vissza a főoldalra

 2013.12.17. 

Színésznő, koreográfus, táncművész egy személyben

Tavaly olyan karácsonyi CD-t állítottunk össze barátaink számára, amin a kislányunk az esti imát mondja

Borbély Krisztina koreográfus, színésznő a Magyar Táncművészeti Főiskola táncpedagógiai szakán végzett 2003-ban. 1996 - 2000 közt a Jászai Mari Színház tagja. 1997 - 1998 közt az Akropolisz Szabadtéri Színpad, 1999-tól 2001-ig a Komáromi Jókai Színház vendégművésze. 2001 - 2004 a tác -gorsiumi színház, 2003 - 2006 Hókirálynő Meseszínpad vendégművésze. 2005-től a Cigány Színházi Társulás és a Turay Ida Színház tagja.

Fontosabb előadásai: Antoine de Saint Exupéry: A kis herceg (színész), Kálmán: A montmartre-i ibolya (színész), T. Brandon-Aldobolyi: Charley nénje (koreográfus), Kabaré (koreográfus); Szigligeti: Liliomfi (koreográfus, színész), Deval-Szenes: A potyautas (koreográfus, színész), Figaró házassága (rendező munkatársa, színész), V. Sardou: A szókimondó asszonyság (koreográfus); Tim Rice-A.L.Webber: József és a... (koreográfus munkatársa, színész), T. Brandon-Aldobolyi: Charley nénje (koreográfus, színész), Vasary: Bubus (koreográfus, színész), Egy kis csók egy kis bók (koreográfus, színész), Dan Goggin: Apácák (színész), Szécsi-Tóth: Tavasztündér mosolya (koreográfus), Szécsi-Sebestyén: Cincinfrász kincsesládája (koreográfus), Szécsi-Sebestyén: A különleges fekete pillangó (koreográfus), Tersánszky-Szakcsi-Csemer: Szidike lakodalma (koreográfus)

Előadásai a Turay Ida Színházban: Tamási Áron: Énekes madár (színész), Móra-Topolcsányi: Didergő király (színész), Kipling – Topolcsányi: A dzsungel könyve (színész, koreográfus), Knoblauch: Faun (színész), A rátóti csikótojás (színész), Vajda: Anconai szerelmesek (színész, koreográfus ) Huszka: Bob herceg (színész), Csipkerózsika (színész).

A következő darabok koreográfusa: Péter és a farkas, Pinokkió, Óz, Cigányprímás, Osztrigás Mici, Nyolc nő, Vértestvérek, Gül baba

 Mi volt előbb a színésznő, vagy a koreográfus Borbély Krisztina?

 –Általános iskolás koromban, sok prózamondó versenyt nyertem, és ezzel együtt beleszerettem a színház világába. Egyenes út vezetett a Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatára, és így egészen 18 éves koromig, színésznőnek készültem.

 Senki sem próbálta lebeszélni erről a pályáról?

 – Miért kellett volna? Csodálatos pálya ez, ha nem foglalkozásként éljük meg, ha hivatásként tekintünk rá! Sajnos édesapámat – aki néptáncolt – 14 éves koromban elveszítettem Tudom, ő nagyon szerette volna, ha a tánc világában találom meg örömömet, a számításomat. És édesanyám is nagy örült annak, hogy olyan dolog foglalkoztat, mi számomra boldogságot jelent, és soha nem mondta: „válassz egy jobban kereső foglalkozást…!”

 19 éves voltam, mikor tehetséges színészeknek kellett tánclépéseket betanítanom

 Fölvételizett a Színművészetire?

