|
 2013.02.08.
A
TÉRSZÍNHÁZ ÚJ MŰVÉSZEI
Ajtót nyit a nézőre
Turi Bálint színész,rendező
1978-ban született Budapesten. 1996-1999 –ig a Theatrum Színiakadémián
tanult mestere, Pethes György osztályában. Játszott az
RS9-ben, az Ódry Színpadon, a Tomcsa Sándor Színházban és a
Madách Színházban. Szerepelt a Vámos Zoltán rendezte Reneszánsz
c. filmben.
Főbb szerepei:
Amadé (Karinthy Frigyes: Lepketánc),Titus (budaörsi passió),Milt
Meanville (Szerelem,oh!) Linzmann (Molnár Ferenc: Liliom),
Csongor (Vörösmarty: Csongor és Tünde), igazgató (Móricz: Légy
jó mindhalálig), Cloten (Shakespeare: Cymbeline), címszerep
(Shakespeare: Pericles), Duncan (Shakespeare: Macbeth), Elekes (Kálmán
Imre: Tatárjárás), Rudby (Georges Feydeau: Bolha a fülbe).
2011-ben mutatták be Ajtót nyitok c. előadói estjét székelyudvarhelyi
Tomcsa Sándor Színház produkciójaként, és első rendezését,
Kurt Vonnegut: Időomlás c. darabját.
Csurka István az Írószövetségek harca c.
darabjában az alelnököt játszod. Miért döntöttél a Térszínház
mellett?
–Hallottam arról, hogy Bucz Hunor igazgató új társulatot
épít, színészeket keres. Volt kollégáim – Kecskeméti Róbert
és Kovács Éva Rebecca – is mondták, hogy meghallgatásra
mennek. Robival és Rebeccával együtt játszottam a Macbethben,
amit nem igazán szeretek így kimondani, mert általában
kisebb-nagyobb szerencsétlenségek szoktak történni, ha
valamelyik társulat a „skót darabot” próbálja, adja elő.
Egyik kollégám eltörte a lábát a próbafolyamat alatt, és
gipsszel játszotta végig az előadásokat. Ami pedig igazán
tragikus, hogy ebben az időszakban veszítettem el édesanyámat,
így ő már nem láthatta a Macbeth premierjét. Akkoriban épített
ki új társulatot az RS9-ben Balkay Géza, és az ő művészeti
vezetése hozott Robival és Rebeccával össze. A művésznő tanácsolta
nekem, hogy próbáljam ki magam a Térszínházban; ezután eljöttem
megtekinteni egy előadást, ahol találkoztam Kecskeméti Robival
ezt jó ómennek véltem. Vele együtt kerültem az RS9-be is, ami
elég színes időszaka volt életemnek.
Játszol jelenleg más színháznál is?
–A Térszínház új produkciójában az alelnököt
alakítom, s ezen kívül van egy önálló estem, amivel nagy
sikerrel szerepeltem a Budapesti Kamaraszínházban és a nyíregyházi
Kaleidoszkóp versfesztiválon. A tavalyi évadban a Tomcsa Sándor
Színházban volt az Ajtót nyitok bemutatója. Az, hogy ez létrejött,
közvetve másik nagy tanáromhoz Balkay Gézához köthető, akiről
tudni kell, hogy Latinovits Zoltántól tanult verset mondani.
Balkayval nagyon sok verses darabbal foglalkoztunk, így
Shakespeare és Vörösmarty-drámákkal. Az ő igazgatása alatt
tanultam meg verset mondani, verses szöveggel bánni. Úgy éreztem
tehát, itt az ideje, hogy önálló verses-esttel jelentkezzem;
így született meg az Ajtót nyitok, amihez pályázati pénzt is
nyertem. Feleségem székelyudvarhelyi, és az volt az ötletem,
hogy elviszem Budapestről oda ezt az előadást, mert nem találtam
ehhez olyan rendezőt, akire valóban szükségem volt. Székelyudvarhelyen
Csurulya Csongor személyében találtam egy remek rendezőt, és
ő segített nekem kiegészíteni a saját elképzeléseimet.
Sokszor felvetődik, hogy vajon minek egy egyszemélyes
verses-esthez rendező? Nem elég egy technikus, aki felkapcsolja
a reflektort, és a hangosítás kezeli?
