|
 2014.01.10.
Kisplasztikák, ötvös-remekek
III. Magyar Fémművészeti Kiállítás a B. L. Teremben
A 2012-es,
hasonló zsánerű kiállítás katalógusában olvasható: „Nemzeti
kultúránk legősibb mestersége és a kezdetekről rekvizitumai is a
fémműves mesterremekek. Ezt fémjelzik, úgy a szkíta
aranyszarvas, a tarsolylemezek, az erdélyi sodronyzománc, a
Suki- és Kumpold-kelyhek, mint Szent László hermája, a Mátyás
kálvária és Szentpéteri József alkotásai is”. A B. Laborcz Flóra
által írt sorok – egyébként a mostani tárlatnak ugyancsak ő a
rendezője – jól megvilágítják azt az ősiséget, amelyben a
fémműves kultúra (furcsán hangzik?) nemzetépítő cselekedet is.
Ezer formájában – a használati tárgytól a műremekig – hordozza
azt a tudást, amely az esztétikum kisugárzása révén nemzedékek
ízlésének az istápolója.
Mai fémműveseink – a szobrászok, az ötvösök, a fémmel és a hozzá
társított anyagokkal (samottal, üveggel, márvánnyal) jól bánó
iparművészek – tisztában vannak azzal, hogy modern korunk
eklektikus ízlésvilága fölöttébb meghatározza a tetszés
módozatait. Az igazi művész, nem feledvén a „megrendelő”
igényeit, viszont úgy akar műalkotásaival sikert elérni, hogy
önmaga egyediségét adja. Szó se róla, meghallja – ezért művész –
az irányzatokkal teli korszak megannyi sugallatát, de karakteres
lévén mindig saját erőből építkezik.
A tizenkét alkotó itt látható csaknem negyven műve – a nagyobb
méretű, de kisplasztikának megmaradt szobortól a legkisebb
ékszerig – a mai fémművesség egyik mustrája. A teljesség igénye
nélkül fölmutatja mindazon alkotásmódokat, amelyek a „szakma” jó
részét jellemzik. Elsőként – fémművesség ide vagy oda – a
szobrászokról kell szólni. Oláh Szilveszter nonfiguratívba hajló
kisplasztikájának tömb-élményéről (Évmilliók géniusza,
viaszveszejtéses bronz), és a plasztikai megformálást tekintve
virtuóz Benedek József levegőt így vagy úgy meghódító műveiről.
Oláh bronz „időrétegei” alatt egy „figurákat” is magában foglaló
testetlen test tűnik föl. A föld tektonikáját idéző
drapéria játéka egyben drámai folyamatok – születés, gyarapodás,
halál – tükre. Ám az „arcnélküliségben” ott van mindannyiunk
arca. A különös lávafolyam mint plasztikai hullámzás attól
érdekes, hogy redőzete – valaminő ősiség flórája – az időtlen
idő egyetemes mezejét ugyancsak megidézi.
Benedek bizonyos fokig kötődik a szobrászi hagyományhoz – lásd
családi indíttatású Emléktükör című reliefjét (bronz,
márvány) –, de akkor az igazi, amikor fölrúgja azt. Szinte
ékszerként is fölfogható, fémhuzalból készített lebegő alakzatai
különös „szobrok”, organikus „szárnyaik” a levegő meghódítását
szolgálják. Ebből a szempontból, csak az alakítás másféle
módján, rokonai Kondor Béla repülőmodell-teremtményeinek. A
festett huzalból formált Hajtogatott terek megannyi
„hiányt” közlő térfoglaló gesztusa is érdekes, ám engemet
leginkább a Táltos-átjáró (öntött alumínium) és a
Kibontakozás (alumíniumlemez) monumentalitása ragadott meg.
Ahogyan a belső terek statikus tömbélménye, illetve a mobilitás
által elmozdítható, átlyuggatott felületek „levegő-játéka”
plasztikai kifejezőerővé válik.