 –Igen! De nem vettek fel, ezért úgy döntöttem, akkor hogy a színészettel már nem próbálkozom, inkább a tánctudásomat fejlesztem. Ezután az Aranytíz Musical Stúdióba vezetett utam, és ismét szembe jött velem a színészmesterség…Tehát, nem engedtem magamat lebeszélni az álmaimról, és ismét színészmesterséget tanultam, Bencze Ilonától és Zubornyák Zoltántól. És jött a véletlen szerencse, mire pályánkon igen nagy szükség van, és igen gyakran befolyásolja jövőnket… Zubornyák Zoltán akkor a tatabányai színház igazgatója volt, és megívott az általa vezetett teátrumhoz, társulati tagnak, egyszóval leszerződtetett! Nem csupán meghívott, hanem bedobott a mélyvízbe azzal, hogy rám bízta egy előadás megkoreografálását. Megszeppentem, hiszen bele gondoltam, hogy 19 évesen hogyan is tudnék nagynevű, tehetséges színészeknek tánclépéseket betanítatni... Izgultam, jaj de nagyon, de végül is sikerrel vettem az akadályt, és így, az egyik munka hozta a másikat maga után! De, Tatabányán színészként is felléphettem, sőt rendezőasszisztensi feladatokat is kaptam, minek nagyon örültem. Egyébként, ennek még most is látom a hasznát, és nagy örömmel asszisztáltam, Csiszár Imre rendező úr mellett…Örülök ennek is, hiszen ezekkel a találkozásokkal-tapasztalásokkal és tanulmányokkal a színházművészet igen sok oldalát ismerhettem meg. De visszakacsintva még egy kicsit…Attól függetlenül, hogy Tatabányán rengeteget tanultam, mégis úgy döntöttem, hogy kipróbálnám magam egy új szerepben. Tanítani szeretnék, és ezért fölvételiztem a Magyar Táncművészeti Főiskola táncpedagógiai szakára.  Főiskolai tanulmányaim mellett, lehetőségem is nyílt erre, és taníthattam, a Kiss Zenede Alapfokú Művészetoktatási Intézményben. Ez is mérföldkő volt! És amíg úgy éreztem, hogy az oktatás számomra nem teher, és a gyerekekre nem erőszakolom rá saját elképzeléseimet, addig tanítottam is ebben a számomra, igen kedves iskolában.

 Hogyan került kapcsolatba a Turay Ida Színházzal?

 – Boros Zoltán színművész akkor már a párom volt, ő a Turaynál játszott, és így ismert meg engem Darvasi Ilona, a színház igazgatónője, ki felkért, hogy játsszam el az Énekes madár főszerepét. Mikó István, Tamási -darab rendezője, már jól ismert, és azt mondta:” próbáljuk meg…” lássuk, miként birkózom meg a feladattal. Azt mondják, szép volt… Aztán Ilona adta, mit adta, dobálta az új labdákat… Igen sok koreográfiám született ekkor.

 A táncnak igen sok válfaja van, időrendben ezeket hogyan sajátította el?

 –Hat éves korom óta táncolok, így először a klasszikus balettel ismerkedtem meg, majd idővel a modern, kortárs színpadi tánc felé vitt az utam.

 Emlékszik arra, hogy először melyik táncelőadás volt igazán nagy hatással önre?

 –Erre nem emlékszem pontosan, de rajongtam Bob Fosse amerikai rendező-koreográfus filmjeiért. Elég korán megtekinthettem videón a Mindhalálig zene című alkotását, s már a gimnáziumban ezzel akartam fellépni. S másodikos voltam, amikor ennek a filmnek a zenéjére táncolhattam közönség előtt.

 A koreográfiákat zenére kell megkomponálni. Lényeges tehát, hogy minél több klasszikus és modern zeneszámot ismerjen?

 –Nemrég kért föl Nemcsák Károly igazgató úr és Csiszár Imre rendező, hogy készítsem el az Úrhatnám polgár koreográfiáját. Eléggé megdöbbentem ezen, hiszen nem egy zenés darabról van szó. Kiderült, hogy a mai korba akarja a rendező áttenni a darabot, s így modern zenével. Mivel a mostani kortárs könnyűzenét nem igazán ismerem, ezért elkezdtem olyan számokat hallgatni, melyeket a mai 16-18 évesek kedvelnek. Természetesen a nagy klasszikusokat is meg kellett ismernem, Mozart zenéjét nagyon szeretem, s a férjemmel közös előadásunk, a Repülni akarok, a nagy zeneszerző életéről szól.

 Színészbarát koreográfus vagyok

 Az ihletet a koreográfiához a darab, vagy a zene adja?