–Bár ez egy magányos szakma, és minden döntést
egyedül kell meghozni, nem hiszem, hogy létrejönne a megfelelő
eredmény bármilyen kontroll nélkül. Azért is lényeges a külső
szem, mert az Ajtót nyitok-estet egyfelvonásos, összefüggő történetnek
szántam, és nem csupán arról van szó, hogy elmondok néhány
verset. A műsor gerincét József Attila-költemények alkotják,
de megtalálhatók benne Márai és Dsida költeményei is.
Nem olyan régen
Straub Dezső órákon át olvasott fel a Szarvasi Vízi Színpadon
költeményeket, és volt rá néző. Hogyan látod, mekkora igény
van arra, hogy verseket hallgassanak az emberek?
–Nem kell áltatnunk magunkat, az igény igen csekély,
de fel lehet ébreszteni a kíváncsiságot. Komoly nívójú, igényesen
megkomponált előadást szerettem volna létrehozni, a produkció
művészeti, irodalmi hátterét Schubert Éva segítette
megteremteni. A művésznővel jó, baráti kapcsolatot ápolok,
és ő a dramatizálásban is segítségemre volt. Az előadást
egy képzettebb, olvasottabb közönségnek szántam, de az a
tapasztalatom, hogy leginkább a fiatalokat fogta meg. Több olyan
visszajelzést kaptam, hogy tízenéves gyerekek leginkább ennek
az előadásnak a hatására vettek elő versesköteteke, s
kezdtek otthon Márait, József Attilát olvasni. Eddig 15
alkalommal adtam elő az Ajtót nyitok darabot, és szívesen játszom
egyedi kérésre is, az ország bármely pontján, határokon
innen s túl, ahol egy csepp esély is van rá, hogy értő fülekre,
meghallgatásra talál.Talán a Térszínház színpadára is
eljut. Panaszkodtam kollegáimnak, hogy eddig csak ennyi előadást
ért meg a produkció, de közölték velem, hogy ez napjainkban
egyáltalán nem számít rossz eredménynek.
Mindig ugyanazt adod elő? Vagy kinézel a kukucskálólyukon,
s ha látod, hogy pl. főleg 50 év feletti nők ülnek a
sorokban, akkor változtatsz a sorrenden?
–Teljes
egyfelvonásos darabról van szó, aminek megvan a fix
dramaturgiai vonala. Az, hogy melyik hangulat, vers lesz a hangsúlyosabb,
az már változhat a közönség összetétele függvényében. De
az elmúlással, a szerelemmel, a nemzeti identitással kapcsolódó
részek is szerepelnek a műben, s az egésznek, mint Istenkeresésnek
felfelé ívelő a története. Bíztató, reménykeltő dolgot
szerettünk volna létrehozni, s nem csak tükröt tartani.
A múlt héten Mihályi Győzőtől kérdeztem meg ezt, s
most tőled: a tükröt tartás a színház feladata, vagy az,
hogy a nézőt kiragadjuk a mából, és szórakoztassuk?
–A minőségnek, az igényességnek kell megfelelni.
Én legtöbbször elsősorban a saját elvárásaimnak próbálok
megfelelni, de ehhez át kell lépnem az ingerküszöbömet azzal,
amit csinálni akarok, illetve elszánt vagyok, hiszek abban, amit
véghez akarok vinni. A tükörtartásra is szükség van, de önmagában
ez nem elég. Vannak olyan helyzetek, mikor elég felvillantani
egy képet ahhoz, hogy elérjük a célunkat, de többségében
reménykeltő produkciókat kéne létrehozni. Ennek az irányát
már felfedezzük egy-két helyen, s komoly színházcsinálóktól
hallom, hogy jó lenne a „fény felé elindulni…” Több
generáció nőtt fel úgy, hogy a sokkoló képek bemutatásán kívül
semmilyen reménytelit nem üzentek a művek által. Annak nagyon
örülök, hogy sikerült nekem a fiatalokat megszólítani, mert
láttam: működik a jó példák adása, és nagyon sok függ a
szándéktól, attól, mi a célom egy előadás létrehozásával.
Mennyire kell azoknak a mai színházi világban bizonyítani,
akik nem egyetemet végeztek?
–Kicsit többet kell bizonyítania annak, aki nem végzet
egyetemet, de manapság már nincsenek bérelt helyek a szakmában.
