyan Gelléri látta
és amilyennek Otcsenás anyai nagyszülei megismerték, amikor a
millennium idején letelepedtek a városrészben. Nem őrzött magában
személyes emlékeket róluk, fényképeket is alig. A
keresztleveleik ugyan a birtokában vannak, ám azok túl tárgyilagosak
és tényszerűek, csak szűkszavúan mesélnek felmenőiről.
Akadt köztük gyógyszerész, kőműves, molnár, szabó, festő,
hajókovács, kövező, háztartásbeli, fuvaros, takarítónő,
borbély.
Nemrégiben
kezdett rögeszméjévé válni, hogy Gelléri bizonyára találkozhatott
valamelyikükkel. Olyasféle alakokról, kisemberekről írt
novelláiban, mint amilyenek ők lehettek.
„Én hiszek a tündérekben,
apám, s ezt te soha, de sohase fogod megérteni” – mondta
Gelléri lakatos apjának, akinek páncélszekrény- műhelye volt
Óbudán. Édesanyja a nagyszülők téglagyári kantinjában
dolgozott.
Gelléri néha ébren
marad. Megállja, hogy a lét elviselhetetlen szürkeségével
szembenézzen. A szállítók életveszélyben birkóznak meg az
emeletre cipelendő páncélszekrénnyel – a novella minden
mozzanata izgalmas, ugyanakkor semmi elérzékenyülés, önsajnálat,
csak dermesztő, aprólékos leírása a „trógermunkának”. Ló
és szállító, ember és állat összemosódik. Egyetlen enyhület
az ital: „Iszok, a lóval együtt.” Nincs itt kényes ügyelés
az ikesige-használatra. Iszok! Mindent elmond ez a látszólag igénytelen
– de nem véletlen – szóhasználat.
Az öregasszony a
vágóhídról sütni való vért cipel a szatyrában, önmagát
is összevérezve. Mintha elkövetett bűntény tettese volna,
pedig csak enni akar (Vér). A Ház a telepen talán soha nem volt
aktuálisabb, mint napjainkban. A háború veteránja, Pettersen
egy elhagyott telken épít otthonfélét, hulladék téglából,
vaskályhával és rozsdás vasággyal. Lábast, kanalat és még
asszonyt is szerez: megvalósult álom ez – de a törvény, a
tulajdonos elkergeti. A rideg valóság még a legszerényebb álmot
is szétveri. A régen várt új cipő sem illik a kamasz fiú lábára
– hiába áhítja oly nagyon. Ketten vannak kárvallottak, ő és
a részeges suszter, aki elszabta a cipőt (Ifjúság). A józan
realitás nem ismeri a szánalmat, a cselédsorból jött
fiatalasszony haldoklása a kereszthalálhoz hasonló (Kereszten).
A Magány befonja,
lebénítja Jakab életét. A postás soha-soha nem hoz levelet.
Jakab fantáziál, az álom egy fajtája ez. „…milyen jó
volna nekem, ha fölkelnék erről a székről. Fölkelnék, és
ilyen halálosan fáradtan elmennék a folyóhoz. Leereszkednék a
fenekére, s lefeküdnék aludni… a folyó zúgni szokott, és
én aludnék, ebben a csöndes zúgásban aludnék… Egy évig, két
évig, aztán kijönnék az egyik éjszaka. Friss volnék, kialudt
és fiatal. Uram – mondanám –, szép lett a világ. Jó lett
a világ, átaludtam minden rosszat a folyó fenekén…”
Gelléri örökölte
apjától testi erejét, ígéretes diszkoszvetőként tartották
számon, sokféle munkával próbálkozott: volt géplakatos, gyári
rajzoló, ügynök, hivatalnok, kelmefestő, gyermeknevelő s közben
sokszor munkanélküli.
Csakhogy a tündérek,
akikben nemcsak hinni tudott, hanem értett a nyelvükön is, és
így meghallhatta sugallataikat, egészen másféle jövőt szántak
neki: egymás után jelentek meg tárcái az Estben, a Pesti Naplóban,
a Népszavában, a Nyugatban. A Magyar Hírlap pedig folytatásokban
közölte A nagymosoda című regényét. Móricz Zsigmond, Németh
László, Kosztolányi Dezső vette pártfogásába az ifjú
tehetséget, aki hamarosan kiérdemelte a Baumgarten-alapítvány
díjait. Életében egy regénye (A nagymosoda, 1931) és négy
novelláskötete jelent meg (Szomjas inasok, 1933; Hold utca,
1934; Kikötő, 1935; Villám és esti tűz, 1940).
1940-től többször
behívták munkaszolgálatra, szabadsága alatt írta befejezetlen
önéletrajzát, amelynek az Egy önérzet története címet
adta.1944-nyarán végleg el kellett hagynia óbudai otthonukat,
feleségét valamint két kisgyermeküket, Ágnest és Józsefet.
1945 tavaszán került az ausztriai mauthauseni, majd a günskircheni
lágerbe. A tábort májusban felszabadították az amerikaiak,
Gelléri akkor már flekktífuszban haldoklott, a hörschingeni tábori
kórházban hunyt el harminckilenc évesen.
Otcsenás a Szentlélek
téren szállt le, a közeli templom egyik padjára leült, és
találomra nyitotta ki a könyvet, mely az Egy fillér című
novellánál nyílt ki.
„… Egy poros
padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán
gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt járt G. A. E. 1930. júl.
4.
Mi lenne, ha ilyen
padra írnám a búcsúlevelem?... elfújná a szél? vagy ráülne
valaki?”
Mesecsodák mögé
pillantott, hogy megérezze azt az örökkévaló szeretetet, mely
mindenkit táplál, azokat is, akikre a kegyelem pillanataiban emlékezni
tudunk.
Hiszen a valóság
nem több, mint ugródeszka.
|
