vissza a főoldalra

 2013.12.06. 

Minden egyes képemmel üzenek

Művészi értelemben a realizmus kidobta szellemet az ablakon

Horváth Roland festőművész 1979-ben született Budapesten. Mesterek: Károlyi Zsigmond, Tölg-Molnár Zoltán, Kis Tóth Ferenc, Halász András. 1994–1998: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola. 1998–2003: Magyar Képzőművészeti Egyetem, festő szak. 2003-tól az MAOE, 2004-től a Sensaria, 2010-től az FKSE tagja. Festészetét a hagyományos műnemek: a csendéletek és tájképek mellett az emberi figurákkal kiegészült csendélet- és tájelemekből dekollázsolt kompozíciók jellemzik. Visszatérő témái a palackok, virágok, plüssállatok és ipari szerkezetek, gép-belsők. Stílusának lényege, hogy idegenkedik a dolgok konkrétumként történő ábrázolásától, s csak a róluk visszaverődő fények színeinek összességéhez (amely zömében egy visszafogott fényerejű közeg) ragaszkodik. Szinte az absztraktságig föloldott, könnyednek tűnő virtuozitással dolgozik legtöbb vásznán. A dekollázsolt kompozíciójú munkákon az ismert világ újra fölismerhető törmelékei mellé betolulnak kizárólag színfoltokból álló, ritkán egészen konkretizált, geometrikus kvázi-testekké artikulálódó elemek; illetve a művész fizikailag eltávolít (vagy roncsol) képrészeket, amely eljárás révén hol az üresség, hol egy előző képréteg tárul föl.

Témáiban, festésmódjában egyfelől az Alföldi Iskola drámai kontrasztoktól már némileg eltávolított, lehiggadtabb, ám ugyanolyan borús hangvételét, másfelől Lovis Corinth félabsztraktba hajló könnyed érzékiségét ismerhetjük föl; a nyugati percepció ellenben a szocializmusból a demokráciába ívelő életpálya, s ebből kifolyólag meg-megtört identitás nyomait kedveli észlelni. Konkrétum-ellenességének, az érzelmi töltöttségek előtérbe engedésének, valódibbnak tételezésének köszönhetőek lebegtetett jelentéstartalmai, valamint a dekollázs-elv megjelenése is a ma már erősen tradicionalistának tekintett festésmód nyílt dekonstrukciójaként. Hüpnagóg alkat: a félálomból nemcsak inspirációt merít, hanem benne dolgozni is képes.

Díjak/ösztöndíjak: Domanovszky-díj (1988), PannonColor-díj (1999), Barcsay-díj (2002), Herman Lipót-díj (2003), Derkovits-ösztöndíj (2009)

Egyéni kiállítások:

2003 • Hincz Gyula Galéria, Vác; 2004 • Kényelem [Takács Szilviával], MKE Parthenon-Fríz terem, Budapest; 2005 • Per Aspera ad Astra, MaMű Galéria, Budapest • Souvenirs, Multicont Rt. Központi Iroda, Budapest, 2006 • St’art Galéria, Budapest; 2008 • Lehner ügyvédi iroda, Budapest • Portraits of Yesterday, Today and Tomorrow, [Szabó Dorottyával, Bodoni Dombi Zsolttal, Sudár Péterrel], F A projects, London (UK); 2009 • Subjectums, Art Factory II, Budapest • Patyolat, Szabadtéri Színház, Balatonföldvár • Lehner ügyvédi iroda, Budapest • Koller Galéria [Szenteleki Gáborral, Szabó Ákossal], Budapest; 2010 • Hajók keletről nyugatra, Galeria Neon, Budapest • Ericsson Galeria  [Rolik Ádámmal], Budapest • Pécsi Horváth Színház, Pécs; 2013: Rondella Galéria, Esztergom.