És bizony az sem mindegy, ki lesz a színészpalánta példaképe.
Lehet az osztályfőnöke vagy a Mestere. Pethes, Balkay,
Schubert- ezekre az Emberekre életem végéig hálával és
szeretettel gondolhatok.
Térjünk vissza az Írószövetségek harcára…
–Úgy veszem észre, hogy a rendező, Bucz Hunor bízik
bennem, mert rám osztotta ezt a nagyon fontos szerepet. Ez nagy
dolog, a munkám legfontosabb alappillére a bizalom. Vannak távolba
mutató terveink is, meglátjuk, hová jutunk vele. Felvetődött,
hogy egy régi darabba ugorjak be, tehát vérfrissítést adjak,
de ettől eltekintettünk azért, hogy egy teljes próbafolyamat
alatt ismerkedjenek meg egymással a társulat tagjai.
Az itt folyó műhelymunka mennyire ismerős számodra?
–A tér nagyon hasonlít az RS9 kis színpadára, ahol
annak idején sokat tanultam. Én az ilyen színházi munkában
hiszek. Nagyon sok nagyszínpadi produkcióban vettem részt, s
azt látom, hogy hiányzik a katarzis. Leginkább az intimebb környezetben
előadott műveknek van meg az erejük, s én a személyesség, a
közelség erejében hiszek. A színészeknek közeli kisugárzása
olyan hatást ad a nézőnek, amivel nem tud versenyre kelni még
a háromdimenziós mozi sem. A stúdiószínház éppen a személyesség
okán lesz versenyképes.
Mekkora kihívást
jelent Csurka István legutolsó drámájában szerepelni?
–Minden szempontból nagy kihívást jelent…Próbáljuk
a darabot értelmezni, a helyén kezelni, s megtalálni benne az
örömünket éppúgy, mint a mondanivalót.
Műhelymunka, mint a siker záloga
 Kovács
Éva Rebecca színésznő a Kállai Éva Gimnáziumban szerzett érettségit. Ezt
követően a Színművészeti Főiskolára felvételizett, de végül
a Nemzeti Színház Stúdiójában sikerült szert tennie a színészmesterség
alapjaira. 1995-ben a Magyar Színész Kamarától színész I. képesítést
kapott, amely a színművészet gyakorlását engedélyezi. Azóta
több neves budapesti színházban játszott ( például Nemzeti
Színház, Várszínház, Thália Színház, Bárka Színház),
illetve jelenleg is játszik. Többek között a művészileg az
egyik legnagyobb kihívásnak számító, a Detre Annamária által
alapított Detre Meseszínházban. Itt a két színésznő
1995 óta dolgozik együtt, egy gyermekszínházi program keretén
belül, ahol kisiskolás, valamint óvodás korú gyermekeknek
mutatnak be zenés mesejátékokat. A színművészeti tevékenység
mellett pedig diplomát szerzett a Nyugat-magyarországi
Egyetemen, művelődésszervező szakon, film és videó kultúra
szakirányon.
Főbb
szerepei: Bözsi (Bókay János:
4 asszonyt szeretek), Ludovika (Brecht: Kaukázusi krétakör),
Nusi (Szép Ernő: Vőlegény), Lenke (Tersánszky Józsi Jenő: A
kegyelmesasszony portréja), Babavirág (W .Shakespeare: Szentivánéji
álom), Luca (Kisfaludy Károly: Csalódások), Hray Ida (Bródy Sándor:
Tanítónő), Rebecca Gibbs (Thornton Wilder: A mi kis városunk),
Janet (Rocky Horror Picture Show/musical/ ) Hilde (John Osborn:
Redl ezredes), Robert Gida (Milne: Micimackó), Villámgyors
(Benedek Elek: Többsincs királyfi), Cratchitné (Dickens: Karácsonyi
ének), Lady Macbeth (W. Shakespeare: Macbeth), Viola (Móricz
Zsigmond: Légy jó mindhalálig), Mari (Molnár Ferenc: Liliom),
címszerep (Kosztolányi Dezső: Édes Anna).
Több színházban játszottál,
játszol. A Térszínházban Kedvessy Irén szerepét próbálod
az Írószövetségek harcában. Direkt erre a szerepre
szerződtettek?
