vissza a főoldalra

 2013.12.17. 

Csorja Gergely: Van-e még értelmiség?

Vizsgálódásunkat onnét is indíthatnánk, hogy van-e szükség egyáltalán az ún. értelmiségre.

Németh László múlt héten idézett kiemelkedő esszéjében, a Minőség forradalmában egy félmondattal megfogta problémánk gyökerét: ha a közösség arcát figyelem, elhülyült mosoly fogad.

Bizony, ez az elhülyült mosoly a tömegkommunikáció hihetetlen fejlődésének köszönhetően szinte kötelező kelléke a ma emberének. A tévéből, a rádióból, az egyetemi katedrákról, a tankönyvekből, a színpadról, bölcsészek, mérnökök és tanárok diskurzusait figyelve rendre elhülyült mosollyal találkozunk. Kialakult az álműveltség és az áltudás sajátos egyvelege, mely a gondolkodás képességét elsorvasztva telepszik rá a tudatra és látszólag szellemi, értelmiségi tevékenységet folytató embereket alakít át diktafonná.

Valahol rámondják a szöveget erre az emberdiktafonra ,és amikor a megfelelő inger éri a gépezetet, akkor lenyomódik a play gomb és halljuk a rögzített szavakat. Az álértelmiségi műsorokban a behívott vendég – aki természetesen látványosan értelmiségi – elmondja gondolatait a világról: könyvtárnyi irodalmat magukénak tudó kérdések egy-két megcáfolhatatlan mondattal el vannak intézve, fontos, létünket meghatározó problémák könnyen emészthető, amolyan népszerű tudományos megvilágításba helyeztetnek, ismeretelméleti és metafizikai kérdések az almahámozás összetettségével vitattatnak meg. Az elhülyülés persze nem a stúdióban kezdődik.

Van nekünk erre egy komplett rendszerünk, mely a fejlődő elmét hat éves korától, majd huszonéves koráig végigkíséri. Ezt indokolatlanul oktatási rendszernek hívjuk. Itt indul, itt kezdődik a közösség teljes elhülyülése és erre már csak rájátszik a tömegtájékoztatás és tömegszórakoztatás könnyen elérhető, olcsó rendszere. E kettő egyvelegéből kerül ki aztán a magát értelmiséginek gondoló álértelmiségi, mely már képtelen gondolkodni a szó eredeti értelmében.

Képes természetesen visszaadni kész véleményeket, képes következtetéseket levonni, de nem képes önálló, alkotó, gondolkodó életet élni. Tegyük hozzá, erre nem is nagyon van lehetősége.

Ugyanis a megélhetés oltárán fel kell áldozni a gondolkodás képességét. Minekután társadalmunk szervezetekben képes csak tevékenykedni és az alkotó létet elszegényedéssel jutalmazza, így a gondolkodni szándékozó ember vagy megelégszik a periférikus léttel, melyből a kor kényelmi és technikai vívmányai jórészt ki vannak zárva, vagy beáll diktafonnak.

Hacsak nem nyer a lottón, vagy nem örököl százmilliókat, kényszerpályára kerül. A gondolkodó embernek többnyire igénye van lakásra, autóra, telefonra, fűtésre, számítógépre, esetleg családra, tehát kényelmes éltre. Az ehhez szükséges javakat viszont általában csak a nagy szervezetekben kaphatja meg.

Ezekben a szervezetekben, intézményekben – tisztelet a kivételnek, mely kivételből mostanában egyre több van  – pedig a gondolkodás képessége kimondottan hátrány. Egyetemi tanszékre előadónak gondolkodó ember a legritkábban kerül, tudományos intézetek munkatársai a legszürkébb, leglaposabb húsz-ötven évvel ezelőtti nyugati, főként észak-amerikai gondolatokat csócsálják évtizedek óta. Nem sok eredménnyel. A gondolatfalat forog körbe a szájukban, mócsingos, rágós. A lenyelhetetlen húscafat fölös mennyiségű nyáltermelésre serkenti a mirigyeket, így aztán néha rásercintenek a jobb sorsra érdemes papírra. Az összenyálazott papírt később publikációnak nevezik és beszámítják a PHD-be.

Nem szerencsésebb, aki valamely óriásvállalatnál vagy éppen az államigazgatásban próbál szerencsét. Ott a bürokrácia hatalmas malomkövei összeőrlik, majd a kisszerűség párája belepi, hogy végül 30-40 év után penészes lélekkel kívánja, hogy végre a nyugdíjas létbe zuhanhasson.

A közösség élete látszólag egyre kollektívebb lesz, azaz egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezdeményezésükre s nem hederít kívánságukra. Valójában e kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek „szenvedélye”. S hová jut a szenvedély, melynek nincs kapcsolata a közös élettel? Elsatnyul; a társtalan szenvedélyből onánia lesz, magát emészti s megsemmisül az egyénnel. Ilyen hasadást munka és szenvedély közt a természet nem is tűr soká. Vagy a munka töri magához az embert, túl nyolc órán is, vagy az egyéni szenvedély kavarja fel a minőség forradalmát – olvashattuk Németh Lászlótól.

De a minőség forradalmáról pillanatnyilag szó sincs. Olyannyira nincs, hogy Németh László korszakos gondolatából is sikerült valamiféle középszerű ostobaságot préselni. Valami olyasmit, hogy a mennyiség helyett a minőséget akarta.

A liberális értelmiség eljutott oda, hogy képtelen megérteni gondolatokat a maguk teljességében. Kivonatokat, magyarázatokat és pontokat rögzít, különböző színnel kihúzott fogalmakat memorizál, de az eredeti gondolatot tudata nem képes átfogni. Így szocializálódott, erre tanították.

A kötelező olvasmányok terméketlen erőltetése létrehozott egy sajátos kiadványt. Kapható a könyvesboltokban egy sorozat, mely regények rövid tartalmával és az ahhoz kapcsolt rövid magyarázattal helyettesíti az eredeti mű olvasását. Az olvasónapló nevezetű agyrém ugyanis ebből is megírható. Nem kell azért elolvasni a regényt. Hiszen nem az a lényeg, hogy elolvassuk, hanem hogy tudjuk, miről szól. Nem az a lényeg, hogy megértsünk egy-egy kérdéskört, hanem hogy sikeres vizsgát tegyünk, nem az a lényeg, hogy értsünk valamihez, hanem, hogy legyen papírunk róla.

Ebből persze lényegében mindenkinek elege van, ezért aztán természetesen kialakult az ellenpont is.

Így jutunk el oda, hogy választhatunk a szakértelmiség áltudományos, mérhetetlenül egyszerű, argóban elgondolt ostobásága, vagy a kreatívok nyilvános szellemi önkielégítése között.

Mondjuk, megnézhetünk néhány média konferenciát és ámulhatunk, hogy egy szellemi feketelyuk belsejében is terjed a hang, vagy elmehetünk a Krétakör előadására undorodni. Esetleg bekapcsolhatjuk a tévét.

Hogy eredeti kérdésünkhöz visszatérjünk: Egyáltalán nem biztos, hogy erre az álértelmiségi csoportra szükség van. Értelmiségre, ha ezen a létformán a gondolkodás, mint munka iránti szenvedélyt értjük, azonban szükség lehet. És itt érünk vissza megint Németh Lászlóhoz: Azoknak az embereknek a száma, akik a munkájuknak élnek, napról napra fogy. Ha nézzük, kik azok, inkább a komolykodó kretének, mint a tehetséges találékonyak.

A kilátások nem jók.