Csoportos kiállítások: 2001 • Gyermelyi Művésztelep kiállítása, Olaf Palme Ház, Budapest és MaMű Galéria, Budapest; ;2002 • 10 éves a Széchényi Művésztelep, MaMű Galéria, Budapest • Atelier la Granita – Műhely a láthatáron, Élesdi Művésztelep kiállítása, Tibor Ernő Galéria, Nagyvárad; 2003 • Transmission / Átadás, Staatliche Akademie der Bildenen Künste, Stuttgart • Tout Frans / Tout Neuf, Francia Intézet, Budapest; 2004 • Valóságosabban – Sensaria Csoport, Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely • Éden bombázása, MaMű Galéria, Budapest • Csendéletek, Ernst Múzeum, Budapest • Sensaria csoport, Godot Galéria, Budapest; 2005 • A Múzsa reinkarnációja II. – Széchényi Művésztelep, Limes Galéria, Révkomárom • VIII. Élesdi Művésztelep, MaMű Galéria, Budapest, 2006 • Időn túl – A festészet vállalt hagyománya, Szombathelyi Képtár, Szombathely • Mellékszereplők,  Körzőgyár, Budapest • Aratási riport, Octogonart Galéria, Budapest • A festészet vállalt hagyománya II. – Sensaria csoport, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásásrhely • A festészet vállalt hagyománya III. – Sensaria csoport, Pécsi Galéria, Pécs; ; 2007 • A kép közvetlensége – Élesdi Művésztelep, Ernst Múzeum, Budapest • A festmény ideje – az újra értelmezett hagyomány, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest • Nyári termés, St.art Galéria, Budapest • Új figuralitás – Sensaria csoport, Csepel Galéria, Budapest; 2008 • Apró dolgok Istene, Art Factory II., Budapest • 9 Site, Gödör Galéria, Budapest • F A projects, Art Fair, Brüsszel • 15 Magyar és Román művész kiállítása, Plan B Galeria, Kolozsvár; 2009 • Friss, KOGART Ház, Budapest • Reakció, MaMű Galéria, Budapest • Genius loci – Sensaria, Szentendrei Régi Művésztelepi Galéria; 2010 • In standard time, Ana Cristea Gallery, New York • Derkovits ösztöndíjasok, Ernst Múzeum, Budapest • Vásznak, Viltin Galéria, Budapest; 2011 • A Stúdió új tagjainak kiállítása, FKSE Budapest • Hommage à Horváth Gábor, Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum és Missionart Galéria, Miskolc • Derkovits ösztöndíjasok, Ernst Múzeum, Budapest.

 Még 2008-ban vett részt a Sensaria csoport Új figuralitás című kiállításán. Ez az új figuralitás mennyiben különbözik a régitől?

 –Amikor a XIX. századi mesterek figurális alkotást készítettek, még nem volt ennyire felgyorsult és zavart a világ, a társadalom, és jóval kevesebb eszköz állt a művész számára ahhoz, hogy képet készítsen. Igaz, addigra már feltalálták a fényképezőgépeket, de sokkal egyszerűbb és direktebb módjai voltak az ábrázolásnak. Ráadásul maga az ábrázolt és az ábrázoló sokkal harmonikusabb kapcsolatban állt egymással. Az is nagy kérdés, hogy a művész mennyire képes uralni az időt, hogyan tudja kialakítani úgy az életét, hogy minél több ideje maradjon egy alkotás elkészítésére. Ma már minden alkotó valamilyen mértékben küzd azzal, hogy legyen ideje. Vannak, akik megpróbálnak elébe menni ennek a folyamatnak, és végtelen sok időt töltenek el a vászon előtt.

 Egyébként maga a figuralitás szemben áll az avantgárddal?

 –A művészetben semmi nem áll ellentétben semmivel, csak a hamis az igazival, avagy a valóban meg és átélt a hiteltelennel. Minden mű alapvetően ábrázoló jellegű, vagy az életre utal, vagy az életből merít, vagy maga az alkotói aktus generálja a műveket. Mivel változik a társadalmi és a civilizációs berendezkedés, ezért megváltozik a kifejezés módja is. Manapság sokszor emlegetik : a hagyományos élet ellentétben áll a maival, de az ember maga dönti el mi az ,ami zavaró az életében és önmaga döntheti el megismerés útján, mi az amit el kell vetnie, és mi az amit meg akar tartani. Persze nagyon munkás egy jó élet.

