vissza a főoldalra

 2013.12.13. 

Csángó angyal szállt a galérianegyedre

Éjfél van a Duna táján, magyaroknak éjszakáján van, aki virrasszon

Petrás Mária hitvallását idézte Kövér László az egybegyűlteknek: A moldvai Diószénben születtem. Nálunk, a faluban imádságos harangozással kezdődött a nap, és azzal is ért véget. A családok gazdagságát 8-10-12 gyermek jelentette. Az ötévestől a legöregebbekig, mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep. Az emberek kitisztították a lelküket, életüket, házaikat, istállóikat, óljaikat, kertjeiket, falujukat. Megbocsátottak egymásnak, misére mentek szép, ünneplő ruhában, és délután felkeresték egymást. Az ünnepek nagy örömben teltek. Mindent meg tudtak teremteni maguknak úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az idő járása és a mélységes Isten-hitük útbaigazította őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a seregnyi gyermekkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni. Varázslatossá tudták tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Szűz Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.

Az 1988 óta működő Erdély Művészetéért Alapítvány E azaz Erdély Galériájában a. Falk Miksa u. 8 alatt Kövér László az országgyűlés elnöke nyitotta meg Petrás Mária kiállítását kedden este. A zsúfolásig megtelt kiállítási terem Kulcsár Edit Galériavezető fáradhatatlan szervező munkáját dicséri. Az 1990-es évek legeleje óta működő galéria, feladatának az Erdélyben élő magyarság hagyományos művészeti és kulturális kincseinek megismerését célozta meg. Akkor, amikor tombolt a magyart romboló, falakat ledöntő, falut víz alá süllyesztő Ceausescu-diktatúra. A magyar hazában, a szétdarabolt testű mostohában, akadt öt ember, akik tenni akartak valamit. Mindenáron. Mentsék, ami menthető. Legalább a kultúrát. A magyart. Részben mert valamiért odakötődtek; részben mert onnan indultak.

Akkor már léteztek olyan jogi formulák, amelyek megengedték, hogy alapítványt tehessenek. Így hozták létre az Erdély Művészetéért Alapítványt, amelynek révén megnyithatták a Vármegye Galériát egy belvárosi szuterénban. A nevét az utcájáról kapta. Mint ahogy később Beke György erdélyi író fogalmazott: „a remény, az életösztön utat talál.” Hát meg is találta. 1988 márciusában. Miféle konok, kemény kitartást követelő küldetésérzet vagy -tudat munkálkodott öt Emberben? Akkor, amikor még tán csak előszellőcskéje legyintgetett egyszer-egyszer a rendszerváltozó lazulásnak? Annyi bizonyos, hogy a lakiteleki sátorban keletkezett az is, és elérte Domokos Pál Pétert, Hajdú Demeter Dénest, Csurka Istvánt, Demeter Ervint, Kulcsár Editet. Öt név. Öt Ember. Ember, nagybetűvel.

Aki csak egyszer is leballagott a szűkös, meredek csigalépcsőkön, az biztos, hogy újfent és újfent visszatér. Mert keresi azt az emberlelkületű mikrovilágot, amelyben eltűntek a határok; amelyben felbukkanhatott és megmutatkozhatott Erdélyország tiszta művészetének egy-egy „darabkája”; amelynek fája lehet, hogy itt nőtt ki, de a gyökere a föld alatt visszanyúlik akár Csíkszeredáig is; odakapaszkodik, onnan táplálkozik.

Lehetne adatokat idesorakoztatni, hogy ki mindenki állított itt ki: festők, fafaragók, szobrászok. S hozzá mennyi előadás, ének és muzsika hangja szólt e falak között. De bármily bizarr, nem készítettek statisztikát! Nem hinném, hogy ez hiba lenne, hiszen azok csak számok! Azok nem fedik fel, mennyi akarat, lendület, létbizonytalanság, keserűség és öröm vezetett el egy-egy tárlat megnyitásához, rendezvény megtartásához. Megkeresve, kicsikarva mindehhez az anyagi forrásokat.

Amelyek mögött most már csupán két Ember áll: Kulcsár Edit és Demeter Ervin. A többiek sajnos kiforogtak az időből, már nincsenek közöttünk. Nemrégiben évfordulót ünnepeltek, bensőségesen, emberöltőnyi negyedszázadot. A jelenlévőket körbevették néhai Páll Lajos festőművész alkotásai – mégpedig új helyen, a galérianegyedben, a Falk Miksa utcában. Bővült hát a megjelenés lehetősége.

Amikor most róluk írok, nem csak rájuk gondolok. Mindazokra, akik ugyanilyen missziót teljesítenek, vidékeken; kívül, határok mentén és akár tengereken túl. Akik minden különösebb elismerés nélkül harcolják meg mindennapi harcaikat értékeinkért, kultúránkért; hogy vigyázzák, terjesszék mindazt, ami magyar.

