vissza a főoldalra

 2013.12.30. 

Van valami bűverő Magyarország földjében

A kultúráért felelős egykori államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos

Messzinek tűnik a 2010-es év ősze, amikor Szőcs Gézát Lakiteleken vártam. Személyesen először ott találkoztunk. A nagy összejövetelre estetájt érkezett. Mindenki ott volt, aki a Marosvsárhelyen született államtitkár bátor szerepvállalásától is remélte az itthon túlhatalomra szert tett véleménydiktátorok elcsendesülését. Őt – akinek versei a magyar líra történetének szerves részei, aki a kisebbségi létben elszenvedte a diktatúra általi üldöztetést – aztán mivel tudnák kikezdeni. Persze, ahogy jóval korábban már a román diktatúra is, kikezdték. De erről később. Legközelebb 2011 őszén a Karinthy Színházban az Eredeti helyszín bemutatóján találkoztunk. Halálos izgalomban, a jobb első széken Csurka István mellől körbepillantva felfedeztem Szőcsöt. Eljött a bemutatóra. Már szaladtam volna oda, úgy megörültem, ám egy kissé mogorvára formált csurkai, „maradj nyugton, majd idejön ő, ha akar” mondat visszahervasztott a helyemre. 2012 szörnyű tele után, a nyár kellős közepén éppen csak annyit engedett a fájdalom abroncsa a szorításából, hogy már figyeltem a közéletre is, s meglepetésként ért, hogy Szőcs felmentését kérte, s kérését el is fogadták.

 Hogy az évenkénti események sorában maradjak, most 2013-ban a Klotild ligeti sörözőben várom az erdélyi magyar költőt, s azt kérdem tőle, érvényesek-e még Tamási Áron szavai: hogy az író és persze költő sorsa minden korban és mindenütt nehéz, s különösen nehéz a magyar író-költő sorsa, mert nálunk örökség, hogy politikai gondokat is hordozzon?

Szőcs: Igaz és érvényes, Kelet-Európában is, és messzemenően igaz minden olyan társadalomban, kultúrában, ahol az irodalom hagyományosan megszokott, magasra értékelt hordozója és szócsöve olyan tartalmaknak, amelyek a szabadság és a morál tartományaiban születnek meg, de végül politikai kérdés válik belőlük. A szabadság nagyon fontos politikai vezéreszme, kulcsfogalom az emberiség történelmének a kezdeteitől máig. Érthető, hogy miért válhatott belőle politikai kategória is, de mi tudjuk, hogy ez egy morális és lelki kategória elsődlegesen.

 ... haza a magasban s a mélyben. /Szabadság nyelvtana, szabadság levegője, / ki ilyen levegőt szív, / nem tud aludni többé /se nélküle, se tőle. Ezek a sorok jellemzik a kort melyben élünk, és az erdélyi magyar költőt magát is?

Szőcs: Ez tökéletesen megfelel annak, amit ma is gondolok akár a hazáról, akár a szabadságról. Nem feladata egyetlen költőnek sem értelmezni saját verssorait, nyilván a haza a magasban idézetet nem is kell értelmezni. Egyik szóképet sem. A mélyben annyiban talán mégis kommentálásra szorul, ha nem is értelmezésre, hogy amikor ezt írtam a 80-as évek közepén, akkor a haza helyzete és életesélyei rosszabbul néztek ki, mint ma. Ezt azt hiszem, sokan vitatják. Én azt gondolom, hogy azt a fordulatot 1989-ben legtöbben a szabadság eljövetelének pillanataként akartuk megélni, és sokan még mindig úgy éljük meg. Mások szerint az egész nem volt igazi, nem volt hiteles, komédia volt, nem is volt igazi fordulat, és ami eljött utána, az nem is volt igazi szabadság. És én most ezt a vitát nem kívánom eldönteni. Nyilván van véleményem. Csak jelzem, hogy ezt azért talán sokan kommentálnák, ki így, ki úgy, de nem úgy, mint egy verssort szokás kommentálni, hanem mint egy olyan kérdést, amely annak alapján döntendő el, hogy az elmúlt negyed század mit jelentett a magyar nemzet életében. És akkor megint eljutottunk oda, hogy egyesek szerint csupa rosszat, mások szerint csupa jót. És van olyan vélemény is, hogy lényegében semmi nem változott. Az én személyes életemre leképezve ezeket a kérdéseket és válaszokat azt mondhatom, hogy én azon szerencsések közé számolom magamat, akik a magyar ember és a magyar nemzet létére legveszedelmesebb ellenséget összeomlani láthatták. Hogy ez az ellenség valamifajta álruhát öltve vagy lappangva, más formában továbbra is létezik mint fenyegetés, azt nem vitatnám. Valószínűleg létezik. De ez nem változtat azon, hogy megadatott az én generációmnak illetve a kortársaimnak az a mindenek fölött való szabadságélmény, amely eufórikusnak és katartikusnak mondható, és amely nagyon-nagyon-nagyon sok generációnak nem adatott meg évszázadokon keresztül. És ha azokra gondolok, akik börtönben, fogságban, száműzetésben haltak meg abban a tudatban, hogy az ideáljaik talán soha nem fognak megvalósulni… A gályarab prédikátoroktól Rákóczi fejedelemig, akiknek az evezőpad mellett vagy rodostói magányukban azzal kellett lehunyniuk a szemüket, hogy talán soha nem hozza el a történelem az ő igazukat, meg az általuk vallott eszmék igazságát. Mindezekhez képest kivételesen szerencsés mindenki, aki megélte Magyarországon, magyar emberként, de máshol is, főleg Kelet-Európában a XX. század végét.