B. Laborcz Flóra gyönyörűbbnél gyönyörűbb ékszereit (nyakékek,
-láncok, viaszveszejtéses ezüst) – a művész ötvösként végzett –
nem lehet figyelmen kívül hagyni, de szobrász-megnyilvánulásai
számomra súlyosabbak. Elsőként a megtépett életfaként is
értelmezhető Trianon-emlékműterve, a Történelem vihara
Magyarország felett (bronz) ragadt magával. Az organikus
indíttatású műben – szenzációs térszobor lenne – látva és
láthatatlanul történelmi relikviák fedezhetők fel,
figyelmeztetőül jobb koroknak. Magyar címer-motívumok
(bronz) érem-sorozata a történelmi érdeklődésen kívül a művész
invenciózus kombinációs képességét is mutatja. S amikor az
ötvös, megtartván a technikai fogásokat, kilép megszokott
medréből – B. Laborcz nem először mutatkozik be szobrászként –,
különös álom-szobrok alkotójává válik. A furcsaságukban is
izgató különös téralakzat, a Térdeplő formák I. – II.
(ötvös technika, forrasztás, cizellált lemez, stb.) ennek
hathatós bizonyítéka.
Katona Katalin konstruktív élményt tanúsító, „villás”
Fényoszlop I. – II,-je (acéllemez, sárgaréz) azáltal lesz
izgalmas, hogy az oszlopszárak közötti tért kitöltő elemek, a
kubista testtömeget organikus (amorf) formákkal vegyítve, miként
lesznek hordozói egy billegő világnak, illetve a Kőműves
Kelemenné-i sorsnak. Nauch Géza egyszerűségében is megejtő, a
mítoszt kubista létélménnyé avató kovácsoltvas kisplasztikája, a
Niké úgy áll talapzatán, mint a cövek. Hogy a rideg
vasban mégis ott az idegeinket fölcsigázó érzékiség, a művész
palástalakító plasztikai bravúrját dicséri.
Artisztikus s egyben funkcionális ifj. Palkó József Füredi
napórája (bronz, márvány), de számomra a nóvumot – nem
hagyva figyelmen kívül az Ádám – Éva (bronz, kő)
egymásnak felelgető kettősét – a Népmese című (bronz, fa)
kisplasztika adja. Ez utóbbi, gótikus nyílásban lévő bronz
alakjait – a királyt és a királynét (?) – úgy „szippantja”
magába a fa örvénye (kitűnő felületi megmunkálás), hogy
stabilitásuk nem inog meg, sőt nőttön-nő. Koburger Zsolt
fantáziáját telitalálatos ékszer-arzenálja – nyakék, fülbevaló,
függők (csont, ezüst, féldrágakő) – meggyőzően elénk vetíti, s
testörömökről valló humorát és anyagalakító képességét pedig a
vörösréz-domborítású Ablak, illetve a világnak
fölkínálkozó, a glóbust csaknem beborító aktja (Hajnal).
Magas, vékony oszlopon megülő Angyala (acél, fa,
vörösréz, azsúrzománc) valósággal át van szellemítve.
A kiállítás legkülönösebb szobra Kerezsi Gyöngyi Hajója
(samott, acél, üveg, talált tárgy). Egy állatformának is beillő
Noé bárkájáról van szó, amely a tengeren éppúgy közlekedhet,
mint – kerékimitációja jelzi – a szárazföldön. A groteszk
építmény matt és rozsdás (vas) felületeivel egy ókorból ideemelt
gépmatuzsálem. S ugyancsak különösségével tüntet az egyetlen
grafika – acéllemezen írott dinamikus ipari zománc
hullámtarajával –, Sor Júlia műve (Világunk). Kertész
Géza Kerti bútora, az asztalka és a szék (festett acél,
samott), azon kívül, hogy enyhet nyújt a fáradtaknak, szemre
szép műtárgyként is értékelhető.
 Dobos
Gyöngyvér a cizellált vörösrézlemez funkcionális alakítója (Pohár
és karkötő), míg Bódás Tamás a több anyagot (acél, sárgaréz,
nikkel, üveg) vegyítő, a szakrális felé is nyújtózó
önkifejezésé. Bódás mesteri ötvös-remeke, a Kereszt, és
két, szintén nem mindennapi Asztali ládikája
(ékszertartója) arról tanúskodik, hogy amíg ilyen szépségek
kerülnek ki az alkotók keze alól, nincs veszve a fémművészet.
Szakolczay
Lajos |
