|
 2013.12.13.
Hol késik a minőség forradalmi kiáltványa?
Németh László,
a magyar élet egyik legnagyobb gondolkodója méltatlanul háttérbe
van szorítva. Németh Lászlóról nem beszélünk, esetleg csak
mint íróról teszünk említést. A magát liberálisnak gondoló
oldalon pedig felröhincsélve, vagy éppen elborzadva említik,
hogy ez az a Németh László, aki a hígmagyarokkal, meg a mélymagyarokkal
volt elfoglalva.
Németh László
jelentős szépíró, de jelentősége óriási a magyar bölcseletben
is. Méghozzá kiemelkedő, korát évszázaddal meghaladó. A minőség
forradalma című rövid, ám annál jelentősebb esszéje – bár
alapvető fontosságú kérdéskörre világított rá 1933-ban is
– valójában csak a XXI. században értelmezhető sikerrel. A
XX. század nagy világégése és az azt követő rémálom,
melyből majd 50 év után tértünk magunkhoz elodázta a Nyugat
egyik legnagyobb, legégetőbb problémáját. Ezt a problémát Németh
László 1933-ban tisztán látta, de mi csak most, a XXI. század
elején értünk meg rá, hogy teljességében fogjuk fel jelentőségét.
A lecke fel van adva:
A minőség
forradalma
A munkanélkülieket
számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal? Tudjuk, hogy a
rend, melyben a bőségtől csak az éhség lesz nagyobb, s a
termelőeszközök tökéletesedésével csak a bitangjára
hagyott lelkek száma nő: halálra ítélt. De ki figyelmeztet a
kiáltó heveny betegség alatt az idültre, a termelés betegsége
alatt a munkáéra?
Más a munka és más
a szenvedély, de az ép ember más időkben mégsem volt munka és
szenvedély teljes kétéltűje. A munka is szenvedély volt, vagy
legalább lehetett, s a személyiség nem húzódott vissza a munkás
nappalból a munkátlan estébe; az ember nem akkor lett önmaga,
amikor leitatta a főkönyvet s letette a vakolókanalat. Robotnak
nevezzük a fásult, személytelen munkát, de a robotot az a
tizenkilencedik század terjesztette ki és szigorította meg,
amely eltörülte. A munkamegosztás a munkást is megosztotta
munkája és élete közt. Emberek járnak a földön két élettel,
melyek éppoly tökéletlenül érintkeznek, mint Babits Gólyakalifájában
a hasadt lelkű hős két élete. Az erőket kihasználó
tizenkilencedik század felhasználta a munkát és visszautasította
az egyéniséget; mozgóláncához elég volt a kezünk, és
lemondott a másik nyolc óra javára az agyunkról. E szédületes
Taylor-rendszerben egymásután vesztették el méltóságukat a
foglalkozások. A század haladt, azonban a munka süllyedt. Előbb
az ipar hullott bele a gyár darálójába, aztán sorra a
szellemi foglalkozások. Még mindig igen magas képesítést követelnek
a szellemi munkástól. Ha végzett munkájukat nézem, ezt a
nagyzolást atavizmusnak kell tartanom. A vegyész, mérnök,
orvos sok szép dolgot tud és felejt, de hónapok alatt oda lehet
idomítani a helyére egy jófejű szakmunkást. Kinek a munkája
áll magasabb szinten: a bankhivatalnoké vagy a közlekedési
rendőré? Gyermekkoromban még volt valami kis élet a tanári
hivatásban, ma a tanár is tantervlebonyolító automata. Minden
tanulás, képesítés haszontalan; a munka a szellem teljes önmegtagadását
követeli.
Azoknak az
embereknek a száma, akik a munkájuknak élnek, napról napra
fogy. Ha nézzük, kik azok, inkább a komolykodó kretének, mint
a tehetséges találékonyak. Az egyéniség kifogyott a munkából.
Nézz meg egy vadevezőst, amint a csónakján babrál, s nézd
meg hivatalában. A városok körül falvak épülnek, s három
barackfájához több köze van a munkásnak, mint egésznapi munkájához.
Az emberek nem bírják valami monománia nélkül. Bridge-, vízipóló-
és bélyegtudósok közt élünk; a parasztok közt rádiószakértőket
találni. Az egyéniség, melyet a munka visszautasít, kárpótlást
keres. Innen a műveltség mai zavara, szeszélyes tarkasága. A
foglalkozások ma már nem pántjai hajlamnak és műveltségnek.
A szenvedélyek furcsa néprajzi térképén egy-egy szín a legkülönbözőbb
munkakörök megyéiben jelenik meg. A szintkülönbségek összetöredeztek,
s egy-egy foglalkozáson belül képtelen nagyok. A legsiralmasabb
vidéki környezetben európai műveltségű emberre akadsz. A
munka magával rántja az igénytelenségre hajlamosakat, s
magukra hagyja, elszabadítja az igényeseket.
Korunk nyilvános
élete ijesztően alacsony, a szellemi élet mégis inkább
fokozott, a találékonyság nagyobb, az egyéni problémakör tágabb.
