vissza a főoldalra

 2014.01.10. 

A magyar operák számomra a legkedvesebbek

Jó lenne legalább a víg -és a gyerekeknek szóló operákat magyar nyelven játszani

Bazsinka Zsuzsanna operaénekesnő gyermekkorában zongorázni és klarinétozni tanult. 1989-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Diplomaszerepe többek között Respighi A láng című operájának Silvanája volt, amelyet a vizsgaelőadás után két nappal beugrással alakított az Erkel Színházban. 1989 óta a Magyar Állami Operaház magánénekesnője. 1997-ben három főszerepet is énekelt: januárban Donizetti Lammermoori Luciájának címszerepében mutatkozott be. Márciusban a Bánk bánban Melinda, áprilisban a Carmenben Michaela szerepében láthatta először a közönség.

Főbb szerepei: Melinda (Erkel Ferenc: Hunyadi László), Mimi, Musetta (Puccini: A bohémélet), Cso-cso-szán (Puccini: Pillangókisasszony), Lucia (Donizetti: Lammermoori Lucia), Michaela (Bizet: Carmen), Silvana (Respighi: A láng), Constanza (Mozart: Szöktetés a szerájból), Cleopatra (Handell: Julius Cesar), Anaide (Rossini: Mózes), Margit (Gounod: Faust), Margit, Helena (Boito: Mefistofele), Gilda (Verdi: Rigoletto), Violetta (Verdi: A traviata), Leonóra (Verdi: A végzet hatalma), Mrs. Alice Ford (Verdi: Falstaff), Mátyás, Szilágyi Erzsébet (Erkel Ferenc: Bánk bán), Anna (Puccini: Lidércek), Elena (Verdi: A szicíliai vecsernye), Manon (Puccini: Manon Lescaout), Liu (Puccini: Turandot), Pamina (Mozart: A varázsfuvola), Donna Anna (Mozart: Don Giovanni), Crescimira (Erkel: István király), Chrysothemist (R. Strauss: Elektra), Daphne (R. Strauss : Daphne), Blanche (Poulenc :Karmeliták beszélgetése), Szaffi (J.Strauss: A cigánybáró).

Díjak: Dvorak-énekverseny I. díja (Karlovy Vary - 1987) Belcanto-énekverseny II. díja (Belgium - 1990), Székely Mihály –emlékplakett (2006), Osváth Júlia-díj (2008), a Magyar Köztársaság érdemes művésze díj (2009), Melis György-díj (2010). 2013-tól Bicske város díszpolgára.

Eleinte matematika-énektanár szerettem volna lenni

 Zongorázni, klarinétozni tanult, mégis operaénekes lett. Miért?

 –Valóban a zongora volt az első hangszerem. Három éves korom óta szüleimmel, fivéremmel Bicskén éltem, s ebben a városban ismerkedtem meg a zene világával. Hét-nyolc esztendős lehettem, amikor a tatabányai zeneiskola igazgatójához, Berkinger Gabriellához – mindenki Baba nénijéhez – kerültem. Hozzá jártam zongorát tanulni egy igen különleges hangulatú házban, szobában. Nagyon nagy hatással volt rám Baba néni, mert olyan zenei alapot kaptam tőle, ami mai napig meghatározza életpályámat. Amikor már nyolcadikos voltam az úttörő zenekarban klarinétoztam. Vass Lajos, a rádiózenekar első klarinétosa tanított meg erre a hangszerre, míg a zenekar vezetője, Sződi László volt, aki a magyar zenei élet híres trombitása volt. Ő alakított Bicskén zenekart, ebben a remek együttesben kezdett a bátyám, Bazsinka József, Liszt-díjas tubaművész is, aki jelenleg a Budapesti Fesztiválzenekar tagja. Hálás vagyok azért, hogy nagyszerű zeneművészek foglalkoztak velünk, bicskei zeneiskolásokkal. Baba néni figyelt fel először énekhangomra, és neki köszönhetően lett az első énektanárnőm a tatabányai zeneiskolában Zádorfalvi Margit. Közben a bicskei Vajda János Gimnáziumban végeztem tanulmányaimat, majd másodszorra sikerült a Zeneakadémia ének-szakára bekerülnöm. Ott Simándy József volt az első mesterem, és az ő nyugdíjba vonulása után Andor Éva növendéke lettem. Rajtuk kívül meg kell említenem Medveczky Ádám szerepgyakorlat-tanár, Mikó András rendező, Dénes Erzsébet, Patkó József korrepetitorok nevét. Rajtuk kívül még olyan remek tanáraim voltak, mint Forrai Miklós, Fodor Tamás és Bánffy György. Érdekes volt, hogy miután az első felvételim nem sikerült, meghallgatott Mikó András főrendező és Varga Pál karmester. Azt mondták nekem: biztos, hogy jövőre bekerülök a Zeneakadémiára. Egy évig bérelszámoló voltam egy ÁFÉSZ-üzletnél, s Mikó András megnyugtatott, fel fognak venni, de ha mégsem, akkor tudnak nekem munkát biztosítani az Operaházban