 A legtöbb, amit egy művész elérhet, hogy alkotói programja diktálja a pályáját

 Tehát a mai művészeknek a kor életritmusának kell megfelelnie?

 –Nem gondolom, hogy a művészeknek magukon kívül bárkinek is meg kell felelniük. Az tény, hogy a művész a szocializációja által egyrészt magának szeretne megfelelni, másrészt a társainak. Ez a megfelelési kényszer egy ideig hajtja a képzőművészeket is, de azt gondolom, hogy a valódi szabad művész nem óhajt megfelelni különböző elvárásoknak.

 Ebből arra következtethetek, hogy egy szabad művész nem óhajt megfelelni sem a műítészek, sem a közönség elvárásának?

 –Igen, mert az a legtöbb, amit egy művész elérhet, hogy a munkája, az alkotói programja diktálja a pályáját. Nyilvánvalóan régebben sokkal alkalmazottabb volt ez a műfaj, amiben a köz megkívánta egyben a magas színvonalat is.

 Az alkalmazott művészet azt jelenti, hogy régebben működött a mecenatúra is. Ez most nem hiányzik?

 –A magyar képzőművészet területéből sok minden hiányzik, nekem leginkább az fáj, hogy közömbös a társadalom a művészekre és alkotásaikra. Mivel kevés a kíváncsiak száma, így maga a művészet képtelen kinyílni a hétköznapi emberek számára. Elkészíti a képet a művész, s abból az emberek többnyire nem látnak semmit. Az állami mecenatúra ma is él, de a legtöbb művész magát menedzseli, de sajnos a középosztálybeli réteg, aminek nagyon erősnek, érdeklődőnek és támogatónak kéne lenni Magyarországon, ma nagyon hiányzik. A gazdasági válság előtt több olyan pártolóm volt, aki mecénásként működött, megvolt arra az energiájuk, hogy a saját ízlésüknek megfelelő művészeket támogassanak, s különböző kiállításokat rendezzenek irodájukban, lakásukban. A válságot követően ők már annak örülnek, ha egyáltalán fennmaradt a vállalkozásuk. S mindez nagyon erősen meghatározza a művésznek a léthez való viszonyát. Több kollégám határozottan művészi válsággal reagált a megváltozott helyzetre, mert ezek után minden művésznek el kell azon gondolkodnia, hogy miként szeretne a pályán maradni. A képzőművész annyira magára marad, hogy muszáj addigi munkásságát át értékelnie, s azt, hogy mi az, ami a jelenben számára kihívást jelent. Az eredeti művészet az, amikor az alkotó hordozza a saját önállóságát, s nem azt nézi, hogy valami reklámozott, propagált, hanem önmagában képvisel a köz, vagy az érdeklődők számára egy olyan erőt, amitől mások is szellemileg fejlődhetnek. A legjelentősebb problémát abban látom, hogy szinte eltűnt a középosztály, az a réteg, amelyik független, kultúrát teremtő, fenntartó és megerősítő hatással bír. Egy olyan civilizációban, ahol az embereknek nincs idejük másra, mint a saját megélhetésükre figyelni, nem jöhet létre kulturális pezsgés. 2011-ben találkoztam Strasbourgban egy francia fiatal művésszel, aki arról panaszkodott, hogy náluk megszűnt a középosztály, és a kortárs aranykor véget ért! Persze egy barátom erre azt mondta; jó nekik, mi azt meg sem ismerhettük.

 Akinek több a pénze még nem biztos, hogy minőségibb alkotást vásárol meg.

 –Ez így van, hiszen rétegművészetről van szó. Nyílván elkülönülnek az érdeklődési körök, ugyanúgy mint a zenei kultúra területén, avagy az irodalomban.

 Kiknek lenne a feladatuk a kíváncsiság felkeltése?

 –Egyrészt nem hiszek abban, hogy a kíváncsiságot fel kéne kelteni, vagy van, vagy nincs, másrészt; egy egészséges társadalomban nem az alkotó feladata, hogy evvel foglalkozzon, azért erre vannak külön-külön kiváló szakemberek.

