vissza a főoldalra

 2013.08.30. 

Nem volt pap, és mégis apostol

A modern történetírás divatos irányzatai mindent megtesznek azért, hogy deheroizáják a történelem nagynak tartott embereit. Akinek így sikerül megtépázni tekintélyét, az már nem lehet eszmény, nem lehet követendő minta, annak személye nem állítható példaképnek a jövőt jelentő fiatalság elé.  

Szent Istvánnal is megpróbálkoztak a hitványság bértollnokai, hogy letaszítsák személyét általuk avultnak vélt piedesztáljáról. Azonban ellenállt mindenféle rontásnak és aljas támadásnak. A történelem során alakja egyre inkább kiemelkedik nemcsak közvetlen környezetéből, hanem az egész Európa nagyjainak sorából.

Általában az idő hamar homályba fátyolozza a múlt nagyságait, de Istvánnal fordítva történt. A krónikások századról századra egyre növekvő tisztelettel magasztalták, és a bírálatnak egyetlen hangja sem vegyült ebbe az általános hódolatba, holott az írók tekintélyes része német volt. És tudvalevő, hogy István keményen szembeszállt a császári politikával is, ha annak szükségét látta. Ha mindezeket a tényeket tekintetbe vesszük, akkor könnyen belátjuk, hogy István egyedülálló helyet foglal el Európa nagy államférfiai között.

Nem véletlen, hogy a keresztény magyar államalapítást, a magyar állam megmaradását és tartós fennállását a magyar nép egyetlen uralkodó személyéhez köti; az első magyar királyhoz, az államalapító Szent Istvánhoz.

Szent Adalbert keresztelte meg, és atyja, Géza is, meg Adalbert is gondoskodott arról, hogy a gyermek István komoly és tudós nevelőt kapjon. A tanítvány alapos műveltségre tett szert. Mindannyian tudjuk, hogy a családi környezet, a nevelés nem minden, az nem elég. Jó családból és jó neveltetési körülmények közül, - mennyiszer tapasztalhatjuk, - hitvány emberek is kinőhetnek, akik szembefordulnak mindazzal, amit a szülők, a nevelők képviselnek. Istvánnal azonban nem így történt: Alkotó módon gazdálkodott mindazokkal a kincsekkel, amelyeket neveltetése során szerzett, ebből a családi és történelmi környezetből a halhatatlanság magaslatára emelkedett.

Egy megdöbbentő adat személyével kapcsolatban: 1526-ig ötszáz külföldi író emlékezik meg Szent Istvánról. Híre bámulatos gyorsasággal járta be Európa össze országát, és a népek emlékezetében alakja Nagy Károly mellé került, aki a középkor legismertebb, legnépszerűbb uralkodója volt.

Mivel magyarázhatjuk ezt a páratlan jelenséget? István kétségtelenül rendkívüli tehetség volt azon a pályán, ahová a gondviselés rendelte. Egy keletről jött, nem is egységes nomád nép fejeként rövid idő alatt szilárd államot teremtett. Ha számba vesszük az összes külső és belső akadályt, amelyeket le kellett győznie, egyszer fegyverrel, majd szervező erővel, és mindig lankadatlan szorgalommal vagy lázas munkával, bizonyára nem esünk túlzásba, amikor azt hisszük: nagyobb alkotás volt ez az akkori viszonyok között, mint nagy népekkel világbirodalmat alapítani. Mindazok a sikerek, amelyek munkásságát kísérték, méltán váltották ki a kortársak és az utódok csodálatát. Ám ez a magyarázat önmagában nem elegendő. Ennél lényegesen több valami volt István királyban, amiből személyének rendkívüli hatása és vonzóereje fakadt. Nagyságának magyarázata: Nemcsak király, hanem szent is volt egy személyben. Nemcsak cím szerint, hanem valóban uralkodó, nemcsak névleg, hanem valóban hősiesen keresztény.

Az élet minden ellentéte tökéletes egységbe nőtt ebben az emberben. Éppen e tény a csodálnivaló benne. Kemény, komoly, sőt szigorú ember volt, aki félelmetesen tudott ütni és büntetni, de csak amennyit a szükség és a jog parancsolt, mert szíve a béke után sóvárgott. A győzelmes csaták vezére irtózott a vértől, és szoros, bensőséges kapcsolatot ápolt Cluny híres apátjával, Szent Odilóval, aki az istenbéke (treuga Dei) apostola volt az önmagát marcangoló Európában.

A pihenés és a protokoll kedvéért vadászni járt, de a lelke igazán csak az imádságban találta meg pihenését és nyugalmát. Minden jel arra utal, hogy a rendkívüli imádság kegyelmét élvezte, hiszen sokszor egész éjjeleket töltött mély szemlélődésben.

A legenda írója szerint különös gondja volt a szegényekre, a betegekre, akiket saját kezűleg gyógyított és látott el étellel, itallal, és az éj leple alatt kereste fel alamizsnával ellátni őket.

Szent István király keresztény légkört és új műveltséget teremtett a maga fáradhatatlanul és gazdag, hatalmas egyéniségével az egész országban, s ezzel lett a nemzet legnagyobb nevelője. Olyan égő gyertya volt, amelyet a gondviselés magas tartóra helyezett, és ő ragyogva világította be egész környezetét. Lelkében hordta az egész népet, s egymaga nagyobb volt, mint az ország. Nem volt pap, és mégis apostol. Nem volt szerzetes, és mégis szent, a királyi bíborban szolgáló alázatosság, Az ország leggazdagabb embere, aki pénzét koldusokra költötte. Egyszóval: Krisztus mása volt Árpád sarjában, a magyar királyban. Csodákat is művelt, de a legnagyobb csoda egyénisége és élete volt. Ezért hódoltak neki Európa népei és a magyar századok.

Mit teszünk mi, kései magyarok? Kevés a csodálat. Sajnos, a szent király jó példája nem ragad meg bennünket. Életének, jó példájának tanítása lepereg rólunk. Ránk hagyott kincseit, hagyatékát koptatjuk, elherdáljuk. Ünnepe legyen számunkra figyelmeztetés a gondviseléstől, amelynek készséges eszköze volt Szent István. Hazát kaptunk, amely most ugyan csonka, sokszor kiszolgáltatott és szegény, de ahol otthon érezhetjük magunkat. Felelősek vagyunk érte, az egészért, hogy otthonunk is maradjon. Ápoljuk és védjük ezt az otthont! Semmiféle természetellenes, magyar élet születését és kibontakozását akadályozó és gyilkoló magatartást ne engedjünk itt meghonosodni és gyökeret verni!   

Tekintsünk szent királyunk példájára és kérjük közbenjárását, hogy minden globális, multinacionális nyomás ellenére meg tudjuk őrizni Istentől hivatásunkat, szent örökségünket, édes hazánkat!