 –Elsősorban az alapmű, majd a rendező által elképzelt zene adja az ihletet, utána következik az én koncepcióm megtervezése. Van olyan rendező, aki megmondja, melyik jelenetben legyenek táncok, de sokszor kapok szabad kezet. Böhm György ilyen rendező, akivel több közös munkánk van, így a Vértestvérek, amelyik az egyik kedvencem. A Nem tudok élni nélküled előadása kapcsán Gyuri néhány mondatban megfogalmazta az elképzelését, én otthon megálmodtam a koreográfiát, a színészekkel előadtam neki, s ő eldöntötte, hogy mit hagyjak benne, illetve min változtassak. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy kik játsszanak az adott darabban. A Turay Ida Színháznak nagyon jó a társulata, és szinte testvérként ismerjük, szeretjük egymást. Így nagyon jól tudom azt, hogy kihez milyen tánc való. Hiába találok ki egy koreográfiát, ha az nem illik a színészek habitusához. Ezért lényeges, hogy olyan koreográfiát készítsek, amiben kollégáim jól érzik magukat. Férjem például „színésztáncot” kér tőlem, hogy a táncbetét után könnyen énekeljen, vagy szólaljon meg a színpadon. Azt hiszem színészbarát koreográfus vagyok.

 Volt már olyan, amit megálmodott, és nem tudták megvalósítani a színészek?

 –Természetesen; az első táncpróbán bemutatom az elképzeléseimet, és sokszor megkérnek, változtassak rajta. Erre csak addig vagyok hajlandó, amíg az arany középutat meg nem találjuk. Végül is nem történt még olyan a Turay Ida Színháznál, hogy olyan koreográfiával ment a darab, amit felvállalhatatlan számomra. A legtöbbször minden olyan előadásban játszom is, aminek én készítem a koreográfiáját. Ezért is szükséges, hogy megkérjem férjemet, kollégáimat, véleményezzék színpadi alakításomat. Nagy kihívást jelent majd a már említett Úrhatnám polgár, mert ott „csak” koreográfus leszek, s olyan művészekkel kell dolgoznom, akikkel eddig még nem volt szerencsém.

 Azt mondják, ez egy olyan pálya, ahol az ember az élete végéig tanul, hiszen változnak a stílusok, a műfajok. Ez valóban így van?

 –Igen, s ha már tanulásról beszélünk feltétlenül meg kell említenem Hegyesi Aranka táncművésznő, koreográfus nevét, aki 15 éves koromtól foglalkozott velem, és a legendás Szakály Györgyét, akivel Tatabányán dolgozhattam együtt. Hegyesi, Szakály és Bob Fosse mozgáskultúrájából teremtettem meg a sajátomat, amit megpróbálom fenntartani, viszont minél több színházi előadást szeretnék megtekinteni, amire nincs olyan sok időm, melyek újabb és újabb ötletet adnak számomra.

 Gyerekekkel, vagy felnőtt színészekkel nehezebb dolgozni?

 –Színészekkel, sokkal nehezebb dolgozni. A Kiss Zenedében tanítással eltöltött három év alatt a gyerekektől olyan hatalmas szeretet kaptam, amiből igen sokat építkezhettem tanárként, táncosként, koreográfusként és emberként is.

 Büszke vagyok, hogy én is hozzájárulhatok a Turay Ida Színház meseszínházának sikeréhez

  A mesejátékok, vagy az úgynevezett felnőtt darabok kor eográfiáit nehezebb –e megkomponálni?

 –Nagyon szeretem a meséket, mert jobban „elindulhat” a fantáziám, mint a felnőtt darabok esetében. Nagy szerencsém, hogy a mesejátékok koreográfiájánál sokkalta szabadabb kezet kapok, a legtöbb esetben a zenét is én keresem a művekhez. Ha a férjem rendezi a mesedarabokat, akkor rám bízza a zenei összeállítást, ha pedig Nyirő Bea, akkor közösen végezzük el ezt a feladatot. Nagyon jól együttműködünk, s mindig meghallgatom a rendezők és a kollégák ötleteit. Büszke vagyok arra, hogy én is hozzájárulhatok a Turay Ida Színház meseszínházának sikeres, színvonalas előadásaihoz.

 Történt már olyan, hogy az utolsó héten kellett változtatni valamit a koreográfiában?

