vissza a főoldalra

 2013.08.30. 

Csorja Gergely: A jog meghaladása

Az életünket szabályozó egyik legfontosabb rendszert összefoglaló néven jognak nevezzük. Hogy a jog valójában mi, erről több százezer oldalnyi szöveget találhatunk, egyértelmű meghatározást azonban nem. A jog fogalmának tisztázásával, illetve egyértelmű meghatározásával a jogtudomány egyelőre adósunk maradt.

A mai jogtudomány ugyanakkor mással is tartozik nekünk, a társadalomnak. A Nyugat két nagy jogrendszert is kialakított. Mindkét nagy jogrendszer, az angolszász és a kontinentális is arra hivatott, hogy az emberi élethelyzeteket valahogyan szabályozza. Valamiféle viselkedési mintát adjon, ugyanakkor a minta megsértőivel szemben tegye lehetővé a megtorlást, és ezen felül biztonságot, elsősorban a tulajdon, a javak biztonságát teremtse meg. A modern nyugati jog tulajdonképpen az antik jogfelfogásra, ezen belül is annak késő római leiratára támaszkodik. A római jog kodifikációját I. Iustinianus bizánci császár kezdeményezte, és az általa készítettet törvénykönyv 1583-tól, tehát születése után egy évezreddel egy új civilizáció, az akkor hatalmas, robbanásszerű fejlődés előtt álló Nyugat jogmintája lett.

A magánjog ugrásszerű fejlődése és mai már szinte statikus formája segítette a XVII. századtól tapasztalható hatalmas és rendkívül gyors technológiai és társadalmi fejlődést. Ez az az időszak, amikor a Nyugat a világ leghatalmasabb civilizációjává válik, amikor megjelennek a több tízmilliós megapoliszok, és a gondolkodás alapja a pénz lesz. A Nyugat az angolszász jogrend, az ún. Common Law alkalmazásával, ahol a bírók döntései formálják a joganyagot, illetve a kontinentális joggal, ahol minden jogalkotási lehetőség a jogalkotó kezében van és a bíró a jogot csak szolgáltatja, illetve ezek keverékével egy többé-kevésbé egységes jogi felfogást alakított ki. Ez a felfogás a jogot önálló tudománnyá emelte és lényegében függetlenítette a társadalomtól. Sőt, a XX. század elején Hans Kelsen munkásságának köszönhetően a jog elvesztette függési viszonyát az erkölcstől is. Kelsen Tiszta jogtana megteremtette a lehetőségét, hogy a jog önálló életre keljen és a továbbiakban ne legyen a jogalkalmazás és a jogszolgáltatás tárgya a társadalmi jólét, az igazság, vagy bármely erkölcsi kérdés, hanem a jog önjáró lett, entitássá lépet elő.

A jog szövegközpontúvá is vált. Azaz a jog ma már csak szövegekben manifesztálódik. A jogszabályi szövegek egyeztetése történik más szövegekkel, szerződésekkel, jegyzőkönyvekkel és egyéb dokumentumokkal. Ma már nem az a jogi processzus tárgya, hogy mi történt, hanem, hogy mi van abból leírva, igazolva és ellenjegyezve.

Így jutottunk el oda, hogy a jog és ezen belül különösen a magánjog, nemhogy szolgálja a társadalmi igazságosság és egyenlőség eszméit – mely eszméket amúgy a joganyagok tartalmazzák – hanem kimondottan azok ellen hat. A vaskos kijelentés indoklásra szorul.

Képzeljük el azt a mindennapi helyzetet, hogy biztosítást akarunk kötni. Van egy kis házunk, és szeretnénk, ha biztosítva lenne. Ismerőseink között hamar akad is megbízható biztosítási ügynök, akivel találkozunk, és miközben mosolyogva köszöni meg a kávét, és elmeséli, hogy legkisebb gyermeke már megint miért nem aludt és ő már megint miért nyúzott, kedélyesen aláírjuk a papírokat. Persze szót ejtünk magáról a biztosításról is, hogy mennyi az éves díja és mi van benne. Hogy üvegkárt ilyen és ilyen összegig térít meg, hogy természeti katasztrófa esetén mi van, és hogy a házimozirendszert csak plusz díjért tudjuk biztosítani villámcsapás esetére.

Tehát nagyjából kitérünk a lényeges pontokra. A mi tudatunk ebben a pillanatban – tehát a szerződés megkötésének pillanatában – nagyjából ennyit fog át: biztosítani akarjuk a házunkat, ha valami nagyobb kár keletkezik, és ezért hajlandóak vagyunk a szimpatikus fiatalember által mondott összeg kifizetésére. A szimpatikus fiatalember tudatában pedig az jelenik meg, hogy ez egy egész jó ajánlat, nem is tekerte fel nagyon a szorzót a jó viszony miatt. Amit a kedves ügyfél elmondott, annak ez a biztosítás nagyjából megfelel.