 Ez azt jelenti, hogy matematikából is jól teljesített a gimnáziumban? 

–Nem voltam rossz matematikából, hiszen kezdetben matematika-énektanár szerettem volna lenni, de már második gimnazista koromtól csak az ének foglalkoztatott.

 Amíg a többi gyerek, tanítás után játszott, addig önnek gyakorolnia kellett. Ez sosem okozott gondot?

 –Általános iskolában ez még nem okozott gondot, de már gimnáziumban „kilógtam a sorból”. A tanítások után hetente háromszor Tatabányára zongora -és ének, míg szombatonként Budapestre szolfézsórára jártam. Nem mondom, hogy mindez nem volt fárasztó, de eltökélt voltam, és a zene mindenben kárpótolt.

 Szülei hogyan fogadták, hogy lányuk nem civil szakmát választ, hanem a zenével jegyezte el magát?

 –Fantasztikus családban nevelkedtünk föl, szüleim az egészségügyben dolgoztak, nem erőltettek ránk semmit, számukra az volt a fontos, hogy gyermekik olyan hivatást válasszanak, amihez kedvük van, amiben kiteljesedhetnek. Így végig támogatták elképzelésünket, és nagyon drukkoltak nekünk, hogy megtaláljuk számításainkat. Édesapám családjában is volt zenész, míg édesanyám mindig énekelt nekünk. Később kislányomnak és bátyám gyermekeinek is tudta a kedvenc dalait, és azzal szórakoztatta őket.

 A zongora-és klarinét stúdiumokat énekesként is tudta hasznosítani?

 –Természetesen. A muzikalitás, a Baba nénitől kapott alapok, és az, hogy édesanyámból sugárzott a zenei iránti szeretet, mind meghatározta pályámat. Minden gyereknek, aki egy bizonyos hangszeren megtanulja az alapokat, annak az életét, személyiségét ez nagyban meghatározza, még akkor is, ha nem lesz belőle később muzsikus, énekes. Másként áll hozzá a művészetekhez, és élvezettel hallgatja a zenét. Azzal pedig, hogy zenekarban klarinétoztam, segített az együtt muzsikálásban, egymáshoz alkalmazkodásban, a zenei megformálásokban.

 Milyen a kapcsolata a társművészetekkel; irodalommal, képzőművészettel, tánccal?

 –Bevallom: sajnos kevés időm jut a múzeumlátogatásokra, az olvasásra, mert teljes erővel a művészi hivatásomra koncentrálok. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretek olvasni – nívós és hatalmas házi könyvtárt állítottak össze szüleim – , és nagy örömre szolgál, hogy kislányom rajong az irodalomért. Amikor kislány voltam, akkor édesanyámék számára mindig fontos volt a színház és az opera világa. Annak is nagyon örültem, hogy Bicskére több alkalommal jöttek le operaházi művészek, akik az ottani kultúrházban részleteket adtak elő egy-egy zenedrámából. Szüleim pedig megvették az operalemezeket, és nagyon sok opera-keresztmetszettet hallgathattam meg. Lényeges, hogy megértettem az operákat, és nagyon érdekeltek az egyes művek szituációi. Amikor nem volt otthon senki, akkor magamnak berendeztem egy képzeletbeli színpadot, és szinte minden énekessel együtt énekeltem az összes szólamot.

 Az opera műfaját éri olyan kritika, hogy nem tartják mozgalmasnak, s nem értik a cselekményt, hiába több évtizede kivetítik a színpad fölé a magyar szöveget.