 Nélkülözhetetlen a kulturális patriotizmus

 Azért léteznek olyan tévéműsorok, melyekben egy adott képzőművészt próbálnak reklámozni, s bemutatják a legújabb kiállításokat.

 –Nohát persze, és elég jól informálják a tévékészülék előtt ülőket, de mindez kevés ahhoz, hogy a nézőből műélvező legyen, és esetleg felvegye a kapcsolatot az adott művésszel. De sajnos sokan nem látják be, hogy kulturális patriotizmusra van szükség : amit a magyar alkotók hoznak létre a magyarországi lakosság számára annak kell lenni a legszebbnek, és legkedveltebbnek. Ezért kéne működnie egy egészséges, érdeklődő társadalomnak. A Nyugat -európai művészet azért virágzott föl hajdan, mert mindegyik nép saját alkotóit kedvelte a legjobban.

 Létezik még a szép, mint esztétikai kategória?

 –Természetesen, mert anélkül nem létezne művészet. Maga a harmonikus kapcsolat, vagy az arra való vágyakozás szépséget teremt. Amíg erdők, mezők, folyók vannak a földön, addig létezik szépség, s a művészetben is fennmarad a szépség, ami mindenkori emberi igény.

 Milyen izmusba sorolná be magát?

 –Semmilyenbe, avagy az összesbe! (nevet) Áhh! Dehogy! Az izmusok hagyatékok, a korábbi nagy egységekből szétszedett kifejezőeszközök, az én vágyam az lenne ,ha a legtöbb reám ható izmust eggyé tudnám összegyúrni.

 Holott a Sensaria Egyesület tagjaira szokták mondani, hogy túl realisták és visszatérnek a tradíciókhoz.

 –Többnyire a valódi megértést, és a valódi érzéseket teszem előtérbe a magam életébe, és ennek vagy evvel együttesen szeretnék az alkotásokban megnyilvánulni. Számomra a realizmus az élet fátyolozatlan megpillantása. A földi lét, hús anyagba zártsága, a szellemi tűz és lét dialógusával együtt szép, megható és felemelő. Művészi értelemben a realizmus kidobta szellemet az ablakon, én az egész léthez szeretnék tartozni nem a részekhez, izmusokhoz.

 Említette, hogy a művésznek szabadnak kell lennie, ez azt jelenti, hogy külön kell élnie a társadalomtól?

 –Esetünkben a szabadságot arra értettem, mikor a művész megszabadul saját béklyóitól. Alapvetően a művészet társasjáték, és összes gyökere a társadalomból származik. A hagyományos festőművész, aki a festészetet választotta kifejezés módjául, nem is képes külön elszakadni a körülötte lévő világtól, és maga a társadalom élteti, mert csak neki tud dalolni.

 Az Időn túl kiállításukkal kapcsolatban azt írták, hogy önök a múltban keresik a kapcsolódási pontokat. Horváth Roland mennyiben néz vissza a múltba?

 –Nem csak a művésznek, hanem a „civil” embernek is a múltja, a neveltetése, a rokoni kapcsolatai vagy nem kapcsolatai az élete kapcsolódási pontjai. A múlt eseményei pedig mind arra valók, hogy felhasználjuk őket. Nem zárkózom el semmilyen új formavilágtól, de eredendően konzervatív vagyok, de ha pontosan szeretnék válaszolni, akkor Giottóig, és a gótikáig mennék vissza, de onnan is tovább a földközi-tengeri kykladeszi szobrokig, vagy a legarchaikusabbakig, de ha tehetném az ember első földre születéséig mennék vissza. Szívem szerint Jézusig.

 A konzervatívra pedig azt szokták mondani, hogy nem modernnek. Több képére azt lehet mondani, például az Utazásra, hogy igencsak kortárs. Ön mit ért kortárs alatt?

 –Kortárshoz a mindenkori kultúra vezérfonalához függő kifejezési módokat sorolják, de amikor a fennálló kortárs irányzatok épp nem teljesítik be minden vonalon a tőlük elvártat, avagy hiány keletkezik, rögtön a mélyebb avagy a kötöttebb, zsigeribb művészeti utakhoz nyúl vissza a kultúra elit; lásd itt a román kori festészet szárnyra kelését, ami Európán keresztül Amerikát is meghódította, Adrian Ghenie festői zsenialításával. 