–Amikor először beszélgettünk Bucz Hunorral, nem került
szóba konkrét darabcím, vagy szerep, hanem arról volt szó,
hogy a Térszínház nak színészekre van szüksége, és én
izgalmasnak találtam egy esetleges együttműködés lehetőségét.
December végén tájékoztatott a színház vezetősége, hogy
Csurka István darabját mutatják be, és nekem szánják az
egyik női főszerepet. Elkértem a darabot olvasásra, s mivel
tetszett a szerep, ezért közöltem, hogy próbáljuk meg az Írószövetségek
harcával az együttes munkát.
Mennyire volt nehéz
megbarátkozni a témával, a szereppel?
–Már az első olvasópróbán
világossá vált számomra, hogy az általam alakított Kedvessy
Irén hogyan viszonyul a darab többi szereplőjéhez. Kollégáim
azt mondták, nagyon is eltalált a szerep, amit akkor hiszek el,
ha már túl leszünk a tízedik sikeres előadáson is.
Nemrég azt nyilatkozta
Sövegjártó Áron színművész, hogy általában a 10. előadásra
érik meg igazán a darab. Ezzel egyetért?
–Nem feltétlenül,
mert vettem részt olyan premieren, ami a megfelelő próbaidőszaknak
köszönhetően mind a színész, mind a közönség számára tökéletes
művészi élmény volt.
A kollegák, a
kritikusok, vagy a néző véleménye a meghatározó?
–Nálam mindig a néző
véleménye számít, az a meghatározó, hiszen elsősorban nem
magunknak, a szakmának, hanem a közönségnek játszunk.
Emellett természetesen nagyon fontos, hogy a színész is jól érezze
magát azt adott szerepben.
Mennyire szükséges a külső szem a rendezőn kívül?
–Ez attól függ,
hogy milyen rendezővel dolgozunk együtt. Amikor az RS9-ben
Balkay Géza rendezett több darabban, bíztam benne annyira, hogy
neki elhittem azt, hogy milyennek is látszik kívülről az alakításom.
S éppen emiatt jelentős szerepeket játszottam ott sikerrel.
Így a Lady Macbethet.
–Nagyon jó produkció
született, és a munkafolyamat is kiváló volt, mert nem a
megszokott színházi módszerekkel dolgoztunk, hanem olyan műhelymunkával,
ami a Térszínházra is jellemző. Ez a munkamódszer azokra a társulatokra
jellemző főként, ahol a tagok huzamosabb ideig együtt tudnak
dolgozni, és nem zárkóznak el egymás építő ötletei elől a
színészek. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan nagyszínházi
próbák is, melyek alatt úgy érzi a színész, hogy műhelymunkán
vett részt. Tehát nem arra van szükség, hogy kis színházban
legyünk, hanem arra: olyan legyen a csapat, a rendező, az egész
miliő, hogy meg tudjuk teremteni a hatékony együttműködés
feltételeit. S ez a biztosítéka annak, hogy a végkifejletnél
érdekes, jó színházi előadás szülessen.
Bucz Hunor nagyon sokat ad a helyes magyar beszédre, hangsúlyozásra.
Művésznő 1995 óta játszik a Detre Annamária Meseszínházban.
Gondolom ott is cél a helyes beszéd megismertetése a kicsikkel.
–Természetesen,
ez egy fontos dolog, de nem a színháznak a feladata az, hogy bárkit
is megtanítson a helyes beszédre. A helyes, rendes beszédet a
szülőknek kell megtanítani gyerekeik számára. Ha már kiskorában,
az óvodában nem figyelünk a gyerekre, akkor ne várjuk el tőle,
hogy kamaszkorában, 18 évesen helyen beszél.
Azt mondják, nagy a média felelőssége, mert onnan sok
rossz példát lehet hallani…
–Az viszont a szülők
felelőssége, hogy a gyerek bekapcsolhatja a televíziót, és
azt és addig néz rajta, amit, és amíg csak akar. Próbáljuk
meg a gyereket megkímélni a televíziótól, vagy ha nem megy,
akkor viszont jól gondoljuk meg, milyen műsort nézzen meg.
Ebben a meseszínházban pedagógusnak is kell lenned?