 –A már említett lemezeken magyar nyelven énekeltek, ezért is értettem meg a történetet. Nagyon fontosnak tartom, hogy legalább a vígoperákat, a gyerekeknek szóló operákat magyar nyelven játsszuk. Valóban ott a kivetítő, és az a vád is éri a művészeket, hogy nem lehet érteni úgysem a szövegüket. Ezen dolgozni kellene, mert ha 30 évvel megértették a magyar nyelvű szöveget, akkor arra kéne most is törekedni. Mára tendencia, hogy mindent eredeti nyelven játsszunk, mert ezzel a „jobban el tudjuk adni a műveket a világ felé”.

 Több operaénekessel vitatkoztam ezen, s ők azt mondták, hogy azért jó, ha eredeti nyelven tanulják meg a szerepeket, mert így külföldön sokkal jobban tudnak majd érvényesülni.

 –Ezt megértem, de aki Magyarországon énekel, ne zárja ki a nyelv miatt a magyar közönséget. Abba is gondoljunk bele, ha beül az Operaház egyik belcanto produkciójára egy német vendég, nem biztos, hogy érti az olasz nyelvet. Egyértelmű, hogy eredeti nyelven könnyebb kiénekelni a hangokat, de voltak és vannak nagyon szép, szinte irodalmi rangú fordítások, melyekkel élni kéne. A feliratozások pedig sok esetben elterelik a figyelmet a színpadi játékokról. Ha félrecsúszik a szellemi adatátvitel az énekes, a színész és a közönség között, nem biztos, hogy jó előadás jön létre. A színház, az opera tehát elsősorban: kontaktus. Igenis lehet a színpadról érezni azt, hogy a közönség minden pillanatomat figyeli, és ezért, ha lehetne, a feliratozást idővel elhagynám, hogy újra a játékra összpontosítsunk.

 Mi volt az első operaélménye?

 –A Pillangókisasszony, amire a bátyám szerzett jegyet, mikor a budapesti konzervatóriumba járt. Ha jól emlékszem, a Trubadúrra készültünk, el is olvastam a történetet, és megdöbbentem, hogy nem azt az operát látom, amire készültem. Ettől függetlenül mégis lekötött ez a fantasztikus darab, és milyen érdekes a sors: később elénekelhettem Cso-cso-szán szerepét.

 Azt mikor határozta el, hogy a Zeneakadémián nem áll meg az ének-tanszaknál, hanem tovább tanul operaénekesnek?

 –Amikor gyermekkoromban a lemezekről szóló muzsikára játszottam, már lehetett sejteni, hogy nem elégít ki csupán az ének. Amikor kislányként énekelni tanultam, akkor Zádorfalvi Margit édesanyja eljött meghallgatni a növendékeket, azt mondta, hogy csak az énekkel kéne foglalkoznom. Amikor pedig bekerültem a Zeneakadémiára, egy csodás világ tárult ki előttem, azért is, mert naponta eljárhattam az Erkel Színház operaelőadásaira. Az Erkel Színházban minket, főiskolásokat nagyon szerettek, a jegyszedő nénik mindig találtak számunkra üres helyet. S számomra természetes volt, hogy operaénekesnő szeretnék lenni.

 Már két nappal a vizsgaelőadásom után főszerepet kellett énekelnem

 1989-ben, két nappal a vizsgaelőadás után főszerepet énekelt beugrással az Erkel Színházban. Ezzel bedobták a mélyvízbe?

 –Éppen Bicskén tartózkodtam a szüleimnél – ez a település mind a mai napig a legfontosabb az életemben, s tavaly nyáron a város díszpolgára lettem – amikor jött a telefon a szomszédunkba, a mentőállomásra, hogy be kell ugranom Respighi A láng című operájának női főszerepébe. Mikó András és Medveczky Ádám ötlete volt, hogy az opera tanszakos hallgatók olyan szerepeket tanuljanak, amelyekkel, szükség esetén bármikor beugorhatnak egy előadáson. Így tanultam meg Silvana szerepét is. Lukács Gyöngyi énekelte az első szereposztást, s mikor ő Moszkvában tanult, és a próbákon nem tudott részt venni, én próbálhattam helyette. Ezért ismertem a rendezést, de nem volt könnyű a dolgom, mert zenekari próba nélkül kellett beugranom a szerepre. Szerencsére Medveczky karnagy úr vezényelt, akivel megtanultam a szerepet. Este pedig olyan kiváló művészekkel énekelhettem, mint Kasza Katalin, Molnár András, Berczelly István és Faragó András. Így indult a pályám huszonévesen.

 Nem volt lámpaláza?