Szabó Lőrinc Különbékéjével felelek, és kérdezek, ha szabad: régen, mint az álom, tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit, s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik. Hát mi sokan akartuk. És megváltozott?

Szőcs: Nem lehet kérdés. Hát ha csak a mi saját életünkre gondolunk vissza…De mindaz, amit tudunk, a XX. század, de akár a megelőző századok rettenetességeiről, ugyanezt bizonyítja. És itt nemcsak a hatalmi gyakorlat és a politikai praxis rettenetességeire gondolok, hanem az agyakban és lelkekben lévő mérhetetlenül primitív ösztönök és beidegződés uralmáról, ami ma már nincs. Ma sem tudnánk sok jót mondani a tömegek intellektuális és morális és ízlésbeli színvonaláról. Nézzünk szét. Csak egyetlen példa: a valaha megvalósult internetes kapcsolatok döntő többsége pornográf tartalmú vagy érdeklődésű. De azért – nem akarok kényes területre tévedni –, de azért én hiszek mind a fejlődésben, mind a haladásban. A progresszió az egy lejáratott szó mifelénk, én mégis hiszem ezt, hogyha minden egyes évvel nem is, ha minden egyes évtizeddel nem is, hiszen vannak vargabetűk és visszafordulások, de azért minden egyes évszázaddal a világ élhetőbbé vált, ez nyilvánvaló. Pontosabban: a közösségi élet élhetőbbé vált az egyén számára, a társadalomban elfoglalt helyét tekintve. Sem civilizációs szempontból, sem a garantált jogok szempontjából nem lehetséges vitatni, hogy mikor jobb élni, 2010-ben vagy 1710-ben vagy 1310-ben. Évszázadról évszázadra azért ez egy magasabb minőségű élet. Mindeközben azonban ne bízzuk el magunkat, mert közben sikerült tönkretenni a bolygót, és a legjobb úton vagyunk afelé, hogy – a szó természeti értelmében használva ezt a fogalmat – a világ, a zöld világ, a természet világa, a vizek világa, a tiszta levegő világa, a bioszféra világa egy végzetesnek tűnő lejtőre kerüljön.

Ez mind igaz, s vitathatatlan, de én itt inkább arra a sokakat gúzsba kötő Weöres Sándori keserűségre gondolok: amit nem tudok /arról szóljak,/amit tudok hallgassam el./S ha majd nélkülem szól a holnap/kérdeznek s csontvázam felel/ mit nem gondolok, hangoztassam,/és mit gondolok, elhallgassam/kuss az igaz, harsog a talmi/ a többit sírból kell kikaparni, amelynek el kellett volna a világból tűnnie, hát hogyha már szabadság van.

Szőcs: Minden embert – ide értjük az írókat és a költőket is – belső imperatívuszok és korlátok irányítanak. Egy olyan tól-ig-ja az értékvilágnak, a fantáziának, a parancsoknak és a tiltásoknak, a tabuknak, amelyek kirajzolnak egy teret, és amin belül zajlik az élet, az egyén sorsa. Ezek közül a tabuk közül néha sikerül kilépnie, néha megbánja, néha nem. Alapvetően nem tagadja meg ezt a saját rendszerét soha senki. Mert akkor fölszámolná önmaga identitását, hiszen éppen ezek adják az azonosságát, ezektől az, aki. Mindig lesz olyan, amíg lesz szerző, költő meg író, mindig lesz olyan, aki elhallgat valamit. Amit kimondana, de nem azért fogja elhallgatni, mert külső parancs kényszeríti erre, azért fogja elhallgatni, mert belső parancs kényszeríti erre. Tehát az a nagy választóvonal, hogy egy adott tiltás az külső-e, vagy úgy vált belsővé, hogy elfogadtam a külsőt. Hogy kívülről vezérelt vagy belülről vezérelt vagyok-e az adott kérdésben. Weöres nagyon érzékletes sorai jól értelmezhetőek egy kemény vagy félkemény diktatúra valóságára. Amikor kilépünk ebből a valóságból és egy viszonylag vagy egy nagyon szabad társadalomba, és kultúrába helyezzük el az alanyokat, akkor is érvényesek maradnak, csak szublimáltabb és komplexebb módon. Mindig lesz egy konfliktus a kimondott és ki nem mondott igazságok között. Ez a konfliktus az emberek lelkében és tudatában, a költő lelkében és tudatában fog megtörténni. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a költő adott esetben minden szóért megszenved, amit leír. Mert nem biztos, hogy azt vívódás nélkül csak úgy magától írta le.