Mégpedig konok, kemény kitartást követelő küldetéstudattal terelgetve a szellem szabad áramlását – a visszatért határtalanságokon át.

Köszönet érte – írja Veness Aranka az idén 25 éves fennállását ünneplő alapítvány krónikása.

Most, adventkor az új helyen, a galérianegyedben a Falk Miksa utcában a Kossuth-díjas Muzsikás együttes prímása, Sipos Mihály és a gardonon játszó felesége, Kardos Mária, bevezető zenéje köszöntötte a kiállítási termet színültig megtöltő közönséget.

„És ha rikoltanék,

ki hallaná meg”

Akkor annyira hívők voltak az emberek, nagyon tudtak kapcsolatba lenni Istennel. Ha valamit akartak, akkor addig imádkoztak, amíg megkapták, vagy ha nem, akkor valami olyan választ kaptak, hogy akkor ez így volt, hogy legyen. Én ezt olyan csodálatosnak tartom, s ezeket a dolgokat tartom legértékesebbeknek az életemben. Volt egy ilyen emberfeletti valami, amihez ők kapaszkodtak, és bennük volt az az emberfeletti. Úgy éltek, hogy az mindig ott volt. Lehet, hogy ott voltak azok a jelek, amikhez kéne, hogy kötődjünk, én úgy gondolom, ott vótak. Mert azt nem tudhatod, hogy ezeknek milyen ereje volt, milyen hatásuk volt az emberre, vagy mennyire volt hatásuk. Egy kör, egy négyzet, egy ilyen nagyon egyszerű napmotívum… nem tudhatjuk, hogy mennyire befolyásolta az embert vagy a környezetét.

Egy olyan világból kaptam ilyen meséléseket, amelyhez éreztem, hogy van közöm. Én úgy gondolom, hogy mindnyájan érezzük azt, hogy kitől jövünk. Én azt még mélyebbnek éreztem vagy megérzem magamban, hogy valójában anyámé vagyok, hogy ez igaz, vagy még több is annál. Mert fizikailag az övé vagyok, de azt is éreztem, hogy lelkileg, szellemileg, minden szempontból az övé vagyok… nagyon megéreztem azt, hogy tőlük jövök.

Én néha úgy éreztem, hogy az életemben van egy ilyen kereszteződés, egy csomó, ahol az is, amit szeretnék, az is, ami van, az is, amit látok, az is, ami volt, egy párszor úgy összegyűlt, hogy sírógörcsöt kaptam, hohotában [zokogásban] sírtam. Éreztem, hogy akkor minden lepereg rólam, és ez kellett, kellett…

Böjte Csaba itt volt, amikor diplomáztam. Voltak mindenféle kurzusok, amikre mi kellett járjunk ott az iskolán belül, nekem tetszett ez a… nem is tudom, tudtam-e, hogy mi a kulturális antropológia, de mondom, nem lesz gond. A tanár azt mondta, hogy egy elveszőben lévő népről kell írni egy dolgozatot. Én dolgoztam is, két gyermekem is volt, meg összevissza laktunk is, mindig jöttek csángók, és egy ilyen káoszos világ volt akkor a ’90-es évek elején. Hú, most én miről írjak? Ki voltam futva az időből – mondom: hát, a csángókról! Addig nem jutott eszembe, én csak néztem azokat, micsoda kultúrák, s egyszer… a csángókról! Elkezdtem írni, mint az őrült, s írtam, mint a bolond… Bemegyek az iskolába, tovább írok, meddig vizsgáztatják a többieket, ott volt a 18 oldal, de nem tudtam befejezni. Mondja a tanár „Nyugodjon le, mi van, Mária?” Mondtam, há’ nem tudtam befejezni, nem tudtam, eleje, közepe van, de valahogy be kell fejezni, nem? Összezavarodtam, s itt tartok. Nézi, nézi, s mondja: „Mária, ezt ne fejezze be soha!” S akkor esett le nekem is, akkor történt meg, ahogy úgy beszorított az idő. És azt mondja: „De tudja mit, adjon egy címet is ennek.” Met azt elfelejtettem, címet nem adtam. S akkor… akkor elolvastam én is, mert ugye csak akkor olvastam el… Mondom, hát ez nem más, mint egy panaszkodás. Én így mondtam, így értettem, ezt a címet adtam, aztán egy ilyen ciklust is csináltam, „Panaszkodás Istennek”. Így indultam, ekkor neveződött meg bennem, vagy akkor jelent meg bennem, hogy én mit akarok csinálni.” Részlet Szokol Réka tanulmányából, melyben Petrás Mária vall életéről.