 –Délelőtt lejöttek értem autóval, majd Medveczky Ádámmal átbeszéltük a szerepet, s utána pihennem kellett. Délután a Zeneakadémián összetoltam a székeket, úgy pihentem. Nem volt lámpalázam, csak az előadás után fogtam föl igazán, hogy mi is történt azon a napon.

 Voltak példaképei az opera műfajában?

–Természetesen; több énekesnő és énekes is, de félek neveket említeni, nehogy véletlenül kihagyjak valakit. Amikor a pályán elindultam, olyan nagyszerű művészek álltak a színpadon, mint Csavlek Etelka, Tokody Ilona, Pitti Katalin, Szűcs Márta, Sudlik Mária, és még sorolhatnám. A külföldiek közül pedig meg kell említenem Mirella Freni, Renata Scotto, Maria Callas nevét.

 Pályafutása során énekelt koloratúr, lírai, sőt drámai szoprán szerepeket is. Hogyan jöttek ezek az úgynevezett „fach”-váltások?

 –Nagyon fontosnak tartom, hogy az énekesek megfelelően használják ki hangjuk lehetőségeit. Ez nem állt távol az előbb említett művészektől sem, hiszen Scotto is énekelt koloratúr és drámai szerepeket is, így a Lammermoori Luciától eljutott a Lady Macbethig. Egy időben úgy definiáltam magam: lírai szoprán koloratúr készséggel. Sosem voltam igazán koloratúr szoprán, de mindig drámai erő jellemezte előadó művészetemet. Ezt többen mondták, s én is így éreztem, s ezért eljuthattam bizonyos drámai szerepekhez is. Nagyon teljes volt a pályám, mert a barokk operáktól a koloratúr szerepeken át drámaiakat is énekeltem, mint a Manont, vagy a Végzet hatalma Leonóráját. Eddig több mint 70 szerepet énekeltem el, s nagyon sok olyan operaprodukcióban is részt vehettem, ami nem annyira közismert, így nagyon szerettem Poulenc :Karmeliták beszélgetésében Blanche szerepét – ezt két különböző rendezésben is énekelhettem, olyan nagyszerű művésszel, mint Rita Gorr. Richard Strauss Daphne operájának pedig címszerepét játszottam az esseni operaházban Stefan Soltesz vezényletével és Peter Konwitschny rendezésében. Az is érdekes, hogy a Hunyadi Lászlóban Mátyás szoprán változatával kezdtem és eljutottam Szilágyi Erzsébetig. Nagyon kedvesek számomra a magyar operák, legutóbb énekelt szerepem éppen Szilágyi Erzsébet volt, de nagy szeretettel emlékszem a Melinda-alakításomra is, és a ritkábban játszott Erkel: István királyban Crescimirát is elénekelhettem.

 Mikor lépett föl először külföldön?

 –Karlsruhéba kerültem ki először, s ennek a városnak remek színháza és operatársulata volt. Olyan hírességek rendeztek ott, mint Giancarlo del Monaco, akinek a Traviatájába állhattam be, a Turandotjában pedig Liút énekelhettem. Érdekes, hogy Karlsruhéban nem is operában, hanem ifj. Johann Strauss nagyoperettjében, A cigánybáróban énekeltem el Szaffi szerepét, ami bizony nem könnyű. A varázsfuvola Pamináját is sokat énekeltem német színpadon, ahogy Konstanzát is, és ezekben a művekben színészekkel dolgozhattam együtt.

 Milyen kritikai visszhangja volt ezeknek az alakításoknak?

 –Általában jó kritikákat kaptam, de ez egy szubjektív műfaj, így, ha valakinek nem tetszett valami az alakításomban, elfogadtam, hogy joga van megírni.

 Nagy szeretettel fogadtak be a német társulatok

 Hogyan fogadták be Nyugaton a Magyarországról érkezett operaénekesnőt?

 –Amire a ’90-es évek elején külföldre kerültem, addigra Nyugat-Európában több magyarországi operaénekes ért el sikereket. Azt tapasztaltam, hogy szeretettel fogadtak be a német társulatok. De általában nemzetközi produkcióban vettem részt; Kalsruhéban ki is írták, hogy 38 nemzet művésze közreműködik az operaelőadásban.

 Sosem gondolt arra, hogy külföldön folytatja pályafutását?