Nem munka és szenvedély hasadása magyarázza meg korunknak ezt
a paradoxonát? Ha az új tudományt, új irodalmat nézzük, a
nagy kultúrösszhang hiánya ellenére is feltűnik, milyen
izgatott, bonyolult, sokirányú a szellemi élet; ha a közösség
arcát figyelem, elhülyült mosoly fogad.
Hová vezet ez? A
közösség élete látszólag egyre kollektívebb lesz, azaz
egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít
kezdeményezésükre s nem hederít kívánságukra. Valójában e
kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek
„szenvedélye”. S hová jut a szenvedély, melynek
nincs kapcsolata a közös élettel? Elsatnyul; a társtalan
szenvedélyből onánia lesz, magát emészti s megsemmisül az
egyénnel. Ilyen hasadást munka és szenvedély közt a természet
nem is tűr soká. Vagy a munka töri magához az embert, túl
nyolc órán is, vagy az egyéni szenvedély kavarja fel a minőség
forradalmát.
Akik a társadalom
átalakításáért küzdenek, nem hajlandók erről a kérdésről
gondolkodni. Megakadályozza őket a tételes tunyaság és a
hamis fegyelem. Úgy érzik, a forradalom az elosztás kérdése.
Arányosítani kell a munkát, arányosítani a munka élvezetét;
az arányosítás mennyiségtani feladat, nincs köze minőséghez.
Nos egy olyan korban, amikor az osztályok színvonala már összetöredezett,
előjogok nincsenek, én is ellensége vagyok az anyagi előjogoknak.
Mikor a vagyon öncélú s emberek millióit rekeszti ki az életből,
ellensége vagyok a zűrzavar szentségének. Elismerem, hogy szükség
van az elosztás reformjára, s a közösséget inkább elfogadom
kizsákmányolónak, mint a magánembert. De nem hiszem, hogy az
elosztás meggyógyíthatja az élet mély baját. Az igazságosabban
elosztott javak, mégha bőségesek is, létminimumot jelentenek,
amíg az ember munkájában nem találja meg legfontosabb javát.
Az elosztás forradalma ideig-óráig talán megnyugtatja az
emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még
boldogtalanabbá teszi az egyént.
Várom az embert,
aki megszövegezze a minőség forradalmi kiáltványát. Ezt a kiáltványt
már sok millió ember szövegezgeti a szívében, s a mozgalom,
melyet kivált, mélyebbre fog szántani az emberi életben, mint
az elosztás forradalma. Íme néhány gondolatfoszlány ahhoz a készülő
kiáltványhoz:
1. Az ember
ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a számára alvó képességeinél.
A satnya testű ember kedvetlen, de még kedvetlenebb, akinek a képességei
petyhüdtek el. Az ember képességeivel gyökeredzik a világban,
azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. Mindig csordában éltünk,
és sosem voltunk Robinsonok. De azért Robinsont nem lehet
elpusztítani bennünk. Minden élet egy sziget, mely
cserekereskedelmet folytat más szigetekkel. A csere egy darabig
hasznos, a sziget ad és kap, segítik és segít. A baj ott kezdődik,
amikor a csere öncélú lesz, több a hajós, mint a szigetlakó,
s a gazdaság szétdúlja a szigetek belső idilljét. A természet
üzemmé válik, az emberek nemcsak cserélnek, hanem a cseréért
élnek, egyoldalúan aknázzák ki magukat. Kincseik kiásott részét
elprédálják a hajósok, nagy része pedig ott pusztul érintetlenül.
Mi lesz e kopárságban a szigetlakóból? Elhülyül, vagy
Robinson korára emlékszik. Meggyűlöli a kereskedelmet, s azon
töpreng, hogy tehetné el láb alól a hajósokat.
2. A
hajósok persze sokan vannak és övék a tenger, de a minőség
forradalma feltartóztathatatlan, mihelyt az egyén belátta, hogy
a képességek aránytalan munkamegosztása őt megsemmisíti. Az
ember a csere szörnyének érzi magát, borzad magától. S csak
azért is ezermester akar lenni. Látja, hogy amit cserélt, annál
értéktelenebb lett, minél többet cserél s kimondja a
hajmeresztő tételt: jót csak ezermester tud termelni. A jó
munkás a dilettáns lesz, mert aki nem ért mindenhez, semmihez
sem ért. Nem az lesz kiváló, aki egy dologra veti magát, hanem
csak annak szabad egy dologra vetnie magát, aki kiváló, azaz
sok dologhoz ért. Felvirrad a dilettánsok napja, az üzemeket
irracionalizálják, a cipőkészítő művészek megbuktatják a
cipőgyárakat.
3. A
minőségért forrongó ember megveti a mai munkást is, aki beáll
a mozgóláncba, fix időre fix bért kap, s nincs alkalma kiválni.
Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár magányosok,
akár az állam piramisát építi. A munkának előtte egy faja
tiszteletreméltó: a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni,
amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a minőségnek,
értelmetlenné teszi a vagyont és a vállalkozások nagy mellérendelésében
munkatérrel jutalmazza a munkát.
Cs. G
|