Ne mondj le semmiről/minden vágyad az Isten szava benned/ mutatva merre rendelte menned – biztat Babits Mihály, de Budapest országban azért ennél keményebb a helyzet: a véleménydiktátorok harckészsége óriási, a harmadik évezred Európájának szellemi légterét folyamatos tűz alatt tartják. Hogy csak a 2010-es választások óta üggyé dagasztott rengeteg dologból egyet említsek: Nyirő-temetés.

Szőcs: Van véleménydiktatúrára való törekvés, vagyis véleménymonopólium megszerzésére irányuló törekvés. Hál Istennek ez nem találkozik ugyanennek a törekvésnek a hatalmi változatával jelen pillanatban. De azért az tényleg elképesztő, maradjunk talán csak Nyirőnél, itt a lehető leglazábban mostak össze háromféle életművet. Mert van Nyirő nevű író, Nyirő nevű publicista, Nyirő nevű politikus. Inkább csak parlamenti képviselő, hiszen egyébként nem politizál. Az, hogy egy írói teljesítmény, egy írói életmű megítélésében máshonnan veszünk át szempontokat, ez az én szemléletemtől idegen. De el tudom fogadni, hogy valakik számára bizonyos élettények vagy egy más tevékenységi szféra történései vagy azokhoz köthető fix pontok segíthetik a művek értelmezését. Segíthetik, de nem semmisíthetik meg, nem írhatják felül, nem értelmezhetik át. Ha én a Nyírő regényben nem találkozom Joseph Goebbels figurájával, akkor egy kényszerudvariasságból írott, Goebbelset is említő újságcikk mondataiból ne emeljük át Goebbelst az Uz Bence világába, mert nincs ott mit keresnie. De amit én tudok Nyirő közéleti szerepéről, az sokkal, de sokkal komplexebb, mint ez az árnyalatlan fekete-fehér megközelítés. És még valamire hadd hívjam fel a figyelmet. Amikor az ügy éles fordulatot vett, akkor azt a kérdést tették föl: Hogyhogy nem tudtak Nyirő szerepéről a nyilas parlamentben? Hát honnan tudtak volna? Kérdem én, mely alapművekből, közkézen forgó, egyáltalán: hozzáférhető művekből tanulhatja meg a fiatalabb olvasó, hogy melyek a Nyirő életéhez tartozó tények, és egyáltalán melyik Nyirőről van szó? A Nyirő József nevű botcsinálta politikusról, vagy a Nyirő József nevű kiváló íróról? Hol van az a forrásmunka, amelyből ismernie lehet az írástudó embernek, hogy mit hogyan és miért csinált ez Nyirő nevű parlamenti kényszerpályán politikussá lett ember? Nincs ilyen forrásmunka, sem közkézen forgó, sem semmilyen. Mint ahogy a magyar közelmúlt feldolgozása kapcsán általában is elképesztő adósságokat halmozott föl az elmúlt negyed század történelemtudománya. Ezért van ez az egész Horthyval kapcsolatos, tényektől régen elszakadt vita is, mert nem voltak olyan, a korszakot, Horthy Miklós személyiségét feldolgozó és értelmező alapművek – bár legújabban születtek azért ilyenek –, melyek a közvélekedést hitelesen és meggyőzően lettek volna képesek tájékoztatni és alakítani. Ez nemcsak Nyirő és Horthy viszonylatában igaz, hanem a XX. század úgyszólván minden egyes jelentős politikusával és politikai történésével kapcsolatban elmondható, hogy azok a sok évtizedes, több mint fél évszázados ferdítések, hazugságok, félreértések, hiányos és elfogult interpretációk egyszerűen feldolgozhatatlanná teszik a magyar nemzet legutóbbi évszázadának történelmét. És ha van kötelessége egy kulturális kormányzatnak, akkor ez az. Egy tárgyilagos, pontos, higgadt, egzakt, támadhatatlan XX. századi krónikával álljon elő. Nekem ez mint államtitkárnak egyfolytában a fejemben járt és el is kezdtem ennek az előkészítését. De, és ez önkritika is, nem voltam képes nemhogy megvalósítani, elindítani sem. Ezt érzem a legnagyobb szakmai, tehát kultúrpolitikusi kudarcomnak, deficitemnek.

Itt nincs vége a beszélgetésünknek, csupán önkényes megszakításnak tanúja a kedves olvasó, terjedelmi okból. Ígéretem van rá, folytatjuk. Úgy érzem, érdemes.

Hazafelé menet konstatáljuk, hogy mindössze két kert és egy utca választ el bennünket, ahol most élünk. Az erdélyi költő kilép az estébe, bent a házban lámpafény, kicsi lányukat fekteti fiatal felesége. A veranda ablakába odakészített vaskos kötettel a kezében fordul vissza: Szőcs Géza beszélgető könyve Farkas Wellmann Endrével. Ulpiusház 2009. Amikor fordul az ezred. Hazaviszem, találomra felütöm, s az első idézet, melyen megakadok: Van valami bűverő Magyarország földjében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben , a szabad pusztában, a múltak általános fájdalmában s a nemcsüggedés férfierélyében, a dalban és a szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica. (Jókai Mór:Párbaj Istennel)