 –Nagyon sokat énekeltem külföldön: Lipcsében, Kalsruhéban, Essenben. Felléphettem a drezdai Semperoperben, Hannoverben is, és Luxemburgban is tájoltunk. De mindig hazajártam, és nem akartam kint maradni. A magyar művész a gyökereihez ragaszkodik, magyar földön érzi jól magát, és ezért itthon tud igazán „lélekből” énekelni, hogy abban nagy örömét lelje. Azért mentem ki külföldi társulatokhoz, mert itthon nem kaptam sok szerepet, s azt éreztem, mindez nekem nem elég; fontosnak tartottam, hogy minél szélesebb legyen a repertoárom és minden egyes szerep kihívást jelentett számomra. Nagy szerencsém volt, hogy jó karmesterekkel, rendezőkkel és zenekarokkal dolgozhattam együtt. Az esseni filharmonikusok és a lipcsei Gewandhaus zenekar első osztályú volt. Lényeges, hogy inspiráljon az a hely, ahol dolgozom, mert ha nem megfelelő a nívó, az csak árt az énekesnek. Nem jó egy rossz társulatban elsőnek lenni, hanem az a felemelő, ha az adott produkcióban az összes résztvevő magas színvonalon teljesít, hiszen ez az, ami motivációs tényezővel bír.

 Többször együtt dolgozott a Kolozsvári Magyar Opera társulatával. Milyennek tartja ezt az együttest?

 –Kolozsváron is éreztem a már említett inspirációt. A „kincses város” számomra egy külön sziget. Két alkalommal léptem föl a Kolozsvári Magyar Operában, és Gyulán is együtt énekelhettem velük a Hunyadi Lászlóban. Fantasztikus élményt jelentett a kolozsvári művészekkel találkoznom, nem csak a teljesítményük miatt, hanem, mert nagyon őszinték mind örömükben, s bánatukban. Amikor úgy éreztem, nem biztos, hogy jól megszólal a hangom, a társulat szellemiségének, erejének köszönhetően mégis kihoztam magamból azt, amit a szerep megkíván. Egyszer föltették a kérdést: hol tudna még élni? Azt feleltem, ha tudnék románul, akkor Erdélyben, Kolozsváron.

 Oratóriumokban is énekel?

 –Most már ritkábban, de régebben nagyon sok oratóriumban énekeltem, így Haydn, Handell, Bach, Rossini, Kodály, Mozart, Verdi műveiben is. Ami pedig ezt a műfajt megkoronázta számomra, az Richard Strauss: Négy utolsó éneke. Amit a Duna Palotában énekelhettem el Medveczky Ádám vezényletével.

 Manapság nagyon sokszor modernizálják a rendezők az operákat. Mi a véleménye erről a trendről?

 –Amennyiben a modernizálás nem öncélú, hanem értelemmel bír, és a rendező végig tudja vinni a koncepcióját az egész operán, akkor nincs kifogásom ezen divat ellen. Nagyon sok jó modern rendezésben vettem részt német földön, s ezekben semmi olyan nem volt, ami a zenét a háttérbe szorította volna. Egyértelmű, hogy haladni kell a kor kihívásaival, de azt, ami régi és jó, azt nem szabad lenézni. A mi Operaházunkban a Bohémélet több évtizede megy ugyanazzal a rendezéssel, és még a díszletet is megtapsolják.

 2012 óta az Operaház énekmestere vagyok

 Kislánya mely szerepekben látta édesanyját a színpadon?

 –Rózsika látott többek között a Pillangókisasszonyban, a Bánk bánban, A végzet hatalmában. Előtte elmeséltem a történetet, de mindig megsiratott, amikor „meghaltam” a színpadon. Nagyon szereti a színházat, az operát, a zenét. Azt még nem tudom, milyen pályára szeretne lépni, de semmit sem akarok ráerőltetni.

 Tanítással is foglalkozik. Magánúton, vagy intézményes keretek között?

 –2012 óta az Operaház énekmestere vagyok; szólistákkal és a kórustagokkal is foglalkozom. A hangképzésben segítek, de úgy, hogy a szólista művészek egyéniségét nem célom megváltoztatni. Hozzávetőlegesen 30 művésszel foglalkozom, s nagyon örülök annak, amikor hallom, hogy munkámnak beért a gyümölcse. Két éve megszűnt a közalkalmazotti státuszunk, szakmai nyugdíjba nem akartam menni, s azt nem bírtam volna ki lelkileg, hogy egész nap otthon üljek…Ezért választottam az énekmesterséget, most ez a feladatom, amit örömmel végzek, s biztos vagyok benne, hogy ezzel is a Jóistennek célja van velem.

Medveczky Attila