Ebből arra is következethetek, hogy úgy gondolja „virágozzék minden virág” a művészetben?

 –Minden stílus, forma eszköze a művész kifejezésének. Igen azt gondolom, hogy virágozzék.

Ha modern alkotást látok egy galériában, s annak üzenete teljes mértékben átjön számomra, az ugyanolyan öröm, ha a rég megszokott műfajokban látok rendkívüli jó megoldásokat. Tehát a megoldás számít, és nem az, hogy milyen izmusban alkot a művész.

 Azt mennyire tartja lényegesnek, hogy a közönség meg is értse, mit ábrázol egy-egy képen?

 –Korábban annyira mohó voltam, és annyira sokat szerettem volna kifejezni a vásznon, hogy nem figyeltem arra: vannak olyan képeim, melyek nem közérthetők. Most már tudom, hogy nagyon lényeges az, hogy értsék az emberek, mit ábrázolok, hiszen minden egyes képem üzenet. Számomra azok a legjobb munkák, melyek érzelmi töltést adnak át a nézőnek.

Nem közönségben gondolkodom, hanem befogadóban, és az első számú befogadó én vagyok, aki magát az adást adja, és ha nekem a munka közben átjön az üzenet, (ami festés során szerencsésen többletekkel társul, tehát én is jócskán többet kapok a képtől az alkotás során), akkor abban biztos lehetek, hogy a kép működni fog, felfejthető, és kiérezhető lesz mások számára.

 Sok festményén palackokat láthatunk. Mit szeretne ezzel kifejezni?

 –Több esetben a tárgyak „választottak ki” engem, hogy lefessem azokat. Egyrészt a portréművészetet gyakoroltam a tárgyakon, másrészt maga a palack, a kávéfőző, a sótartó mind olyan tárgy, amiben van valami, tehát tartalommal bíró testekről beszélhetünk. Így lett ezeknek az alkotásoknak olyan címük, hogy Házasok, Család. De nem csak egy üvegről beszélhetünk, hanem érzékelésemen keresztül személyekről is. Ezek az üveges képeim később a magányról is szóltak: hiába van sok palack egymás mellett, mégis különállnak egymástól; mert mindenki a legközvetlenebb kapcsolatban a saját tartalmával van együtt. Már nem kis közösségekben élünk, hanem egymástól elszigetelve. Így azt is kijelenthetjük, hogy a művész házaséletet él a vászon előtt. Ott egy közvetlen kapcsolat alakul ki, a vászon, mint egy gyönyörű nő reagál arra, amit festünk rá.

 Fájdalmas ezektől a „gyönyörű nőktől” megszabadulni, elválni?

 –A „gyönyörű nő” az még maga a hófehér felfeszített vászon, ami azon létrejön a frigyünk gyümölcse a gyermek, és bizony megválás során, meg kell bizonyosodnom, hogy biztonságban lesz új szüleinél, és persze vannak fájdalmas szülések. A gyönyörű nőktől is persze fájdalmas az elvállás.

.Önnél már lehet különböző korszakokról beszélni?  

–Igaz, elég sokat festettem, de még fiatal vagyok ahhoz, hogy korszakokról beszélhetünk. Ha majd néhány évtized múlva felteszi nekem ezt a kérdést, akkor lehet, tudok rá válaszolni. Ahogy én festek, az a direkt közlésmód, ami nagyon hasonlít a kézíráshoz. Ezt a folyamatot időnként megszakítják azok az alkotások, melyek szellemiségemből áradnak, s ilyenkor nem azt ábrázolom, amit látok. Most próbálok mindent, amilyen irányzatok megérintettek, összeállítani egy egésszé. Ezen kívül mindig egy téma érdekel minden egyes festménynél, s így elérhetem azt, hogy minden képem egészen egyedivé váljon.

 Kiállításra, vagy megrendelésre alkot?