 –Előfordult, hogy a házi főpróbára beült egy kollégám, és azt tanácsolta, változtassak valamit a koreográfián. A Gül baba esetében pedig férjem és Bozsó József kollégám véleményére hallgatva vettem ki egy kis táncos részt. Eddig még sosem kellett hozzátenni táncot a darabhoz, viszont az ellenkezőjére annál több példa volt.

 Színésznőként is főleg a rendező elképzeléseihez igazodik?

 –Természetesen a rendező instrukciója az első, de a próbák során valamelyik kollégám tanácsokkal lát el, azt megköszönöm, átgondolom.

 Koreográfusként és színészként mikor érzi azt, hogy sikere van annak a darabnak, amiben játszik, amit megálmodott?

 –Jelenleg az Anconai szerelmesek előadásai alatt érzem azt a sikert, aminek az igazi fokmérője a taps, a közönség szeretete.

 A Turay utazószínházként az ország elsőszámú teátruma igen sok művelődési központban játszik. Nem nehéz más és más mélységű színpadokon fellépni?

 –Igen, és túlzottan maximalista vagyok! Ez van, ezért a vendégszereplések alkalmából mindig próbát íratok ki, amit a kollégák nem mindig kedvelnek, de sok helyen annyira kicsi a színpad, hogy le kell azt előtte járni, s meg kell nézni, hogy férnek el a táncosok.

 Sokan azt hiszik a színház csak a siker színhelye. Sosem mondta magában, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”?

 – Hmm… Egyik Óz előadás után mondta egyik kolleganőnk, bele bambulva a tükörbe: „mondjátok, ti nem akartok normális életet élni?” És akkor, én belegondoltam abba, hogy itt vagyok szalmababa ruhában, és csak az foglalkozat, hogy a következő előadásunknak milyen lesz a fogadtatása.  Igen, nem könnyű így élni, de számunkra a színészet sokkal több, mint egy foglalkozás.

 Férje színművész; hogyan tudják a színházi létet összeegyeztetni a családdal, a gyermekneveléssel?

 –Vannak kollégák, akik megpróbálták lekövetni életünket, de föladták… Több, mint 10 évig Ráckevén laktunk, s úgy éltünk, hogy a párom Sopronban játszott, én pedig Tatabányán. Akkor még nem volt jogosítványom, így a Hévvel feljöttem Pestre, majd vonattal Tatabányára. Éjszakai az utolsó járatokkal hazajöttem, megetettem a kutyákat, és másnap minden kezdődött elölről. Mikor a gyerekünk megszületett, és még Ráckevén laktunk, akkor anyósom, szeretett Vilmuskánk, leköltözött hozzánk. Azóta lett, két „veterán” autónk, és ha épp nem szervizben „ gyógyul” az egyik, jobban tudjuk egyeztetni, hogy ki megy a gyerekért, az iskolába és ki tanul vele. Ebben a rendszertelen életben megtaláltuk a rendszert, és mikor épp nem vagyunk ott az altatás idején, akkor felhívjuk, Borsót és elénekeljük neki azt az altatódalt, mit énekelünk neki, már majdnem hét éve…

 A kislány megnézi a gyerekszínház előadásait?

 –Hogyne! Sőt, Borka a „színházunk hangja”, aki bemondja, hogy: „kérjük, kapcsolják ki mobiltelefonjukat, és mindenkinek jó szórakozást kívánunk”. Játszik a Csipkerózsikában és a Hattyúk tavában is. De értsenek félre, kérem! Mi ezt nem erőlettük soha, csak hát, színházba született, a Turayiba. Maga szerint, volt más választása?

 A karácsonyi ünnepeket illetően is kialakult egy rendszer a családban?

 –Olyan sok előadásunk van decemberben, hogy Zolival azt szoktuk mondani: „szinte beesünk a karácsonyfa alá”. De akármennyi elfoglaltságom is van, mindig elkészítjük az adventi koszorút a lányunkkal, és a kis adventi naptárt. Szeretek kézművesedni és szabad időmben feldíszítem a lakást. Sőt, sokszor magam készítem el az ajándékokat, tavaly pedig egy karácsonyi CD-t állítottunk össze barátaink számára, amin a kislányunk az esti imát mondja. Karácsonykor nem játsszunk, s akkor végre együtt lehet a család.

Medveczky Attila