Igen ám, csakhogy az ügylet a mai uralkodó jogfelfogás oldaláról nézve nem ez. Az aláírás pillanatában ugyanis nem a két fél tudatában megjelenő akarat került megfogalmazásra, nem az ő általuk kialakított közös álláspont leiratát jegyezték ellen, hanem egy előre felépített jogi monstrumnak vetették alá magukat, amiről semmilyen lényegi tudással sem rendelkeznek. Jogszabályok tömege, általuk teljesen ismeretlen általános szerződési feltételek, kikötések és kivételek erdejében kell majd botorkálnia a kedves ügyfélnek, ha netalántán valóban bekövetkezik az az esemény, amely ellen biztosította a házat.

Ha ne adj Isten, úgy ítéli meg, hogy méltánytalanság érte és a bírósághoz fordul igazáért, akkor a bíróság a jogi monstrum előtt félelemmel vegyes tisztelettel hajol meg, és feddőleg kérdezi meg a kedves ügyféltől, hogy hát nem tetszett elolvasni amit aláírt?

Ez a kérdés hangzik most el nap, mint nap. Ez a kérdés a devizahitelesek ügyében, a telefonszámla miatt panaszkodók, a hűségidővel megáldottak, a multiknál dolgozók, a beszállítók és sok tízezer más ember mindenapjait keseríti meg. Aláírta, miért nem tudja, hogy mit vállalt?

Pedig a valódi kérdés nem ez. Ez a kérdés a meghaladott, társadalomellenes, a növekedést és a boldogulást gátló jog kérdése. A valódi kérdés ugyanis ez kell legyen: Amikor megkötötték ezt a szerződést, akkor mindkét fél tudta, hogy mire vállalkozik, akkor az ő tudatuk átfogta azt, hogy mi történik? Ez a valódi kérdés, és ez a kérdés, amit a T. bíróság a legritkább esetben, vagy lényegében soha nem tesz fel. Vagy ha véletlenül mégis, akkor a nemleges válasz után visszakanyarodik az első ponthoz: akkor miért írta alá?

Az elmúlt évtizedekben a fejlett nyugati országokban több próbálkozás is történt, hogy valamiféle jogintézményt alakítsanak ki az erőfölénnyel való visszaélés ellen. (az erőfölény fogalmán az irodalom leginkább persze mást ért, és a most tárgyalt helyzetet inkább csak jó, erős szerződésnek tartják – csorja) Különböző országok különböző megoldásokat próbáltak ki, elsősorban ún. fogyasztóvédelmi intézkedéseket hoztak, kisebb-nagyobb sikerrel. Azonban az alapkérdést egyik megoldás sem érintette. Érvényes lehet-e az a jogviszony, ahol az egyik fél, legyen az magánszemély, gazdasági társaság vagy maga az állam, olyan jogintézményekre, szabályokra, szerződésekre és egyéb dokumentumokra hivatkozik sikerrel, melyeket a jogszabály másik oldalán található személy még csak nem is ismer? Érvényes lehet-e az a jogviszony, ami a jog belső logikájára hivatkozik és egy a társadalom túlnyomó többsége előtt rejtett összefüggések és szabályok rendszeréből alkotott szövedékkel bénítja meg a jogviszony egyik oldalán evickélőt, miközben soha nem látott mozgásteret biztosít a másiknak?

Mivel a jogszolgáltatást bírók végzik, akik hosszas jogi szocializáció után kerülhetnek csak döntési pozícióba, és ott is erősen meg van kötve a kezük, annak ellenére, hogy előszeretettel hivatkoznak a tartalmatlan bírói függetlenségre, a fenti kérdésekre rendre igenlő választ adnak. Igen, ezek a jogviszonyok érvényesek. Érvényesek, mert formailag nem kifogásolhatóak és mert el vannak látva a megfelelő kellékekkel. Érvényesek, mert ha a fentiekre való hivatkozással érvényteleníteni lehetne őket, az jogbizonytalanságot eredményezne, és igen érvényesek, mert a jog nem ismerete nem mentesít a következmények alól.

Természetesen ugyanennyi érvet lehetne felhozni, az együttműködési kötelezettségtől, a jószándék szükségességéig amellett, hogy miért nem érvényesek a fenti jogviszonyok. Csakhogy a legfőbb érv amellett, hogy ez a féktelen joggal való visszaélés nem mehet így tovább, az nem is valami fennkölt jogelv. Az egy egyszerű léttény: ezekben a jogviszonyokban a gyenge fél kiszolgáltatott és tönkremegy. Ezek a viszonyok a gyenge féltől időt, energiát, pénzt rabolnak el. Ezek a viszonyok a gyenge felet a társadalom szélére taszítják, és ahelyett, hogy képességeivel hozzájárulna közös boldogulásunkhoz, ahelyett kiszolgáltatott, segítségre szoruló emberré válik.