 –A műtermemben festek, és nagyon erős inspirációt jelent, ha fölkérnek egy kiállításra, mert akkor sokkal összetettebben tudok alkotni, és a kiállítás helye is meghatározza azt, hogy milyen képeket fessek. De annak se mondok ellent, ha portrét rendelnek tőlem.

 Az a tény, hogy a Sensaria tagja, jelent-e valami többletet?  

–A 2000-es években, amikor a Sensaria is létrejött, nagyon sok csoport alakult, mert a képzőművészek úgy gondolták, ez valami erőt adhat. Úgy érzem, hogy mindenkinek először is a saját munkásságát kell erősítenie, s nem védi meg a művészt az, ha egy csoporthoz tartozik. A Sensariába szinte belenőttem, s ez a csoport számomra a második családomat jelenti, de az egyesület tagjain kívül még nagyon sok művésszel tartom a kapcsolatot.

 Visszatérve a pályafutására, nemrég beszéltem egy szobrászművésszel, aki azt mondta, hogy a „kisképzőben” az önmegvalósításra bíztatták a fiatalokat, míg mesterségbeli tudást keveset adtak. Ezt meg tudja erősíteni?

 –Sajnos valóban kevés mesterségbeli tudást kaptunk a szakközépiskolában. Egy tizenéves fiatal nagyon fogékony a világra, és hiszem, hogy ezért nagyon sok mindenre meg lehet tanítani. Ehelyett megvoltak az alapvető követelmények, de szinte mindenki azt csinálhatott, amit akart, és a szakmaiság háttérbe szorult.

 Az egyetemen főleg az idősebb diákok tanították a fiatalabbakat

 Az egyetemen ez megváltozott?

 –Olyan szinten történt változás, hogy főleg az idősebb diákok tanították a fiatalabbakat. Nagyon hamar egymásra találtak azok a növendékek, akik hasonló témákkal foglalkoztak, így a szabad iskola jelleg dominált.

 Károlyi Zsigmond, Tölg-Molnár Zoltán, Kis Tóth Ferenc, Halász András voltak a lexikon szerint mesterei. Tőlük akkor nem lehetett sokat tanulni?

 –Amikor egyértelmű a világ, és így egyértelműek a kihívások, akkor a mestertől sok tudást lehet elsajátítani. Viszont ma szinte mindenki a saját útját járja. Úgy vettem észre, hogy nem feltétlenül gondolják azt a mesterek, hogy ők valójában szolgálnak. Holott a tanítás nem más mint szolgálat. Amikor egyetemre jártam, akkor az osztályok közt voltak rivalizálások, egyik tanár próbálta a másik osztály fölé helyezni a sajátját, s ezt a hiúsági kérdést szánalmasnak tartottam. Halász András vendégtanár volt az egyetemen, s az ő retrospektív kiállítása is nagy hatással volt rám ’98-ban az Ernst Múzeumban. Legkedvesebb tanárom pedig Kis-Tóth Ferencz, aki mint segédtanár, háttérpozícióból próbált meg mindenkit pozitívan megerősíteni a saját munkásságában, s minden tudását igyekezett át adni. Károlyi Zsigmond, szellemi magaslatokat próbált megmutatni a tanítványai számára, ezeket én nagy örömmel vettem, Tölg-Molnár Zoltán pedig a közeli személyes érintettséget igyekezett előtérbe helyezni.

 Már szó esett az esztergomi kiállításáról. A tárlatot november 8-án nyitották meg az Esztergomi Vármúzeum Rondella Galériájában, s egészen december 4-éig látható. Milyen képeket láthatnak ott az érdeklődők?

 –Válogatott „kis világokat” mutatok be ezen a kiállításon, a lelki haláltól a belső feltámadásig. A kiállított művek több évet ölelnek át, úgy hogy volt olyan kép, amelyiket három éve kezdtem el, de csak most sikerült pontot rakni a végére, ezért a kiállítás egyfajta összegzésnek is mondható, mint minden nagyobb kiállítás. A Rondellában nagy területen egyben láthatjuk képek sorait, amire a műteremben, vagy kisebb galériában nincs alkalom, és saját magamnak is inspirációt ad a további munkához, célkitűzésekhez.

Medveczky Attila