–Főleg pedagógusnak
kell lennünk, sőt…Nem hagyományos meseszínházról van szó,
hanem interaktív módon történik a mese előadása, és más óvodásokkal,
óvodásoknak is játszunk. Magánóvodákba is eljárunk, és ott
2, két és fél éves gyerekekkel is találkozunk, s az ő
kommunikációs készségük más, mint a nagy óvodásoké. Így
elég nagy a felelősségünk, mert ők a színházi élményt a
saját közegükben kapják meg. Ők legfeljebb 30-35 percet bírnak
ki egy helyben, és utána nyüzsögni kezdenek. Ez nem azért történik,
mert rossz a színész, hanem pszichológiai okok vannak a háttérben.
A problémákat pedig Detre Annamária, mint pszichológus remekül
kezeli. Ezért sem alkalmas az ilyen színház játszására
mindenki, mert nem elég a színészi tehetség. Ha nincs meg a háttérben
a pszichológia, vagy csak a pszichológia dominál, akkor a
meseszínház nem éri el a célját.
Nincs állandó játszóhelyetek?
–Öt éven át a
Csepel Plázában játszottunk, ami igazán megterhelő volt színészileg
is. Most pedig oda megyünk játszani, ahová hívnak bennünket,
de természetesen fontos a szervezőmunka. Nagyon sok társulat működik,
és a pedagógusok sokszor nem tudják kiket mire is hívnak ki. A
megrendelők helyében elkérném a referenciákat, hogy tudják,
kik is az előadók.
Mennyire tartod jónak, hogy ilyen sok magánszínház, társulat
működik?
–Abban az esetben, ha
ezekben a társulatokban érvényesül a szakmai tudás, akkor ezt
nagyon jónak tartom, mert színesíti a kultúrát, de szakmaiság
nélkül nincs az egésznek értelme. A kis társulatok pedig azt
az űrt töltik be, amire a nagy színházak nem képesek. A kis
színházak sokkal mobilabbak, több helyre el tudnak jutni.
Téged is kicsi korban ejtett rabul a színház varázsa?
–Bizony, már három
éves koromtól erre a pályára készültem. Bakodi József színész
lányával egy óvodában jártam, és az első szerepem rögtön
főszerep volt, a Török és a tehenekben én voltam a török.
Lejöttem három évesen a színpadról, és akkor azt mondta
Bakodi József: belőled még egyszer színész lesz! Ez volt az
első motivációs tényező.
És akkor szokás szerint jöttek a versmondó
versenyek…
–Én sosem voltam
szokásos…Ezt bárki megmondhatja, aki általános iskolától
az érettségiig követte tanulmányaimat. Nem voltam szokásos
gyerek, de nagyon jó környezet vett körül. Az általános
iskolában nagyon jó osztályba jártam; osztályfőnökünk,
Pathy László tanár úr kivételes személyiség volt. Számára
a diákokkal való foglalkozás nem ért véget a kicsengetéskor.
Az osztályát családjának tekintette, és nagyon jó
kapcsolatot ápolt a szülőkkel. Azt szerettem volna, ha a
szentesi drámatagozatos gimnáziumba nyerek felvételt, de szüleim
féltettek, s nem engedtek el, így kerültem a Kállay Éva Egészségügyi
Szakközépiskola és Gimnáziumba. Meg sem fordult a fejembe,
hogy ápolónő legyek, mert nagyon sok olyan darabban vettem részt
amatőr színházi csoportokkal, melyeket profi színházi
szakemberek vezettek. Emlékezetes és fontos számomra a Petőfi
Rock c. előadása, amit a rendszerváltás előtt mutattunk be, s
finoman szólva kiborította az akkori városvezetést is.
Az nem okozott nagy lelki traumát, hogy nem sikerült
bejutnod a Színművészetire?
–Háromszor
jelentkeztem a Színművészetire, szüleim, barátaim unszolására.
De nem bántam meg, hogy nem vettek fel, mert nem valószínű,
hogy akkor olyan emberekkel dolgozhattam volna, és olyanoktól
tanulhattam volna, mint Csernus Mariann, Agárdy Gábor, Mensáros
László, Tolnay Klári, Ivánka
Csaba, Csiszár Imre, és még sorolhatnám….. Mai napig hálás
vagyok nekik, mert a Nemzeti Stúdiójában szerzett tudást sikerült
kamatoztatnom. Remélem, ez a szilárd szakmai alap jó támaszom
lesz az ezután rám váró szakmai kihívásban is!
Medveczky Attila
|
